Fővárosi Lapok 1889. december (330-359. szám)
1889-12-01 / 330. szám
Vasárnap, 1889. december 1. 330. szám Huszonhatodik évfolyam, Szerkesztői iroda, Budapest, ferenciek tere 3. sz. L emelet. Előfizetési dij: Félévre........................8 frt ■ Egyedévre .....................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI LAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tera, Athenaeum-épület) küldendők. Völgytől hegyre, Völgyből hegyre nem siethet Patak vize sohasem, Könnyebb félre nem billenhet Ingó nyelv a mérlegen . Szélvész ellen szelid szellő Győzedelmet nem arat; Soha gyöngébb indulatnak Nem enged az akarat. Örülj, hogy ha játszva, könnyen Győz szivedben a nemes, Jóban sikert, bármi szerény, Kicsinyeivé meg ne vess ; Ne gondold, hogy nem erő, mely Erőlködést nem mutat. Zúgó szélvész gyors röptében Játszva dönt le tornyokat. Oh de vigyázz ! — győzelmedben Büszkén el ne bizd magad, Szived mélyén hátha él s csak Szunnyad a rossz indulat; S mig az alvó bilincsednek Tehetetlen nyújt kezet, Ha felébred, szétrepeszti S nyakadra hág — úgy lehet. Csak ha véres küzdelemben Földre döntöd a gonoszt, Jól felfogva mind a csapást Melyet gyilkos karja oszt ; Ha mint gyáva eb tekint fel Rád a rabság kötelén, — Kebeledben igazán csak Akkor erős az erény. Torkos László. ---------------------- A zongoraművésznő. (Víg elbeszélés.) Irta Murai Károly. (Folytatás.) — És most kezdjük — szólt a művész, a ki bámulatos otthoniassággal fogta karon a leányt és vitte a pódiumra, megállván ott a zongora mellett s ott maradva, hogy forgassa a hangjegyeket. A közönség a kellemes meglepetés mormogását hallatta és miután tudta, hogy a zenei reggélyen mily kiváló egyéniség fog megjelenni, teljesen tiszta- s ban volt azzal, hogy a pódiumon miféle ur állott meg. Amig Zsófi a keztyűjét húzta le s a mig ezt a minden hangverseny legelső pontjául szolgáló és bizonyára igen szükséges, sőt nélkülözhetlen művesetet végig csinálta, a fűszerkereskedő elragadtatta magát a várakozás türelmetlenségétől és fölkiáltott: — Halljuk a művésznőt! Zsófika leült a zongora mellé s miután futó tekintetet vetett a mellette álló egyéniségre — akit én igen szívesen kilöktem volna — megütötte a billentyűket. A legutolsó széksorban ülve néztem az ő szép arcát, formás alakját és karjainak gömbölyűségét. Mint olyan ember, aki a zenéhez nem sokat ért, a játékára nem hallgattam sokat, mert a zongora zagyva hangvegyüléke csak arról győzött meg mindjárt, hogy az én édes ideálomnak csakugyan van oka gyűlölni azt a hangszert, amely oly rohamosan terjed szét a nagy világban, mint a kolerajárvány és épen úgy nincs ellenszere, mint annak. Arról győzött meg mindjárt, hogy áldozatokat szerez magának a gyermekekben és az apákban és míg az előbbieket megfosztja a sok-sok szabad levegő beszívásától, addigig az utóbbiak zsebéből teljesen hiába szedi ki a keservesen megszerzett garasokat. A reggéli közönsége minden darab végével megerőlteti magát a tapsban, az éljenben és így természetben, munkával fizette meg a belépti díjat. A tapsra, az őrjöngő lelkesedésre, mint valami jól fizetett tapsonc-főnök, a fűszerkereskedő adta meg a jelt, aki az izzadásig verte össze a tenyerét, ami an- nál is inkább szép volt tőle, mert süket volt s a leánya játékából nemcsak nem értett, de nem is hallott semmit. Czitera, a helyett hogy tapsolt vagy bömbölt volna, mint a többi, minden egyes darab után megszorongatta Zsófika kezét és szinte kész lett volna elragadtatásában homlokon csókolni őt, mint az a másik fővárosi művész, akiből ha hiányzott is az őszinteség a kritikában, de a jóizlés föltétlenül meg volt benne. Zsófika teljesen kimerítő programmal állt elő. Játszott csárdást és indulót, kivert szonátákat és rapszódiákat a leghíresebb