Fővárosi Lapok 1889. december (330-359. szám)

1889-12-01 / 330. szám

Vasárnap, 1889. december 1. 330. szám Huszonhatodik évfolyam, Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3, sz. L emelet. Előfizetési dij: Félévre ........................8 frt ■ •fyedóvre .....................4 frt E gyes szám 6 kr. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI «API KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tera, Athenaeum-épület) küldendők. Völgytől hegyre. Völgyből hegyre nem siethet Patak vize sohasem, Könnyebb félre nem billenhet Ingó nyelv a mérlegen ; Szélvész ellen szelid szellő Győzedelmet nem arat; Soha gyöngébb indulatnak Nem enged az akarat. Örülj, hogy ha játszva, könnyen Győz szivedben a nemes, Jóban sikert, bármi szerény, Kicsinyéivé meg ne vess ; Ne gondold, hogy nem erő, mely Erőlködést nem mutat: Zúgó szélvész gyors röptében Játszva dönt le tornyokat. Oh de vigyázz ! — győzelmedben Büszkén el ne bizd magad, Szived mélyén hátha él s csak Szunnyad a rossz indulat; S mig az alvó bilincsednek Tehetetlen nyújt kezet, Ha felébred, szétrepeszti S nyakadra hág — úgy lehet. Csak ha véres küzdelemben Földre döntéd a gonoszt, Jól felfogva mind a csapást Melyet gyilkos karja oszt ; Ha mint gyáva eb tekint fel Rád a rabság kötelén, — Kebeledben igazán csak Akkor erős az erény. Torkos László.----------------------­A zongoraművésznő. (Yig elbeszélés.) Irta Murai Károly. (Folytatás.) — Es most kezdjük — szólt a művész, a ki bámulatos otthoniassággal fogta karon a leányt és vitte a pódiumra, megállván ott a zongora mellett s ott maradva, hogy forgassa a hangjegyeket. i A közönség a kellemes meglepetés mormogását . hallatta és miután tudta, hogy a zenei reggélyen | mily kiváló egyéniség fog megjelenni, teljesen tiszta- I ban volt azzal, hogy a pódiumon miféle ur ál­lott meg. A mig Zsófi a keztyűjét húzta le s a mig ezt a minden hangverseny legelső pontjául szolgáló és | bizonyára igen szükséges, sőt nélkülözhetlen műve- j letet végig csinálta, a füszerkereskedő elragadtatta 1 magát a várakozás türelmetlenségétől és fölkiáltott: ! — Halljuk a művésznőt! j Zsófika leült a zongora mellé s miután futó [ tekintetet vetett a mellette álló egyéniségre — a kit | én igen szívesen kilöktem volna — megütötte a bil- ] lentyűket. A legutolsó széksorban ülve néztem az ő szép arcát, formás alakját és karjainak gömbölyűségét. Mint olyan ember, a ki a zenéhez nem sokat ért, a játékára nem hallgattam sokat, mert a zongora zagyva hangvegyüléke csak arról győzött meg mind­járt, hogy az én édes ideálomnak csakugyan van oka gyűlölni azt a hangszert, amely oly rohamosan terjed szét a nagy világban, mint a kolerajárvány és épen úgy nincs ellenszere, mint annak. Arról győzött j meg mindjárt, hogy áldozatokat szerez magának a | gyermekekben és az apákban és mig az előbbieket megfosztja a sok-sok szabadlevegő beszivásától, ad- I gig az utóbbiak zsebéből teljesen hiába szedi ki a | keservesen megszerzett garasokat. A reggély közönsége minden darab végével i megerőltető magát a tapsban, az éljenben és igy ter­mészetben, munkával fizette meg a belépti dijat. A tapsra, az őrjöngő lelkesedésre, mint valami jól fize­tett tapsonc-főnök, a füszerkereskedő adta meg a jelt, a ki az izzadásig verte össze a tenyerét, a mi an- ' nál is inkább szép volt tőle, mert süket volt s a leánya játékából nemcsak nem értett, de nem is hallott sem­mit. Czitera, a helyett hogy tapsolt vagy bömbölt volna, mint a többi, minden egyes darab után meg­szorongatta Zsófika kezét és szinte kész lett volna el­ragadtatásában homlokon csókolni őt, mint az a má­sik fővárosi művész, a kiből ha hiányzott is az őszin­teség a kritikában, de a jóizlés föltétlenül meg volt benne. Zsófika teljesen kimerítő programmal állt elő. Játszott csárdást és indulót, kivert szonátákat és