Fővárosi Lapok 1889. augusztus (208-238. szám)

1889-08-01 / 208. szám

— Ha ön szólított volna fel, nagyságos asszo­nyom ! — szabadkezek az öreg — de mikor én ajánl­koztam. Nem-e haszonlesésnek tűnhetnék ez fel kegyed előtt ? Végre találtak kivezető utat. A zenetanításért cserében Dorlaine vállalkozott, hogy a mester fiát a francia nyelvben fogja oktatni, még pedig úgy, hogy délutánonkint az öreg Zsuzsi Magdát felkiséri a várba — mert hogy az eddigi nyaktörő közlekedés szigorúan el lesz tiltva a gyermekeknek, az önként értetődött — honnan tanulás végeztével Arnold majd visszahozza a kis­lányt s maga is leckében részesül. Mind Arnold, mind Magda örömmel fogadták szüleik rendelkezését, különösen a kis­lány öröme leírhatat­lan volt. Kissé, igaz elbusította a tilalom, mely az eddigi kedélyes összejövetelekre ki lett mondva, sőt mikor látta, mint rombolja szét Vestorius papa saját­kezűig a fia által alkotott fali utat, sírásra is fakadt, de aztán csakhamar kibékült a gondolattal, hogy e helyett naponkint végig sétálhat a város és a vár egy részén, még­pedig nem is mindig a kissé zsém­bes Zsuzsi, hanem vidorkedélyű gyermekbarátja tár­saságában. E naptól fogva Magda rendes látogatója volt a várbeli tornyos házacskának, hol mindig tárt karok­kal lett fogadva, s az öreg mester által a zeneterembe vezetve, a mely komoly egyszerűségében, ihlett arcú szent Cecíliájával szentélykép tűnt fel előtte. Óra végeztével aztán, mikor Arnold hazakerült az iskolából, Kézi néni vette mindkettőjüket prózaibb gondjai alá.Ha szép idő volt,a kis kertben,ha esett vagy hűvös volt, a tágas tiszta lakószobában zamatos gyü­mölcscsel és ízletes süteménynyel vendégelve meg őket, a­mit hamarjában elköltve, a két gyermek az alsó város felé vette útját, hogy Arnold is kikapja a maga köteles leckéjét. Ebből a napirendből kivételt csak a szombat­­ délutánok képeztek, a­mikor Arnoldnak nem lévén iskolája, többet foglalkozhatott kis barátnőjével. Ilyenkor elmentek mind együtt a templomba, hol Vestorius mester rendbe hozatta másnapra a kórust, a­hova­­ az ő jelen nem létében szolgalélek­­nek lépni nem volt szabad. Míg ez történt, azalatt Kézi-mama virágcsokrokat kötözött az oltár gyer­tyáira, koszorúkkal látta el a szobrokat, képeket és sanctuariumot, a két gyermek pedig összejárta a templomot, meg-megállva a képek, szobrok előtt, Arnold halkan magyarázgatva, Magda figyelemmel hallgatva. 1542 A leányka fogékony kedélyére mély benyomást tett a szent hely tömör oszlopaival, öblös kupolájá­val, a sötét, olykor borzalomgerjesztő szentképekkel, aranyos angyalokkal. Az a mély csend, a­mely falai között uralkodott, majdnem megfélemlíté és megreme­gett, ha valamely elszabadult orgonahang, vagy emberi szó százszoros visszhangot keltve zavarta meg. Végül a mester megpróbálta az orgonát és egy­­egy részt játszott el rajta valamely templomi dallam­ból. Az első hangokra összerezzent Magda, de aztán élvezettel, egészen fellelkesülve szívta magába a hatalmas, lelket rázó hangokat. (Folyt. köv.) Első küzdelmek. (Olasz elbeszélés.) Írta Cordelia. (Folytatás.) — Oh, tegye ön ezt, esedezem! — kiáltottam föl. — találjon valamely gyógyszert, mert különben engem is megöl a bánat. — Ő fiatal s mi remélhetünk, — volt a tanár vála­sza ; — de minden csak tőle függ; kegyednek az lesz a teendője, hogy iparkodik őt szórakoztatni; hogy tápláló étkeket s erős bort ad neki; ily korúaknál sokszor láttam én már csudát; reméljünk tehát! Atyámat is biztatták az orvosok, hogy remél­jen, és ő, a­ki mindent az optimizmus fátyolán át né­zett, újra megvigasztalódott; a­mi engem illet, én kétkedtem az orvosok szavai fölött. A­kik már csudá­kat emlegetnek, az mindig azt jelenti, hogy nagy a veszély s habár én igyekeztem magamat arról győzni meg, hogy az orvosok sem csalhatatlanok, nem tud­tam nyugalmamat visszaszerezni. Ida előtt vidámságot színleltem; azt mondtam neki, hogy az orvosok re­m­élnek s nagyon hiszik, hogy a tavasz beálltával meg fog gyógyulni; beszélgettem neki az általunk rendezendő vidéki kirándulásokról s mindent elkövettem, hogy újra megszerettessem vele az életet; de ha egyedül voltam, szabad folyást en­gedtem a kényeimnek. Egy hónap múlt el, mióta Arnoldot