zeneszerzőktől, akik nyomorúságos küzdelmeikkel, lánglelkükkel s tehetségüknek csudás erejével nem ily jutalmat érdemeltek volna az utódoktól. Tizenkét óra már elmúlt, mikor a zene-reggély — amely Kökörcsin városában a legeslegelső volt— véget ért, mikor Zsófika a kritikus karján a közönség közé lépett és fogadta az üdvözleteket. Nyugalomba vonult s még működésük zenitjén álló fűszervas és rőföskereskedők, akik részben csak az ezüstpénz csengő zenéjét értették; házias nevelést nyert kereskedőnek, akik a szonátákat megehető édességeknek tartották ; urak, akik a cigány nótáját hamis hangon kisérték és kisasszonyok, akik a zeneköltészetbe behatolni soha nem tudtak és soha nem tudnak : rázták meg a művésznő kezét és halmozták el szép kedvesemet üdvözletekkel, amelyek sablonszerűek, semmitmondók voltak, épen olyanok, mint ők maguk. Zsófika mint egy adóvégrehajtó járt a közönség között és igen természetesnek találta behajtani az elismerés-adót. Én hátul álltam, egymagamban, ismerős, barát, társaság nélkül és néztem őt, amint végrahajtási műveletében az ágyúgolyó segélyével mindegyre közeledett felém, de még mindig nem véve észre azt, akinek ajka először érintette az ő nedves, piros száját és aki éveken át álmodozott felőle, szőve terveket, kiszínezve a jövőt, amely engedett magával tenni mindent. Végre előttem állt. Előttem állt izzó arccal, révedező tekintettel, elfogva a dicsőség erőszakos láza által. Előttem állt egész szépségével, minden bájával és én mélyen meghajtottam előtte magam. Mikor fölemeltem a fejem s hallgatva néztem rá, mikor ő, talán épen azért, mert hallgattam és nem álltam elő a sablonszerű bókkal, figyelmesebben megnézett és „Történelmi kor- és jellemrajzok.“ (Irta Lánczy Gyula. Budapest, kiadja Hornyánszky Viktor akadémiai könyvkereskedése. 480 oldal. Ára 3 frt.) (Sz.) E harmincéves könyv, mely nem csak vaskos, hanem tartalmasnak is mondható, az előszó szerint: »kein ausgeklügelt Buch.« E német kifejezés idézet egy svájci költőből, mert írónk szeret idézni, még pedig rendesen az eredeti nyelven, mely némely művének magyar szövegét szerfölött eltarkitja s ittott nehézkessé is teszi. A fentebbi idézet annyiban helyes, hogy e gyűjtemény, mely nem képez egészet, csakugyan nem »kieszelt« munka, sőt alkatrészeinek némelyikét alkalmi hevületből eredt mélyebb érdeklődés szülte; legrövidebb, de néma legkevesebbet mondó lapja pedig, mely a címlapot követi e rövid ajánlattal: »Egy nemes léleknek, atyám emlékének«, egészen a hálás szíve; továbbá a legértékesb tanulmányok benne, köztük elsősorban a Dantéról szóló, nem csupán ész, hanem képzett ízlés, meleg tárgyszeretet és némileg a képzelem terméke is; de különben a művek megírásában mégis a tanulmánynak, észnek, okosságnak van a legtöbb része. Az előszó, mely nehézkesen indul, de Dante említésére nevet kap, a kötet egyes darabjai közti kapocs keresésében is fárad, bár egészen fölöslegesen, mert ily különféle irodalmi és történelmi tárgyú dolgozatok sem összefüggők, sem egyenletesek nem lehetnek ; sőt még a legsajátosb író gondolkozása sem önthet az ilyenekbe valami egységesítő szellemet, legkivált ha — mint a könyv szerzője is — nagyobb időköznek egymástól távol eső éveiben írogatta össze, miközben gondolkodása is eredt, stílje is javult. A gyűjtő cím: »Történelmi kor-és jellemrajzok« a kötet nem minden darabjára illik, mert például »A történelmi módszerről« irt munka, mely előadói értekezés volt a történelmi társulat egyik nagygyűlésén, sem kort, sem jellemet nem rajzol, hanem eszesen és olvasottan fejtegeti a történetírási rendszerek elméleteit, vezérelveit, ismerteti újabb időnk számos nagy gondolkozójának tanait, s azzal végzi, hogy ha a történelem az élet mestere kíván lenni, a múltból oly képet kell