Fővárosi Lapok, 1890. október (27. évfolyam, 270-300. szám)
1890-10-01 / 270. szám
Szerda, 1890. október 1. 270. szám. Huszonhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: _____ JE I K a Előfizetések — +issz"- TjlfiTf A DfiCjT T A IDA XT hSt Előfizetési díj: JP II V ill» Ikl I I I PA 11 J IV » kiadóhi.atalb. TM BBB9 PHHHH IBilBHHHHHI (Budapest, ferenciek-ter«, negyedévre ••••••* frt ... * e«y..e SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. " A »Fővárosi Lapok« előfizetési fölhívását a 108-dik évnegyedre ajánljuk a hazai művelt közönség becses figyelmébe. E mindennap, hétfőn is megjelenő szépirodalmi és társadalmi napi közlönyt jeles dolgozótársak széles köre támogatja: kiváló veteránok s jeles fiatal erők. Vezérelvei: a jó ízlés, nemzeti műveltség, társadalmi haladás. Előfizetési ár: évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 írt. A postautalványok és pénzes levelek e címre küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalának Budapest.« Az ég. Hogy én mindig kéknek látom az eget, Azon ugyan csodálkozni nem lehet: Kék üvegen által nézve kék az ég, Az én szemem pedig ime tiszta kék. De hogy te is kéknek lássad, lehet-e ? A te szemed ragyogó szép fekete, Bűvös világ... aki egyszer bele néz, Onnan többé ki nem talál, oda vész. Hogy sötétség ne szálljon a vidékre, Éjjel tekints, barna lányka, az égre . Boltján akkor eloszlik a borulat, S örömében minden csillag kigyúlad. • Lévay József. ------------------- A dobronkai pap. — Elbeszélés. — Irta Vértesi Arnold. Nem mondhatni, hogy valami különös vagy nevezetes ember lett volna az a szegény tót plébános, aki minden második vagy harmadik vasárnap átjött a falujából misét mondani a.. . .i fürdőbe. Csöndes, kevésszavú, félénk emberkének látszott, afféle világban járatlan együgyű falusi papnak. Alázatosan, csaknem bambán mosolygott, ha néha tréfáltak vele az urak. A nőkkel nem mert szóba állni. Ha ebédre akartuk ott marasztani, mindig talált valami kifogást, egyszer azonban egy hirtelen támadt nagy záporeső mégis ott rekesztette. Leült ahhoz az asztalhoz, ahol épen én is ültem s ahol egy régi jó ismerőse, a járásbeli szolgám rá ült. S — ügy, úgy, púpocskám ide mellém, — kiállított a jókedvű tisztviselő. S itatta volna, de a pap csak alig ivott meg két vagy három félpohárkával, úgy látszott mégis, mintha kissé fölmelegedett volna s mintha kissé engedett volna természetes félénkségéből. — A héten meglátogatom, szent atyám, egy kis hivatalos dolgom lesz Dobronkán, — szólt a szolgabiró. Mindenki elbámult, mikor a plébános arra azt felelte, hogy hát akkor szívesen látja ebédre. — De nem magam leszek ám, — tréfálkozott a szolgabiró. — Mindnyájokat szívesen látom, — viszonzá a pap egészen neki melegedve, mert nem szokta meg azt az erős egri vörös bort, melyet a szolgabiró töltögetett poharába. Sorban parolázott velünk. De néhány perc múlva a csigabiga megint kezdett visszahúzódni házikójába. Hiába biztattuk, hogy nyújtsa ki szarvacskáit. Félénken, gyanakodva tekintgetett körül, mintha biztosságot akarna magának szerezni affelől, hogy mint a nótában éneklik a gyerekek, nincsenek-e itt a törökök, akik sós kútba vetik. Szegény csigabiga, bizonyára nem talált elég biztosságot ebben a zajban, mert azontúl egy szavát sem hallottuk. Aközben elállt a záporeső is és a mi papunk felült fakó kocsijára, melylyel két kis sovány gebe odább döcögött. Senki sem gondolt rá, hogy komolyan vegye a szegény tót plébános meghívását. Kopott reverendájából nem igen nézett ki valami lucullusi lakoma. De harmadnap hozzám jön a szolgabiró s azt mondja: — Nos, nem megyünk át Dobronkára ? Nem nagy kedvem volt hozzá, de aztán mégis rá szántam magamat. A vadregényes vidék, a sötét