rapszódiákat a leghíresebb zeneszerzőktől, a kik nyo­morúságos küzdelmeikkel, láuglelkükkel s tehetsé­güknek csudás erejével nem ily jutalmat érdemeltek volna az utódoktól. Tizenkét óra már elmúlt, mikor a zene-reggély — a mely Kökörcsin városában a legeslegelső volt— véget ért, mikor Zsófika a kritikus karján a közönség közé lépett és fogadta az üdvözleteket. Nyugalomba vo­nult s még működésük zenitjén álló fűszer- vas és rőföskereskedők, a kik részben csak az ezüstpénz csengő zenéjét értették; házias nevelést nyert keres­kedőnek, a kik a szonátákat megebető édességek­nek tartották ; urak, a kik a cigány nótáját hamis hangon kisérték és kisasszonyok, a kik a zenekölté­szetbe behatolni soha nem tudtak és soha nem tud­nak : rázták meg a művésznő kezét és halmozták el szép kedvesemet üdvözletekkel, a melyek sablon- szerüek, semmitmondók voltak, épen olyanok, mint ők maguk. Zsófika mint egy adóvégrehajtó járt a közönség között és igen természetesnek találta be­hajtani az elismerés-adót. Én hátul álltam, egymagámban, ismerős, ba­rát, társaság nélkül és néztem őt, a mint végrahaj- tási műveletében az ágyúgolyó segélyével mindegyre közeledett felém, de még mindig nem véve észre azt, a kinek ajka először érintette az ő nedves, piros szá­ját és a ki éveken át álmodozott felőle, szőve terve­ket, kiszínezve a jövőt, amely engedett magával tenni mindent. Végre előttem állt. Előttem állt izzó arccal, ré­vedező tekintettel, elfogva a dicsőség erőszakos láza által. Előttem állt egész szépségével, minden bájával és én mélyen meghajtottam előtte magam. Mikor föl­emeltem a fejem s hallgatva néztem rá, mikor ő, talán épen azért, mert hallgattam és nem álltam elő a sablonszerű bókkal, figyelmesebben megnézett és „Történelmi kor- és jellemrajzok.“ (Irta Lánczy Gyula. Budapest, kiadja Hornyánszky Viktor akadémiai könyvkereskedése. 480 oldal. Ára 3 frt.) (Sz.) E harminc Íves könyv, mely nem csak vas­kos, hanem tartalmasnak is mondható, az előszó sze­rint: »kein ausgeklügelt Buch.« E német kifejezés idézet egy svájci költőből, mert Írónk szeret idézni, még pedig rendesen az eredeti nyelven, mely némely művének magyar szövegét szerfölött eltarkitja s itt- ott nehézkessé is teszi. A fentebbi idézet annyiban helyes, hogy e gyűj­temény, mely nem képez egészet, csakugyan nem »kieszelt« munka, sőt alkatrészeinek némelyikét alkalmi hevületből eredt mélyebb érdeklődés szülte; legrövidebb, de néma legkevesebbet mondó lapja pedig, mely a címlapot követi e rövid ajánlattal: »Egy nemes léleknek: atyám emlékének«, egészen a hálás szívé; továbbá a legértékesb tanulmányok benne, köztük első sorban a Dantéról szóló, nem csupán ész, hanem képzett Ízlés, meleg tárgyszeretet és némi­leg a képzelem terméke is; de különben a művek meg­írásában mégis a tanulmánynak, észnek, okosságnak van a legtöbb része. Az előszó, mely nehézkesen indul, de Dante említésére bevet kap, a kötet egye3 darabjai közti kapocs keresésében is fárad, bár egészen fölöslegesen, mert ily különféle irodalmi és történelmi tárgyú dol­gozatok sem összefüggők, sem egyenletesek nem lehet­nek ; sőt még a legsajátosb iró gondolkozása sem önt­het az ilyenekbe valami egységesítő szellemet, legki­vált ha — mint a könyv szerzője is — nagyobb idő­körnek egymástól távol eső éveiben Írogatta össze, miközben gondolkodása is éredt, stílje is javult. A gyűjtő cim: »Történelmi kor-és jellemraj­zok« a kötet nem minden darabjára illik, mert pél­dául »A történelmi módszerről« irt munka, mely előadói értekezés volt a történelmi társulat egyik nagygyűlésén, sem kort, sem jellemet nem rajzol, hanem eszesen és olvasottan fejtegeti a történetirási rendszerek elméleteit, vezérelveit, ismerteti újabb időnk számos nagy gondolkozójának tanait, s azzal végzi, hogy ha a történelem az élet mestere kíván lenni, a múltból oly képet kell