Fővárosi Lapok, 1890. február (27. évfolyam, 31-58. szám)
1890-02-01 / 31. szám
Szombat, 1890. február 1. 31. szám. Huszonhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: M Előfizetések UTIATI A DACIT T A DAF Előfizetési dij: II V Ilii 111 I I I I 1 J 1^. a kiadóhivatalba félévre.................................. Hi V ■■■■ W ISr ■■ ■bllUiai AM (Budapest, ferenciek tere, negyedévre . ^_. ... t irt ^ ^ Athenaeum-épület) Egyes szám 6 kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Róbert házassága. (Elbeszélés.) Mentovich Gyulától. (Folytatás.) Aladár, ki sem a bort, sem magát nem kímélte, csakhamar kedélyes hangulatra lelkesült s mint a kiben az érzelmek lassan-lassan gyűlve, kedélyét már csordulásig töltötték s csak egy kis vihar kell arra, hogy a mederből ki-ki csorduljanak: percek óta küzdött magában, mig végre, tűzben ragyogó szemekkel ugrott föl helyéről, Róbertet karján fogta s szólt: — Kérlek, jöjj velem, nehány szem van hozzád, barátaink megbocsátanak, hogy néhány percre távozunk , — ezzel be sem várva a feleletet, a társaságot odahagyta s az erdő sűrűjének tartott. Robert, mintha valami előérzet nyűgözte volna, nehezen mozdult, nem nagy kedve volt Aladárral bizalmas beszélgetésbe bocsátkozni, föltéve, hogy kölcsönös vallomásokra és leleplezésekre kerülhet a sor. Talán nem is lett volna hajlandó e kihívást elfogadni, ha a bor kissé át nem járta volna minden izét, tetőtől talpig s a felhevülés adta vakmerőség nem sarkalja, hogy szálljon szembe a kísértetekkel, melyeket képzelete az előtérben felzaklatott. Rövid gondolkozás után, egyetlen szó nélkül távozott s lépteit arra irányozta, merre Aladár a sűrűben eltűnt. Nem messzire, egy mogyoró-bokor tövében találta barátját, a mint maga előtt a fűben a boros üveget és a poharakat helyezgette. — Ugyan sokáig fontolgattad, hogy jöjj-e vagy sem, — mondá nevetve, mintha a jóbarát gondolatait eltalálta volna. Róbert nem akarta hallani ez ingerkedő megjegyzést, bátran közeledett s megállóit Aladár előtt, mintegy várva azt a rövid titkolózását, mely nem érdemes arra, hogy nekikészülődjék az ember. — Mindenek előtt egy pohár bort igyál — mondá Aladár, megtöltve a poharakat — bátorságot önt beléd, hogy meghallgathasd azokat a rémítő dolgokat, melyeket mondani szándékozom. Róbert szelíden mosolygott. — Úgy látom — mondá, — hogy e dolgoknak elmondásához több bor, vagyis bátorság kell, mint meghallgatásához. — Nem állítom az ellenkezőt. De tegyük félre a tréfát és gúnyt ily komoly pillanatban, midőn két emberi lény boldogságáról van szó. — Eh, talán épen te tréfálsz. — szólt Róbert, de szíve csaknem hangosan dobogott. — Nem, nem tréfa, de jer, ülj ide mellém : minél közelebb leszünk egymáshoz, annál könnyebben megérthetjük egymást. Róbert letelepült barátja mellé, a nyújtott poharat kiürítette, azután lehető közönyös arcot öltve — ami egy kissé nehéz volt — barátjára tekintett s miután az még mindig szótlanul bámult poharára, megszólitá: — Várom a nagy titok közlését. — Titok bizony, de hát ezt honnan tudod ? — Gyanítom az előkészületekből, melyek az egész dolgot annyira rejtélyessé teszik. — Igazad van; talán kissé túlzásba is mentem ; a titok, különben, nem az enyém, mondhatnám, hogy inkább a tied. — Úgy ? ! Nagyon érdekesen kezdődik. — Mindenesetre. Eleinte magam is nagyon sokat töprenkedtem rajta, fontolgattam, hánytam vetettem, még a gombjaimon is kiszámítottam, hogy elmondjam-e, vagy hallgassak vele ? Magam sem gondoltam volna, hogy ily nehéz dolog. Ezzel ismét megtörté a poharakat s egyszerre minden átmenet nélkül, mint valami hirtelen jött ötletet, hangosan deklamálta: — Igyál annak az egésségére, a kit legjobban szeretsz. Én is ért té iszom! Róbert arca kipirult s boszosan mondá: — Kit értesz ez alatt ? — Azt, akit te. A poharak összekoccantak s Róbert minden lelkesültség nélkül ülte ki a magáét; barátjának semmit sem felelt, de baljóslatú érzelemmel várta szavait. Aladár nem világosította föl barátját e rejtélyes célzás felől, hanem mosolygó arccal mélázott, mintha valami kecsegtető kép tárult volna elébe a más vezéreket fognak választani, ha még tovább is késedelmezünk.