fenyőerdők mélye csalogatott s valami várromot is lehetett látni ott közel. Keskeny, kanyargó hegyi utakon, hol csak épen egy kocsi fért át a fák közt s hol minden pillanatban vigyáznunk kellett, hogy valamely kiálló ág ki ne üsse a szemünket, majd nehezen kapaszkodva föl, majd meredeken le, néha másztak, néha rohantak lovaink. Megi megzökkent a kocsi egy-egy kiálló szikladarabon vagy mélyen besüppedt a puha mohhal takart földbe. Egy pár barázdabillegető ugrált előttünk az utón. Az erdő mélyéből a harkály kopogása hallatszott a fák derekán s néha-néha a rigó füttyentése. Máskép csöndes maradt az erdő, mely komoran, sötéten vett bennünket körül. Közben tisztások következtek, gyönyörű hímes mezők, melyek úgy látszottak, mintha csupa virágból állnának. Leszálltunk, hogy összerázott tagjainkat kissé kinyújtóztassuk. Ezernyi tarka lepke szálldogált a virágos rét fölött, nagy, kövérhasú zöld sáskák ugráltak a fűben, acélkék zománcos szárnyú dongók röpködtek a szederbokrok körül. Amohább egész nagy darab föld piroslott a tömérdek szamócától. Sovány, meggörbült hátú tótok jöttek alacsony ritka tehenekkel. Rongyos, sápadt fiúk gombát kerestek az erdőben. Lassanként a táj zordonabb lett. Kopár hegyoldalak emelkedtek, hol a kőtörmelékből csak itt-ott bujt ki a szürkés gyér fű. Néhol egy-egy foltocska termőföld föl volt szántva s krumplival beültetve. Egy szűk völgyben feküdt a falu összeszoritva, sűrűen egymás mellett a mocskos kis faházak, melyek előtt kócos, fakó arcszinű gyerekek bámészkodtak s nehány lézengő disznó hentergett a sárban. Sehol egy fa, egy kis zöld, mely a keritéstelen apró udvarok mocskos sivárságát enyhítette volna. A falu közepe táján a vakolatlan, szegényes templomtól nem messze kőből épült, de meglehetősen rozzant állapotban volt a plébánia. Zsindely fedele behorpadt s kőkerítésén mély repedések tátongtak. Hanem a vasrostélyos ablakokban virágcserepek álltak s egy pár szilvafa látszott ki a kőkerítés mögül és egy lugas teteje, melyre fölfutott a komló s a piros virágú tót bab. Egy szörnyűségesen alázatos, bocskoros szenynyes vén ember, a ki inkább látszott koldusnak mint kocsisnak vagy mindenesnek, kinyitotta előttünk a kaput s még le sem szálltunk a kocsiról, már kapkodott a kezeink után, hogy megcsókolja, miközben nagy hajlongások közt egyre hajtotta, hogy »dicsértessék a Jézus Krisztus«. P a 1 - 81. *) (Történelmi emlékek.) Fekszik Hontmegyében a Korpona pataknál, hol ebbe a Csábrág felől jövő Litva ömlik, a két patakot szegélyző szűk partok közt, 1100 kath. lakossal. Felső-, Alsó-, Közép részei után egyesítve »Palástok«, valamint a szomszéd hármas Túr »Túrok« néven ismeretes. Ama hetven, Hontmegyéből 11 helység neve közt, melyek dézmáját Márton esztergomi érsek 1156-ban a maga káptalanjának ajándékozta, elsőben fordul elő a Plast vagy Palást falu neve. II. Endre, 1230-ban, e falu udvarnokai dézmáját zólyomi uradalmába (praedium) vitetni rendeli. E falut, a 13-dik század kezdete óta, részben, az innen nevezett Palásthy- család bírta, mely utóbb, a tulajdonképi Palásthy, azután Bagonyai, Kőszilóci és Páska ágakra oszlott s mindegyik ágban kezdet óta Hontmegyének sok jeles, a megye évkönyveiben is említett tisztviselőt, alispánt, országgyűlési követet adott. A családnak elágazása külön munkát igényel. Ezt teszi is a »Palásthyak«-ról irt könyv. A családtagok hogyan osztozkodtak, veszekedtek, verekedtek és ismét egyezkedtek egymás közt az örökségen, úgy hogy a sági konventnek egy családdal sem volt annyi dolga, mint a birtokszomszéd Palásthyakkal, ezt mind megbeszélni sem mulatságos sem tanulságos nem lenne. A Palást falu birtokát illető okmányok közt legérdekesb volt az, melyet II. Endre király a szentföldön