elővarázsolnia, melyben a nemzet ráismerhessen saját lényének hű mására. Bizonyára ez az értekezés is ad valamit idők és irodalmi jellemek gondolkozásából, de mégsem rajz. Valamint »A kurucvilág költészetének«, vagyis a Thaly Kálmán becses gyűjteményének bemutatása mely csak ismertetés és nem rajz, bár természetszerűleg ebből sem maradhatott ki a kuruc idők képének számos jellemző vonása. A gyűjteménynek mindenesetre alkalmasabb címe lehetne »Tanulmányok« neve, mert ha nem is mind tanulmány, de valamennyi tanulmánynak gyümölcse. A szerző, ki jelenleg a kolozsvári egyetem egyik érdemes tanára, legolvasottabb íróink közé tartozik. Úgy értve, hogy azok egyike, kik legtöbbet olvastak. Megszerezve a kulcsokat művelt nagy nemzetek irodalmi kincstárához, használja is azokat folyvást, ismeretei és gondolkozása gyarapítására. Ez a széleskörű tanultság azonban az ő irataiban nem mindig a virágnak láthatatlan, de érezhető illata, hanem sokszor olyan kirakat is, mely útjában áll az írás könnyűségének, művészetének. Sokkal több fegyverzetet szed néha magára, semhogy élénken mozoghatna és könnyen győzhetne. Látjuk, hogy ismeri a világ legjobb stilistáit,de sem a francia, sem az angol mintairóktól nem tanulta meg eléggé azt, hogy a tudósnak, ha hóditni akar, sem nehézkesnek, sem pedánsnak nem kell lennie, s a mellékesért való nagyobb kitérések mindig vagy a világosság, vagy a kidomborítás hátrányára esnek. Nem szükség mindenről, amit tudunk, számot adni, mert ilyenekkel kisebb-nagyobb zátonyokat vetünk ama folyam útjába, melyen az olvasó fenakadás és kerülők nélkül kiván hajózni. Leginkább érezzük ezt a kötet legnagyobb, legértékesb tanulmány-sorozatában, a »Dantesca«-ban, hol részint a lelkiismeretesség, részint az eredeti források tanulmányozásának bizonyítási készsége mondatok, sőt egyes szók kettős idézgetéseit, (magyarul és eredetiben, 8 az elmében fölvetődött tárgyakra és személyekre vonatkozó kisebb-nagyobb magyarázásait, 8 irodalmi művek párhuzamozásait idézte elő. Mindamellett ez a sokra kiterjedő, de a nagy tárgykörhöz képest befejezetlen tanulmány teljes dicséretére válik a szerzőnek. A »Divina commedia«, (melynek »Pokol«-ját három magyar fordításban is leírjuk, s vajha az egészet egy jóban bírhatnék már,) a szerző tanulmányainak legbevitőbb tárgya. A középkor e legnagyobb remekét, mely hatalmasabb és maradandóbb amaz idő legfenségesb dómjainál is, Lánczy Gyula éveken át tanulmányozta, de arról most közzé tett dolgozataival — mint előszavában írja — »nem mondta ki az utolsó szót, s a magyar közönség érdeklődésétől fog függni, várjon tovább fűzze-e a munkát, melyet saját gyönyörködtetésére mindenkép folytatni fog.« Ebben egy nemes szenvedély van kifejezve, »egy neme az eszményi szenvedélynek, mely az ember életútjának felén a férfi lelket eltölteni bírja.« Hozzáteszi, hogy »Dante nem az ifjúság költője.« Hozzá lehetne még tenni, hogy »nem is a nőké«. Mert bár Dante irta meg a női eszmény legmagasb kultuszát »Beatrice«-ben, s bár ő festi legszívrehatóbban egy áldozatul esett nő, Francesca da Rimini képét, mégis valljuk be, hogy a »Divina commedia« fenséges vizei sokkal mélyebbek, semhogy azok általában ifjakra és nőkre nézve nagyon csábítók lehetnének. A férfi elmét is megpróbálja a sok előtanulmány és magyarázat, mely e csodás alkotás szépségeinek teljes átérzésére szükséges. Nem lehet tehát számítani a nagyközönség általános érdeklődésére. Dante minden nemzetnél csak kisebb körforgó kincse, de e körhöz tartozni szellemi büszkeség s e kört uj meg uj magyarázatokkal érdekelni, előkelő munka. Ne tegye tehát szerzőnk sem a közérdeklődéstől függővé műve folytatását; ilyet (tán az egy Olaszországot kivéve) sehol sem köztaps buzdít és jutalmaz, hanem Hal számunk 10 oldalra terjed.