Fővárosi Lapok, 1890. december (27. évfolyam, 330-358. szám)
1890-12-01 / 330. szám
Hétfő, 1890. december 1. 330. szám. Huszonhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Ml mm*. — ___ Előfizetések Budapest, JB .Mintugy mint sz.i. emelet || ■ ■ 111 fl §Jp § g | | A Ul 1 M£ Hirdetések kMzf,émiíti-;s r V/VUHU01 Jjárusi Negyedévre .....................4 írt . 6 kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. "ŰZZ A ragadozó. — Elbeszélés. — Werner Gyulától. (Vége.) Semmi sem érdekli többé. Ifjúsága, férfikora gyönyörök közt telt el; most jön a szinbor zavaros seprűje, a meleg fedők, szakgató fájdalmak, köszvények évei! Bevárja-e, míg ágyában hal meg, mint akármelyik nyárspolgár? Tgy haljon meg, hogy senki se tudjon róla ? Ha valaki jóllakott, ki kényszeríthetné, hogy az egész nyomorúságos étlapot végigegye ? Az az egy kérdés mégis érdekelte, milyen hatással lesz halála a nőre, ki élete válságát siettette. Még most is fülébe csengett halk, hideg hangja : »Ha nem tud más megoldást az agyonlövésnél, azt én meg nem akadályozhatom!« Más nő legalább kérlelte volna, hogy ne vigye végbe sötét határozatát; megigértette volna vele, hogy nem dobja el magától az életet, s legalább részvétet mutat. Az éjszaka lassan kint elmúlt, a főváros utcáin reggeledett. Sebesi Bálint hazafele indult, azzal az elhatározott szándékkal, hogy agyonlövi magát. Az utcákon munkások és napszámosok siettek végig. Görnyedt háttal, fáradalmaikat ki nem aludva, lomhán vonszolták a megszokott jármot tovább. Néha tejárusok könnyű kocsija közeledett a külvárosok felől. A házak ablakai s ajtói még zárva voltak, mint a lecsukott szemek. A szürke, hideg, egyforma kövezeten, gondolkozva ment tovább. Hány selyem-topánba szorított karcsú boka lépdelt át tegnap ez egykedvű, szürke köveken, anélkül hogy látszanék valami nyoma. Sebesi Bálint fején is ily nyomtalanul futottak át emlékei: bájos, odaadó, szerelmes nők alakjai, akik szerették s kiket megcsalt. Nem érzett lelkifurdalást e feledékenység miatt. Kiért a Dunához. Nyugodtan és méltóságosan hömpölygött tova a folyamok királya. Fekete testű, fehér árbocos teherhajók álldogáltak rajta; ahogy a habok hozzá ütődtek, a melléjük csatolt könnyű csalnak a kötelektől menekülni szeretett volna. A fedélzeten állott a hajósgazda. Égett bronzszínű nyaka és karjai szabad életre mutattak. Sebesi Bálint köszönt neki. — Hé gazda, mennyit érhet magának az a csónak ? — Tizenöt forintomba került, uram, az evezővel együtt. — Lefizetem a tizenöt forintot, ha ideadja egy félórára. Pompás lehet most a víz, így reggel egy kis mozgást szeretnék tenni rajta. — Jól van, uram. A csalnak gyors, mint a fecske és biztos. Ne féljen, nem fordul fel vele a Duna közepén. Vezérelje isten szerencsével! Nem tudott számot adni magának, hogy jött e furcsa ötletre. Vízbe ölni nem akarta magát, mert azt az öngyilkosság legalacsonyabb nemének tartotta. A csalnak lassan indult meg, egy darabig víz ellen úszott, de Sebesi Bálint érezte, hogy az evezés kimeríti, megfordult tehát. Elevezett a várpalota mellett. A Gellérthegyen reggeli köd ült, a palota kert kanyargós utai tele voltak sárga-piros őszi levelekkel. A külvárosok gyárkéményeiből sűrű füst gomolygott s az égbolt élettelen, szürkés kéksége tükrözött vissza a fénytelen