nem láttam s ez is fokozta szenvedésemet, noha az a sejtelem élt még szivemben, hogy ő engem még mindig ép úgy szeret, mint azelőtt. XII. Esős, komor február­ nap volt. Ida még inkább szenvedett mint rendesen. Én a szalonban voltam, mely az ő hálószobája mellett volt. Fejemet tenye­rembe hajtva, szomorú sorsunkra gondoltam, midőn léptek neszét hallottam s mikor a szememet fölvetet­tem, Arnoldo állt előttem. — Bocsáss meg nekem, Emma, — szólt; — én igazságtalan, balga voltam, elvesztettem az esze­met ; de szólj, mondd, hogy megbocsátottál nekem. Ezek a szavak balzsamként hatottak a szivemre s oda nyújtva a kezemet, így szóltam: — Én soha sem haragudtam rád, tudtam, hogy semmiféle helytelenséget nem követtem el; lelkiisme­retem nyugodt volt, de különben nem is igen értem rá, hogy a saját sorsomra gondoljak. — Tudom, hogy te valóságos angyal vagy, — folytatta Arnoldó, — tudom, hogy nem érdemlem ezt a nekem nyújtott kezet, de mindjárt elbeszélek neked mindent. Én megtudtam a valót, az a vén boszor­kány Alice pletykálkodott s ez hozott ki a sodromból, pedig nem kellett volna elhinnem a szavait. Bolond, féltékeny voltam, de ezentúl senkinek sem hiszek többé, csupán neked, ki egyedül vagy érdemes arra, hogy szavaidban higgjek. Aztán elbeszélte nekem, hogy Arvedine asz­­szonynak a segélyével sikerült neki fölvilágosítást nyerni arról, hogy valóban láttak engem a kapitány­nyal beszélni; de azok, a­kik láttak, nem magyaráz­ták ezt rosszra, sőt az igazságot, egyszerű összefü­­gésében nagyon helyesen gyanították. Én aztán el­mondtam Arnoldónak a többit s szent volt a béke köztünk. Aztán Idáról kérdezősködött s elmondta, hogy ő gyakran beszélgetvén házi orvosunkkal húgom álla­pota felől, mindenről értesült, a mi házunkban történt. — De, — tette utána — az orvosok ily ese­tekben mit sem tehetnek, — s aztán közölte velem azt a reményét, hogy ő tud oly gyógyszert, mely han­gomat meggyógyítja. Kérdeztem, mit akar tenni, de azt válaszolta, hogy ez az ő titka s mit sem akar abból előre el­árulni. Szavai még egyszer reményt öntöttek a lel­­kembe, mert őt jól ismertem s igen jól tudtam, hogy fejében több tudomány rejlett, mint némely orvosnak, a mellett az emberi szivet is tökéletesen ismerte, úgyhogy én teljes bizalmamat vetettem benne. Az estét együtt töltöttük Idának az ágya mel­lett, ki nagyon örült, hogy egymással kibékülve, elé­­gülteknek látszunk. Úgy tetszett, mintha reggeli szen­ . De térjünk vissza a kiállításhoz. Mondom, hogy a khinai kulturéletből vett jelenetek nagyban meg­érdemlik figyelmünket. Látunk például egy egész porcellángyárat. Életnagyságú alakok dolgoznak, munkálkodnak, festenek s szemeink előtt történik, (természetesen mindig egy bizonyos fixírozott mo­mentumban) az egész porcellángyártási eljárás. Az egyptomi szövő és a gall-román edénygyár reprodu­kálása is igen tanulságos. Nem kevésbbé érdekes a szabad művészetek palotája kiállításának az a része, mely az írás törté­netét ábrázolja. Itt is látjuk, a­mint a kezdetleges ákombákomokból, kőbe faragva, viaszba vágva, rézbe metszve, végre papírra írva, a mai betűk keletkeztek; még­pedig mindez szintén természet- és korhű ala­kok által bemutatva. De talán legtöbb érdekkel bír a »könyvnyom­tatás története«, mely egy egész külön osztályt képez. Szükségtelen a könyvnyomtatás föltalálásának világ­felforgató és korszellemátalakító befolyásáról csak egy szót is vesztegetnem. Olyan volna ez, mintha a Szajnába vizet hordanék. Ezért csak annyit akarok megjegyezni, hogy a Guttenberg kezdetleges mozgó typejeitől kezdve egészen a mai rotációs gépekig, a lassankénti fokozatos haladás rendszeresen ki van mutatva mind a különböző gépek modelljei, mind az általuk előállított nyomtatási eredmények által. Ez osztályhoz csatlakozik a rézmetszés, az érem és a pénz­verde történeti kiállítása. Tovább menve, a zeneszerek gyártásának foko­zatos fejlődését tanulmányozhatjuk, az egyszerű egyptomi hárfától kezdve a mai komplikált műszerek mindegyikéig. Ezzel kapcsolatban vannak kiállítva az optikai, a csillagászati és khemikai szerek. Felette érdekes látvány egy tizenhetedik szá­zadbeli alchimista, Michel Maier laboratóriumának bemutatása. A műhely közepét óriási kályha foglalja el, tele mindenféle edénynyel és lombikkal. A dol­gozó asztalon vagy fél méter hosszú roppant vaskos könyv van, bőrkötésben és rézkapocscsal. Szerteszét pedig hordók, székek, könyvek és sok mindenféle szer­szám hever. Maga az őszszakálú alchimista földig érő zöld köntösben, egy piros folyadékkal telt üveggel babrál. A falakon köröskörül titokzatos jelvények : egy önfarkát leharapó gyík s még sok egyéb. Közbe­­közbe pedig latin, görög és héber feliratok. A dol­gozó asztal mögött ez van írva német nyelvben a fa­lon : »Eine vierfaltige Feuerkugel regieret die Welt.