Fővárosi Lapok 1889. október (269-299. szám)

1889-10-01 / 269. szám

melyeknek édesen zengő muzsikája mellett Kerekes Ferenccel sokszor majdnem halálra táncolták ma­gukat. Megjelent előtte ismét az a déli barna legény, kigyuladt arcával, epedő szemével, melyből annyi szeretet, annyi vágy, annyi reménység sugárzott fe­léje­ elgondolta magában : várjon hogy nézhet ki mos­tan? Vajjon halványabb az arca ? Vájjon bi­sabb lett a tekintete, mióta megtudta, hogy ő immár a másé ? Maga sem tudá: mért ? csak érezte, hogy ebben a pillanatban ő is úgy szeretné látni! Hiszen úgy sin­csen mért félnie tőle, mivel egymásnak ígérő szóval soha sem fogadtak hűséget. Mind a ketten érezték ugyan, hogy nem gyűlölik egymást, de vallomásra köztük nem került a dolog. Mikor katonának ment, akkor is csak annyit mondott neki: »Még visszajövök, Klára!« Egyebet semmit. Tehát miért kéne félniök a találkozástól ? Különben is ha szerette, mért itt olyan ritkán ? Mért nem járt volt az édes anyjának jobban a kedvébe? Mért nem jegyezte el, mikor eltá­vozott ? Akkor legalább lett volna, hogy mivel véde­kezzék az édes­anyja unszolásai ellen s talán nem volna most a Barabás Elek felesége. De hátha nem is volt komoly az az érzés, a­mit az a legény iránta muta­tott ? Hátha csak könnyelmű csapodárságot űzött az ő tapasztalatlan fiatal szivével ?... Klára e gondolatra valami olyanformát ér­zett, mintha haragudnék s szeretné valakin megbo­­szulni magát. Gyorsan tovább fűzte, a­mit félbe hagyott. .... Igen, szeretné, ha most az a legény előtte állana s megmutathatná neki, hogy nála nélkül is tud becsületes, boldog asszony lenni. Ha pedig csak­ugyan látná, hogy igaz szívvel kesereg utána, legal­láb megvigasztalná egy pár jó szóval s kibékülve eresztené vissza a katonaságba, hogy ne átkozza onnan. De hát ez nem lehet ... Az öreg asszony, a­ki a tűzhely végénél áldo­­gálva nézte eddig a Klára néma töprengését, elunta a várakozást és újból megsürgette: — No Klára! Hát még­se tudod magad reá­határozni ? Pedig az egész csak ártatlan kívánság. A­melyik asszony eléggé megbízik a becsületében, az bátran megteheti. Rajtam s az élő istenen kívül úgy se tudja meg más. Klárának minden vére az arcába futott. — Mit ? Hát azt hiszi, hogy nem érzem ma­gam elég becsületesnek vele találkozni ? — Különben minek félnél ? — Jól van! Most már csak azért is megmu­tatom, hogy ki vagyok! Menjen s mondja meg, hogy várom! Ha beszélni valója van, beszélhet itt velem, a saját tűzhelyemnél! Csak meg ne lássa senki, mikor­­ ide bejő. Az öreg asszony szó nélkül, sietve távozott. Klára mihelyt magára maradott, borzadva vette észre felhevülésében gondolatlanul elkövetett tettét. Hogy ő Kerekes Ferencet magához hivassa, mikor a férje távol van a háztól! . . . Kétségbeesetten futott az ajtóba, hogy vissza­kiáltsa a hírvivő vén asszonyt, de az immár eltűnt szeme elől. Még ugyan utolérhette volna körülbelől a falu hídjánál, de ez a jelen körülmények között már nem jutott eszébe. Befordult a házba s fejét a két tenyerébe szo­rítva sóhaj­tá: — Szent isten ! Hogy is nem gondoltam meg jobban! Azzal tisztában volt, hogy esetleg a boldogsá­gát teszi most kockára. Mit csináljon ? . . . A férje ugyan meg nem lepi könnyen, mivel a vásárba a szomszéd szekerével ment el s azzal is jő vissza. A szomszéd kutyájának pedig az az áldott jó természete van, hogy ilyenkor a legcudarabb időben is mindig a kapu előtt várja a gazdáját; s mikor a hegytetőn a lovak csengőit meghallja, örömében olyan nyivogást visz véghez, hogy felveri az egész szomszédságot. Abból biztosan megtudhatja a kö­zeledést. Mégis talán legjobb lenne, ha bezárná az ajtót s Kerekes Ferencet nem eresztené be... Be is zárta nyomban. Hanem azért világot gyújtott, beaggatta az ablakot s egész öntudatlanul rendezgetni kezdett. A szoba földjét, bár az nem volt szemetes, a seprű hegyé­vel mégis néhányszor­ végighúzogatta. Megigazította az ágyterítőket, a­hol félre voltak csúszva, vagy rücs­kösek valának. A fekete almáriumról a port gondo­san letörte, s hogy a tisztesség tökéletes legyen: fel­húzta az órát. Mialatt igy vesződék