hullámokon. Őszkor későn kel a nap. A férfi, az evezés gondjaival elfoglalva, nem vette észre, hogy keleten a felhők rózsaszín szegélyt kapnak. Egyszerre vakító fény nyilatt át az égbolton, megaranyozta a felhőket, a gyárkémények füstjeit, a folyam felületét. A házak ablakai, a falak, az utcák kövezete, az egész város fényleni kezdett. A hullámok játéka elragadó volt. Megmozdult az egész roppant víztömeg s mintha a szőke, tiszta fény a fenékről jönne fel: a szem beláthatott a mélység közepéig. Sebesi Bálint csaknem megvakult e hirtelen rájövő, általános, fénylő szőkeségben. A csalnak szédítő sebességgel röpült, belefutott a meder legerősebb sodrába . Sebesi Bálint elengedte az evezőt s szemeit lehunyta, megjelent előtte az Erzsébet képe. Csak körül kellett néznie, hogy égen, földön s lent a folyó fenekén, csillámlani lássa a fiatal asszony arany szőke haját. Mily szépnek tűnt fel most neki a folyam. A sötét, zavaros víztömeg hogy átváltozott! Hisz szép volna benne a halál. Lemerülne oda, honnét a szőkeség látszólag eredt, s ha meghalva felvetődik, szelíden ringatják égy föld között a habok. Szive sebesen dobogott, vérét édes felindulás fogta el; a mozgás szédítő sebessége, mindig szemközt a ragyogó kelettel, honnét a mindent elözönlő szőkeség eredt, csaknem önkívületbe hozták. Zsebéből irónt vett ki s egy névjegyre egyetlen sort irt. Az írás végtelenül nehezen ment a csolnak ingadozásai miatt s a betűk olvashatatlanok voltak. Semmi! majd kibetűzi azt az orvos. Aztán felállt a csolnakban, még egyszer belemerült tekintetével a kápráztató fénybe s lélekzetét erősen elfojtva, a vízbe vetette magát... A terhét vesztett csalnak táncolva menekült tovább. Valahol a Margit-szigetnél fogták ki; tárcája benne volt. Az orvoshoz irt névjegyen, melyet másnap reggel a rendőrség adott kézbe neki, kusza, olvashatatlan betűkkel ennyi volt: »Meg akarok halni. Azért választottam a Dunát, mert szőke, mint a felesége haja. Éljenek boldogul.« A holttestet kifogni nem sikerült. Örökre megtartották a szőke habok. Vadász hazugságok. (Gyp rajza.) Szinhely a dohányzó. Ebéd után a vadászok összegyűltek beszélgetni. — Bármit beszéltek, ma már nincs vad. — Hogy nincs vad ? Hát nem csaptunk pompás vadászatot: kétszáz tizenhat darab nyolc emberre, azt hiszem, ez elég csinos.. . — Látszik, hogy ön milyen fiatal és hogy nem tudja, milyen az igazi vadászat. Azelőtt, ha X. meghívott bennünket ide vadászni, ötszáz darab mindig volt napirenden — a rossz napokon. Nem igaz, X.? X. (büszkélkedve): Úgy van, körülbelül, ötszáz darab. — És nem is nyolcan voltunk, hanem csak négyen, alig hogy négyen. Ugyebár X. ? X.: — Négyen? Igen, úgy hiszem, körülbelől. — Tény, hogy most nem jól megy. Vendégeim száma folyvást nő, a vad meg folyvást fogy. X. (zavarban) : — Az bizonyos, hogy — — Istenem ! Mennyit összelőttünk mi itt már húsz év óta. Különösen te magad ? X. (szerényen): — Szép vadászatokat rendeztünk és az tény, hogy ami engemet illet, elég szerencsés voltam. — Te nálad esett a legszebb lövésem, jobban mondva, a legszebb lövéseim. 