és pedig a Táborhegyen, hol Urunk színe elváltozott, egyik Palásthy részére kiadott 1217-ben, melyet Werbőczy István, a Hármas könyv szerzője, műve II. ítésze 13-dik cikkében csak annyiban említ föl, hogy az okmány Hontmegyében őriztetik; ez okmányt ő valószínűleg azon alkalommal látta, midőn jószágából, Ipolykesziből Paláston át zólyomi Dobronyiva várába utazott s a vendéglátó Palásthyaknál megszállott. Hova lett ez érdekes okmány , kinyomoznom nem sikerült. Lehet, hogy másolata, a kúria levéltárában, a Palásthyak egyik percsomójának iratai közt lappang, — hanem ha valami régi diplomafaló onnan elsikkasztotta. A Palásthyak Hontból más megyékbe is elszármaztak. Az itteniPalásthyak fiágának utolsója Gusztáv, 1836-ban vesztegette el őseinek hatszáz éves birtokát, hogy maga nyomorban veszszen el. Azóta a birtok nyolcadik kézen van. A leányág-részt pedig a Nedeczkyek birják. Az innen kimúlt Palásthy nemzetség emlékét egy még ép kastély tartja fenn, melyet 1730-ban Palásthy Ferenc tábornok épített. A 17-dik század első felében egyik Palásthy állítólag valami Kucsera fiút fogadott örökbe. A vérrokonság közt ez hosszú pörösködésre adott alkalmat. Az ez ügyben történt tanúkihallgatásoknak nagy halmazát őrzi a megyei levéltár, melyek alapján a fiág a maga Palásthyságát mégis megállapította. A női Nedeczky ág, egy másik sikertelen pert, zálog címe alatt kezdett 1773-ban latinul, 1833-ban folytatta magyarul, 1856-ban bevégezte németül. Ennek 113 darab bélyeghiány miatt befundolt mellékleteiben ama táborhegyi okmány után kutatván, vonatkozást találtam, hogy az a királyi táblának 1774-ben bemutattatott 112 szám alatt. A szent-benedeki és sági konventek tisztes atyái, tudom, soha meg nem álmodták, hogy az ő fogalmazásaikat valaha egy »Gerichts-Offizial« megleletezze. Midőn 1552 tavaszán Ali budai pasa az Ipoly mentén Hont- és Nógrádmegyék várait, köztök Szondy György hős védelme után Drégelt, legtöbbnyire könnyű szerrel elfoglalta, (mert mind, még az ágyúk ismerete előtti időkben épültek.) Ferdinánd király nagysebtiben 4500 olasz, 3500 német-morva gyalogzsoldost fogadva, kikhez a vidékről 2000 magyar csatlakozott, mindegyütt Teufel Mátyás vezérlete alatt, e várak visszavételére küldötte. Teufel, Ausztria felől, már Palástig haladt, bevárandó a nógrádi és gömöri 7000 főből álló fölkelő nép csatlakozását. De közbejött Ali s a maga rendes, régóta fegyelmezett hadával Teufel rögtönzött s nagyrészt gyülevész hadát két napi harc után egészen tönkre tette, levágta vagy rabul ejtette. Sokan, kik a templom belsejébe menekültek, odaégtek, mert a török a templom tetejét tüzes nyilakkal fölgyujtotta. Foglyul esett tizenhat olasz tiszt, kiket Milanóban, Floreneben s más városokban gyűjtött tizenhatezer aranyon váltottak ki. Foglyul esett maga Teufel is, kit Ali Konstantinápolyba küldött, hol, mert nem akarta megvallani, hogy ő volt a keresztyén hadvezére, ökörbőrbe varratva a tengerbe fojtották. A török kezébe annyi rab került, hogy a budai piacon darabját egy irce mézen vagy egy véka árpán árulták. Elesett itt a többek közt Sbardelati Ágoston váci püspök, a királyi hadak élelmezője. 1552 augusztus 10. és 11-én történt e szerencsétlen palásti csata, e végzetes hónapban, melyben Augsburgnál, Mohácsnál, Világosnál hadaink szintén megsemmisültek. Ott, hol a hagyomány szerint Sbardelaui váci püspök elesett, egy oszlopforma kis kápolna áll. A »Magyar Sion« 1865. évi novemberi füzetében, én, *) Palástny Pál esztergomi kanonok és címzetes püspök, a »Palástngokról« irt könyvéből. I. kötet, 464 lap, 1232- től 1525-ig 325 okmánynyal és külön 66 lap előszóval. Ezen »Palást helység« című rész Hőke Lajosnak »Hontvármegye Története« című kéziratából van véve.