magában, egyszerre csak halk dobogást hallott az udvaron, melyben a Ferenc határozott, katonás lépteire ismert. — Istenem, légy velem ! S izgatottságában akarata ellenére hirtelen kizárta az ajtót. A másik pillanatban Kerekes Ferenc már előtte állott. — Ne reszkess, Klára! Nem látott meg senki. Óvatosan jöttem. Csak azt akartam megnézni, hogy milyen boldog vagy most ? Mert az vagy, ugy­e ? (Vége köv.) — 1992 - A tenger. (Orosz elbeszélés) Írta Jaszinszki I­­ I. Aranyozott rózsákkal díszített vasrostélyú erkélyen, egy alacsony termetű, ősz férfiú áll, orrán óriási szemüveggel. Előtte kertjének egyenletesen letarolt zónája és távolabb a tenger zöldelő tükre terül el. Az égboltozat derült, egyetlen fellegecske sem homályosítja el annak tiszta, nyugodt tükrét. Csupán a nyári nap alkonyának rózsaszínű sugarai ékítik azt. A kertből a virágok illata száll a magasba és távolabb mozdulatlan ciprusok sudár árnyai sötétlenek. Az épület, melynek erkélyén az öreg áll, kis tornyocskával és két emelettel bir, teteje cseréppel van fedve. Fehér előrésze szembeötlő ellentétet képez a ciprusok és a tenger sötétzöld színével. Az épüle­tet körülölelő vas rácsozatot festő rózsák ékesítik. A kőkapu két falán, melyek piramisokhoz hasonlíta­nak, lándzsában végződő piros lobogók vannak fel­tűzve. Ez épület Gosál zsidó tőkepénzes tulajdona, és az erkélyen álló szemüveges, sas orrú, ősz öregben könnyen felismerhetjük a háziurat. Termetét selyem szövetű török köntös takarja s lábai sárga, aranyos cipőkbe vannak bujtatva. Öregség ráncolta balkezén nagy brilliant gyűrű csillog. Gosál ma rossz hangulatban van. Kutyái, mi­dőn reggel kivezették őket, hogy a tengerben meg­­fürödjenek, a parton egy kis fiút téptek szét. A jegy­zőkönyv már föl van véve és a fiú szülei előállottak keresetükkel. . . »A szegény emberek fölhasználnak minden kedvező alkalmat, hogy a gazdagabbaktól valamit kierőszakoljanak !« — vélekedők Gosál és a csendes, határ nélküli tenger tájképe a legkevésbé sem nyugtatta meg őt. Rossz kedélyhangulatban volt Gosál még azért is, mert Róza leánya tegnap kijelente előtte, hogy keresztény hitet kíván fölvenni. — Lám — tépelődik az öreg magában — ed­dig senki sem volt nálamnál boldogabb, és most ősz fejemet egyik csapás a másik után éri. íme — az azovi tengeren gőzhajóm elmerült, szegény, bár os­toba Jüzelemet Szibériába száműzték! Ma széttép­ték kutyáim a kis­fiút! Hát miért nem téptek szét azelőtt soha senkit? Miért mondott csődött Sar­­pachovszky Rubin kedves vöm ? És most ezek koro­nájául saját gyermekem miért akar keresztény hitre térni ? . . nvagolva. Az előkelő világ fiait se nevelte magyarok­nak, leányait még kevésbbé. A középnemesség pedig a két szélsőségbe esett. Az értelmetlenebb rész csak gazdaasszonyt nevelt a lányból, értelmileg elégnek tartván, ha a közmondásossá vált szavak szerint annyi esze van, hogy­­ ha eső esik, nem áll a csurgó alá. Tehetős és a társadalmi életben szerepvivő emberek is úgy gondolkoznak, hogy az asszonyt­ nem erkölcsö­sebb, ha tudatlan. Berzsenyi, a­míg sógorasszonyá­ban, Takács Juditban örvendezve ünnepli a költőt, Kazinczynak azt vallja, hogy a nőkérdésben (a fele­séget illetőleg) »kissé napkeletiesen« gondolkozik. Olvasni még csak megtanítják a lányt, hogy imádsá­­gos könyvét használni tudja, de írni nem, nehogy szerelmes leveleket irkáljon. A dunántúli Takács Terézia titkon tanul meg írni, a Szemere Pál felvidéki édes­anyja pedig épen nem tud. A másik rész, a fel­világosultabb és gazdagabb, az ellenkező végletbe esett: beadta a lányt valami nevelőintézetbe, a­hol sok mindent tanult, csak azt nem, a mire az életben mint asszonynak és anyának szüksége lett volna. De beszélt németül, egy kicsit petyegett franciául s ha még öltözködni is megtanult, nem veszett kárba a nevelési költség. Nem csoda, hogy az 1825-diki or­szággyűlés rendei oly haragosan kelnek ki a nőnevelés ellen! Fáy az intézeti nevelés káros következményeit otthon is látta, a másiknak áldozatait pedig bőven megtalálta a nógrádi s gömöri lányos­ házaknál. E tapasztalatokban kell gyökerét keresnünk azon mély