1861-ben vadkanra vadásztunk. — Na tessék, neki indult már. — Vadkanra vadásztunk, amint mondom , én egy tisztáson voltam felállítva. Tudod, X. azon a nagy tisztáson a zöld árok mellett. X. (lágyan): — Igen, igen, tudom. — Ott álltam hát a nagy tisztáson a zöld ároktól jobbra, egyszerre csak hallom, hogy a hajtása közeledik és felém tart. Jól hallottam, hogy közeleg, de azt hittem, hogy még bizonyos távolra van. Ebben a pillanatban hallom. — Na mit hallasz még? Az elbeszélő (anélkül hogy zavartatná magát) : — Igen, szárnycsapás zaját. — Bizonyosan a vodkanét ? — Csak tréfáljatok, tréfáljatok, majd meg fogjátok látni. Hallom a szárnycsapások — — Zaját. Ezt már mondtad ! — Orvosgalamb röpült a fejem fölött. Ott repült felette.. . ez meglepett... — Ha úszott volna, valószínűleg még jobban meglep. — Meglepett, mert az orvosgalamb igen vad, s a vadásztajnak el kellett volna őt riasztani. Amint észreveszem, célzok. Nem tudom, úgy vagytok-e ti is vele, mint én, de én nem láthatok madarat repülni, hogy rögtön le ne akarjam szállítani. Tehát célzok, lövök és — — Elhibázod? — Nem, lelőttem s fel akarom venni, midőn valami fekete tömeget látok a tisztás lejtős moháján legurulni; aztán kiáltásokat hallok: »Vigyázz, vigyázz !« A vadkan volt. Alig maradt időm a puskát felemelni és puff!, bele a fülébe! Eltaláltam! No de azt hiszem, kevés ember dicsekedhetik vele, hogy ilyen kettős lövést csinált. Az első lövéssel egy galambot, a másodikkal egy vadkant. — Oh istenem! Én is dicsekedhetném ilyennel. — Önnel is megtörtént ? — Nem! De az mindegy. — Én egyszer egy foglyot öltem meg ostorral. Ez még jobb! — Azzal bizony! Egy reggel Redáékhoz mentem vadászni, hajtókocsin ültem, a fogoly pedig az út szélén aludt, én rá csapok az ostorral, hogy fölrebbentsem, az ostor köréje csavarodzik s én fölemelem. Nem élt már... az ostor megfojtotta! — Ez nem rossz, ostorcsapással ölni meg egy fogolyt, mely nyugodtan alszik, a nyomorult állat. — Annyival inkább, mert nem is éppen így ölte meg. — Hogyan ? — Azt az egészet azért füllentetted Redának, mert tudod, hogy nem szereti, ha a területén nélküle vadásznak, minthogy pedig te annyira bolondja vagy a vadászatnak, hogy nem láthatsz bárminemű vadat, hogy rá ne lőjj, hát kitaláltad ezt a geniális mesét! — De— Sohase fogom elfelejteni, milyen arcot vágtál, mikor Redáné hozzá akart nyúlni a fogolyhoz: »Vigyázzon asszonyom, bepiszkolja a szép ujjacskáit!« és igy tovább és igy tovább. Különben az ötletet aztán ki is zsákmányolták, mert máskor meg B., a ki szintén elragadtatta magát egy fogoly legyilkolására, megérkeztekor azt regélte, hogy az a fogoly szeme láttára lett öngyilkos, a mint hevesen nekiröpült a telegráf drótnak. — Oh, oh, ez már sok! — Jacques is ugyanazt mondta a nyúljáról. — Hogyan ? Azt mondta, hogy ez is a telegráf drótjának repült! Egy nyúl! — Ej dehogy! Más halálnemet talált ki. De már nem emlékszem, mit. — Elmegy te oda az idén ? — Hova ? — Redáékhoz ? — Nem. Kissé feszes lábon állunk. De csak mint vadászok. — Talán te is rosszkor lőttél a vadjukra? — Nem, nem azért! Hanem megszereztem egy Chamaliéres grófné. (Francia elbeszélés.) Írta Hector Malot. (Folytatás.) — Főleg, mikor oly boldog vagy, ha vele utazhatol el. — Én oly rég óta nem láttam őt. — S kinek a hibája ez ? — Nem tudom. De ha ő nem jöhetett el hozzánk, nem mehettünk volna mi hozzá! A grófné csöngetett s a szobaleány belépett. — Zárja be a Gabriella kisasszony bőröndjét s hivjon elő egy szolgát, a ki ezt levigye. Miközben ez történt, Gabriella a szobájába