« Tankréd egyszersmind szemrehányásokkal illeti Bohemundot, hogy elámítva Alexius császártól, csak a végett vesztegel itt, hogy annak ingadozó trónját gyámolítsa. Bohemund tagadólag felel. Azt mondja, hogy nagyon jól ismeri a császár álnokságát, aki inkább a törökökkel és saracénokkal szeretne szövetséget kötni, hogy a keresztes hadakat megsemmisítse. »De, — úgymond, — a tettek ideje távol van még, és Jeruzsálem nem fogja magát puszta parancsszóra megadni.« Saját életéből merített szomorú példákkal óvja unokaöcscsét a féktelen buzgalomtól, s Konstantinápolyba küldi, hogy ott a készülő dolgokat megfigyelje. Tankréd elvonul s a keresztes hadak három vezére lép a sátorba: Róbert flandriai gróf, Raimund toulousei gróf, és Róbert Normandia hercege. Bohemund közli velük, hogy Boulson Godefréd, a legfőbb parancsnok, megérkezvén Philippopolisba néhány nap múlva köztük lesz. Megjegyzem, hogy Philippopolis annyit jelent, mint Fülöp városa, mert Fülöp macedóniai király alapította a negyedik században Kr. e., Görögországból szállítva oda gyarmatosokat. Azért e város a keresztes hadak korában is egészen hellén volt s ezt a sajátságát megtartotta egészen a mai század közepéig. Ekkor kezdték pánszláv fondorlatok a helléneket üldözni oly sikerrel, hogy végre a berlini szerződés a hellén várost a szláv nagyzásnak föláldozta. De ennek dacára, a philippopolisi egyetlenegy színházban, mely mindig hellén volt, még most is csak hellénül játszanak. De térjünk vissza a dráma folyamához. A hadvezérek hallván, hogy Bouillon már Philippopolisban van, égnek a vágytól, hogy mielőbb Palaestinába indulhassanak. De Bohemund közli velük, hogy Alexius jövőből, azután egyszerre, kitörő vakmerőséggel, minden tartózkodás nélkül mondá: — Te, Róbert! Vedd nőül az én húgomat! Róbert a bámulattól mereven nézett Aladárra, mintha azt fürkészte volna a legnagyobb ijedelmek közt, hogy várjon tudja-e, mit beszél ? Nem is késett ebbeli véleményének kifejezést adni: — Azt hiszem, hogy a bor elvette az eszedet! — Nem egészen — mondá Aladár, — bár tagadhatatlan, hogy kissé merészebb lettem tőle, mint rendes körülmények közt vagyok. Tudd meg, én mindenre el voltam készülve, midőn e néhány szót kimondtam: hittem, hogy kihívsz párbajra, vagy reám rohansz, — de ki kellett mondanom azt, mi már régen nyomja a szívemet. Róbert a legnagyobb zavarban volt, eleinte nem tudta, hogy komolyan, vagy tréfára vegye-e a dolgot s végre is, egyelőre a középúton maradt. Különös — mondám, hogy épen most jut eszedbe, ily dologból tréfát űzni! — Ez nem tréfa. — Eddig sohasem szóltál erről előttem. — Nem, mert nem tartottam még időszerűnek. — De, hát most miért mondtad ? — Kérlek, hallgass ki higgadtan. .. — Az lehetetlen. — Hát nem bánom akárhogy, csak hallgass ki. — Nem. Ez túl megy a vendégszeretet által adott jog korlátain. A Róbert erélye lassan-lassan elfoglalta helyét szivében; nem akart meghajolni s jogait hatalmasan követelte. — Meg kell engem hallgatnod, azután tégy amit akarsz, senki sem fog kényszeríteni, — mondá Aladár, mialatt a fölkelni készülő Róbert karját megszorítva , erőszakkal visszatarts őt. — Az erőszaknak kénytelen vagyok engedni, — felelt Róbert. — Lásd, nekem érdekemben áll nővéremet férjhez adni. — És engem választottál ki eszközül, célod elérésére, — mondá Róbert gúnyosan. császár ellen összeesküvés van készülőben s ha ez sikerül, kezeskedik arról, hogy az ő bukása után fog-e az ő utódjává keresztes hadak iránt jó indulattal viselkedni. »És vájjon ki mondhatja meg, nem lesz-e akkor két ellenségünk ?