« Elmúlt idők babonás koráról beszél ékesen ez a kép. A következő terem a »színház történeté«-nek van szentelve. A dekorációk, gépezetek, costume-ok, mind a fokozatos fejlődésben vannak bemutatva. A terem közepén áll Mounet-Sully, a Theatre-Frangais tragikusának viaszalakja, a Hamlet szerepében. Ez alak megragad, ez alak elbűvöl. Mennyi kifejezés van benne, mily elementáris erő, s mégis mennyi kétke­dés, habozás! »Mourrir — der mir« — e szavak lát­szanak elhagyni ajakát, s az egész test tartása, az arc mimikája, a szem kifejezése illustrációul szolgál­nak e két szóhoz, mely a szobor alapzatára van írva. Még tán lesz alkalmam megemlékezni valamikor Monnet-Sully­­Hamletijéről, mely felfogásában lé­nyegesen különbözik mindazon híres művészekétől, kiket eddig e szerepben láttam. De jellemző, hogy a kiváló francia tragikust épen e szerepben örökítették meg, (mert a márvány mellszobra is ott van.) Hiszen Hamlet-et Shakespere írta! S még mindig vannak, kik hisznek a régi mesében, hogy a franciák nem becsülik az angolok e nagy költőjét. No lám, hova nem ragadott el a shakespere-i hév. Bocsánat a kitérésért. Rögtön visszatérek a tárgyhoz. Monnet-Sully szobrán kívül ott látjuk még a többi kiváló francia drámaírók, színészek és színész­nők mellszobrait és olajfestményeit. Az élő színészek és színműírók kis pantheonja ez. Franciaország tudja dicsőíteni a maga nagyjait, s mert ő teszi ezt, utána indul az egész világ — a francia nagyok glorifikálá­­sában. Innen az a sok francia világhírű egyéniség. A többi nemzetek sokkal szerényebbek, de bizony gyak­ran a szerénység legalább is — oktalanság. Például ki tudott eddig a külföldön Madame Lamary-ról ? Most milliók és milliók látják mellszobrát, több sze­repében ábrázolt olajfestményeit — s ez a sok millió ember megtudja, hogy létezik Madame Samary s hogy kiváló színésznő. Erre persze másutt nem gon­dolnak. S ez csak egy példa ezer közül. Így van ez az irodalom, a művészet s a tudomány terén is. Azt mondhatnám egy magyar atyafival, hogy Francia­­ország »érti a csíziót.« Azonkívül vagy félszáz, körülbelül egy-egy négyzetméter területet elfoglaló kis színpadot lá­tunk, mindegyik más-más opera teljes dekorációját ábrázolva, így a »Sappho«, »Cid« , »Patrie«, »Zsidónő«, »Hugenották«, »Coppélia«, »Bűvös va­dász«, »Próféta«, »Lahor királya« és az »Afrikai nő« s még számos dalműből két-három felvonásbeli kép van bemutatva. Látunk továbbá régebbi híres művészt és mű­vésznőket, teljes costumeban, így Savival k. a. »Ze­nobia« szerepében (1778.), Talma a »Marigny fiá«­­ban (1805), Lavigne »Tankréd«-ban (1812.) egy múlt századbeli táncosnőt stb. Ez alakok is dicsérik mesterüket. A festészet történelme szintén igen ügyesen van bemutatva minden ágában. A freskó, viz, olajfesté­szet, aquarell és pastell, mind a maga fokozatos fej­lődési menetében tárul a néző szeme elé. A szobrá­szat fejlődése is hasonlóképen van feltüntetve. A fa, márvány, kő, bronz és elefántcsontból készült minták érthetően mutatják e művészeti ág haladását és falait. A sebészeti műszerek kiállítását is meg akarom említeni, úgyszintén a földrajzi és népisme­i osztályo­kat. Kár is lett volna létezésüket legalább nem je­lezni­ a részletekre, sajnos, már úgy sem terjeszked­hetünk ki. A közlekedési eszközök kiállítása, Sargon assy­­riai király (800 é. Kr. e.) egyszerű kocsijától fogva a modern vasúti szalonkocsiig mindent felölel, a­mi szárazföldön, vízben vagy jégben eddig közlekedésre szolgált. Az újabbkori tudományágak közül, úgy látszik, nagy haladást tett az »antropologie criminelle,« leg­alább erre engednek következtetni Henri Ferri és

Next