tárgyismeretnek s nemes buzgalomnak, melyekkel utóbb a nőnevelés javításán fáradozik. E tapasztala­tok szolgáltatnak tárgyat a »Különös testamentom« című s egyéb elbeszéléseihez is. Hanem a midőn ezeket irta, már nevetni tudott: a világ ferdeségein s a maga csalódásán s e hangulat teremtette meg az első humoros beszélyt a magyar irodalomban. Mikor azonban Kazinczynak a föntebbi levelet írja (1809. dec. 26.), két nappal hazatérte után,­­ még sok csalódás vár reá s nagyon elkeseríti az apai , akarat zsarnoksága. Atyja t. i. a szív jogait nem vévén számba, a szülők aggodalmas haszonnézésével s a maga családi büszkeségével mennél gazdagabb s előkelőbb nőt kívánt fiának feleségül szerezni; ez pedig készebb volt a családi élet örömeiről lemon­dani, hogysem szive vonzalmai ellenére olyan nőt vegyen el, kiben még esze is hibákat fedezett föl. »Az absolutizmusnak — írja egy későbbi munkájában — sem istennél sem embernél nem vagyok barátja.« Az apai absolutizmusnak is ellenállt; jóideig nem nősült meg s akkor is egészen saját akarata és választása szerint. E határozottságra, épen atyja ellenében, na­gyobb okok késztették, mint csupán az elvi különbsé­gek. A Kazinczyhoz írt levélből úgy látszik, mintha annak széplelkű feleségét vette volna ideálul. De ha nem talált is hozzá hasonlót Nógrádban és Gömörben, találhatott volna másfelé; e tapasztalat tehát, sőt az apai akarat szigorúsága sem igazolja azt a keserűsé­get, mely a levélen elömlik. Ennek kulcsa abban van, hogy Fáy — mikor a leánynéző útra kényszerítették — már szeretett, de szerelmét titkolnia kellett. A leánynézőt csak arra használta, hogy érveket gyűjtsön atyja akaratának valósítása ellen. Keserűsége azonban akkor lett tel­jessé, mikor látta, hogy családja ármányának esett ál­dozatul. S ez tette akaratát oly elhatározottá. Nézzünk kissé körül a háznál: a gombai csa­ládi kúria belső képe, melyet tíz év előtt láttunk, so­kat változott. A fiukból embernyi emberek, a lá­nyokból felnőtt hajadonok lettek, szelíd lelkű anyjuk meghalt (1803.) s atyjuk is megváltozott, legalább annyiban, hogy még kövérebb lett. Mióta Zsuzsa lánya hazakerült a nevelőintézetből, ez vitte a házi­asszonyi tisztet, inkább szeszélye, mint hozzáértése szerint. Azon kezdte a rendelkezést, hogy mindjárt hat szobaleánynyal vétette magát körül: kettő vasaló, kettő takarító, egy öltöztető s egy mosó cimek alatt állván szolgálatára. Atyja e személyzetet leszállitá ugyan kettőre, de kulcsárné, szakácsnő, udvaros stb. cimek alatt még sok cseléd forgott az udvarban. Az apa nehézkessége miatt szeretvén a kényelmet,­­ leányát feltűnő szépsége miatt is elkényeztetvén, a háznál — »mindennek és mindenben Zsuzsa paran­csolt.« Szépsége az udvar­lóknak egész seregét vonta köréje, s ez hiúvá, kacérrá tette. Ha Pesten szín­házba mentek — igy panaszkodik egyik féltékeny imádója — »a publikum felé hajladoz, udvariéival suttog, ékszereit mutogatja«, mit annyival bátrabban tehetett, mert az öreg ur, úgy mint nőtestvére, kövér­ségük miatt nem szerettek a páholyok lépcsőin járni s földszint maradtak, a lány pedig őrző szem nélkül. A fiatalabb Bora sokkal tartózkodóbb s szerényebb volt; lelkülete sokban hasonlított András bátyjáé­hoz. Valamennyit felülhaladta azonban vigságban László öcsésük, ki járatos­ barátait Gombára is ki­hozván, sok vidám napot szerzett nőtestvéreinek. Andrásunkat nem épen e mulatságok vonzot­ták haza, de jó alkalmakul szolgáltak a gyakoribb látogatásra. A Fáy-házban ugyanis egy fiatal árva lányka nevelkedett, kit még alkalmasint az elhalt s jószivű Fáyné vett a házhoz. Az öreg úr is szeretett ilyen jószívűséget gyakorolni. Andrásnak egy sze­gény iskolatársát, Déryt is megszeretvén vidám tár­salgási modora miatt, évekig házánál tartotta, s min­den szükségessel ellátta. Midőn András Pestről hazajárogatott, a lányka épen legszebb fellő éveiben volt, s mig a szabolcsi csalódás felett kesereg, egyszer csak azon veszi ma­gát észre, hogy az árva leányba szerelmes. És elgon­dolván, hogy e romlatlan kedélyű s feltűnően szép ifjú lányban sokkal inkább feltalálhatná a családi

Next