« Indulatosan vág a szavába Normandia hercege, kérdezve, vájjon a keresztes hadak oltalmat és segélyt nyújtsanak-e a császárnak? »Tegyétek ezt, ha tetszik, — mondá, — én azonnal távozom.« Bohemund megmagyarázza neki az összeesküvés jelentőségét. »Élén áll — úgymond, — az uralkodni vágyó Irén császárné és Bryennius Nicephor, a császár veje. Mind a kettő halált forral a császár ellen, hogy Bryennius trónra lépjen, kit Irén azután vak eszközül használhasson. Ez az aszony pedig nagyon gyűlöl minket s minden követ meg fog mozdítani, hogy indulásunkat Palaestina felé megakadályozza s migyen most a hellének a mi barátaink, akkor ellenségeink lehetnek.« Rögtön megszólal a harsonák szava és megjelen amiensi Péter, a remete. Jobb kezében kardot, baljában keresztet tartva, fedetlen fővel áll meg a sátor közepén. A hadvezérek félkörben állják körül, Bohemund pedig hozzá lép, üdvözli az Isten küldöttjét s bemutatja neki a hadvezéreket. Azután a jelenlevőknek mondja, hogy Péter, aki magát szegény, alázatos remetének nevezi, a keresztes hadjáratnak az emeltyűje s hogy az egész vállalat érdeme őt illeti. Péter szerényen válaszolja, hogy II. Orbán pápa, hallván a keresztények kétségbeesett jajkiáltásait, tüzelte föl a világot erre a szent harcra ; az ő szava visszhangzott mindenhol. Valamint az erdei sebes patak magas hegyekről föltartóztatlanul, viharosan zuhan le: úgy áradt szét a hatalmas, fékezhetetlen had, mely előtt az ellenségnek vad seregei tönkre mennek s melynek lángoló zászlaja előtt a hitetlenek csordái megsemmisülnek. »El Jeruzsálembe! Isten úgy akarja!« „ ti o ni n é n i A1 e x i ii s.“ (Pervánsylos János hellén drámája.) A tizenegyedik század vége felé a keresztes hadak, Bohemund fővezérsége alatt Skutari magaslatain táboroztak, szemközt Konstantinápolylyal. Skutarit hajdan Chrysopolisnak, azaz Aranyvárosnak nevezték, mert a perzsák az ötödik században Kr. e. ott érzék a kisázsiai adók után befolyt összes aranyaikat. Midőn az athéniek lettek a tenger uraivá, Chrysopolisban volt ama vámdíjak főpénztára, melyeket a Fekete-tengeren vitorlázó hajóktól beszedtek. A negyedik században Kr. u. Nagy-Konstantin Skutari közelében győzte le Liciniust, a keresztények üldözőjét. Itt Európa és Ázsia hadai többször vívtak véres csatákat, mert ezen az utón iparkodtak az ázsiaiak Európába s viszont az európaiak Ázsiába betörni. Ez volt az oka, hogy Bohemund is itt ütötte fel a táborát. A dráma első felvonásában látjuk Bohemundot és unokaöcscsét, Tankrédot, egy nagy sátorban. Tankréd panaszkodik, hogy három hónap óta tétlenül várakoznak. »Kardjainkat, — úgy mond, — rozsda eszi már a hüvelyekben. A harsonák szava táborunk csöndében elnémult s az életnek minden nyoma eltűnt!« Bohemund azt válaszolja neki, hogy ereiben nagyon ifjú vér pezseg s türelemre inti. »Türelem! — kiált föl Tankréd. — Ezt könnyű kimondani. Erőtlen emberek találták föl ezt a szót. Az üres álokoskodás, méltatlan bármely férfiúhoz. Miért indulunk ide a hadsereggel ? Talán hogy az ős Bosporusnak fákkal szépen beültetett partjait csodáljuk? Vagy hogy az idegen népeket és szokásaikat kiváncsi vándorokként szemléljük? Nem. A mi utunk Palaestina felé vezet. Hadaink kívánják, hogy oda vezessük s minthogy nem a mi rabszolgáink