elővarázsolnia, mely­ben a nemzet rá ismerhessen saját lényének hű mására. Bizonyára ez az értekezés is ad valamit idők és irodalmi jellemek gondolkozásából, de mégsem rajz. Valamint »A kurucvilág költészetének«, vagyis a Thaly Kálmán becses gyűjteményének bemutatása mely csak ismertetés és nem rajz, bár természetszerű­leg ebből sem maradhatott ki a kuruc idők képének számos jellemző vonása. A gyűjteménynek mindenesetre alkalmasabb cime lehetne »Tanulmányok« neve, mert ha nem is mind tanulmány, de valamennyi tanulmánynak gyü­mölcse. A szerző, ki jelenleg a kolozsvári egyetem egyik érdemes tanára, legolvasottabb Íróink közé tartozik. Úgy értve, hogy azok egyike, kik legtöbbet olvastak. Megszerezve a kulcsokat művelt nagy nemzetek iro­dalmi kincstárához, használja is azokat folyvást, isme­retei és gondolkozása gyarapítására. Ez a széleskörű tanultság azonban az ő irataiban nem mindig a virág­nak láthatatlan, de érezhető illata, hanem sokszor olyan kirakat is, mely útjában áll az irás könnyűségének, művészetének. Sokkal több fegyverzetet szed néha magára, semhogy élénken mozoghatna és könnyen győzhetne. Látjuk, hogy ismeri a világ legjobb stilis- táit,de séma francia, sem az angol minta-iróktól nem tanulta meg eléggé azt, hogy a tudósnak, ha hóditni akar, sem nehézkesnek, sem pedánsnak nem kell len­nie, s a mellékesért való nagyobb kitérések mindig vagy a világosság, vagy a kidomboritás hátrányára esnek. Nem szükség mindenről, a mit tudunk, szá­mot adni, mert ilyenekkel kisebb-nagyobb zátonyo­kat vetünk ama folyam útjába, melyen az olvasó fen- akadás és kerülők nélkül kiván hajózni. Leginkább érezzük ezt a kötet legnagyobb, leg­értékesb tanulmány-sorozatában: a »Dantesca«-ban, hol részint a lelkiismeretesség, részint az eredeti for­rások tanulmányozásának bizonyítási készsége mon­datok, sőt egyes szók kettős idézgetéseit, (magyarul és eredetiben,) 8 az elmében fölvetődött tárgyakra és személyekre vonatkozó kisebb-nagyobb magyarázá­sait, 8 irodalmi művek párhuzamozásait idézte elő. Mindamellett ez a sokra kiterjedő, de a nagy tárgykörhöz képest befejezetlen tanulmány teljes dicséretére válik a szerzőnek. A »Divina commedia«, (melynek »Pokol«-ját bárom magyar fordításban is bírjuk, s vajha az egészet egy jóban bírhatnék már,) a szerző tanulmányainak leghevitőbb tárgya. A. középkor e legnagyobb remekét, mely hatalmasabb és maradandóbb amaz idő legfenségesb dómjainál is, Lánczy Gyula éveken át tanulmányozta, de arról most közzé tett dolgozataival — mint előszavában írja — »nem mondta ki az utolsó szót, s a magyar közönség érdeklődésétől fog függni, vájjon tovább füzze-e a munkát, melyet saját gyönyörködtetésére mindenkép folytatni fog.« Ebben egy nemes szenvedély van kifejezve, »egy neme az eszményi szenvedélynek, mely az ember élet­útjának felén a férfi lelket eltölteni bírja.« Hozzá­teszi, hogy »Dante nem az ifjúság költője.« Hozzá lehetne még tenni, hogy »nem is a nőké«. Mert bár Dante irta meg a női eszmény legmagasb kultuszát »Beatricé«-ben, s bár ő festé legszivrehatóbban egy áldozatul esett nő, Francesca da Bimini képét: mégis valljuk be, hogy a »Divina commedia« fensé­ges vizei sokkal mélyebbek, semhogy azok általában ifjakra és nőkre nézve nagyon csábítók lehetnének. A férfi elmét is megpróbálja a sok előtanulmány és magyarázat, mely e csodás alkotás szépségeinek tel­jes átértésére szükséges. Nem lehet tehát számítani a nagyközönség általánosb érdeklődésére. Dante min­den nemzetnél csak kisebb kör forgó kincse, de e körhöz tartozni szellemi büszkeség s e kört uj meg uj magyarázatokkal érdekelni, előkelő munka. Ne tegye tehát szerzőnk sem a közérdeklődéstől függővé műve folytatását; ilyet (tán az egy Olaszországot kivéve) sehol sem köztaps buzdít és jutalmaz, hanem Hal azámunk 10 oldalra terjed.

Next

/
Thumbnails
Contents