Fővárosi Lapok, 1891. augusztus (28. évfolyam, 209-238. szám)

1891-08-01 / 209. szám

Szombat, 1891. augusztus­­ 209. szám: Huszonnyolcadik évfolyam, Félévre .............................8 frt ■egyedévre ......................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések mintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalbe (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Lear király falun. — Elbeszélés. — Irta Simay Ödön. (Folytatás.) — Tudja apám uram, mi szegény kezdő embe­rek vagyunk. A feleségemmel is majd­hogy semmit sem kaptam én. Nekünk ugyan nem adott, nem ha­gyott senki semmit. Biz én hát nem szeretnék össze­szólalkozni a sógorral. Eddig jó akarattal voltak hoz­zánk és a jövőben ki tudja, mikor szorul rá az ember egyik a másikára. A Panna férje még gúnyolódott is. — Ejnye, lám no, hogy így járt kend azzal az aranyos fiával! Különben, hát csak az látszik, hogy az apja fia. A­milyen lelketlen volt kend a leányai­hoz, éppen oly jólelkű most a fiú magával szemben. Magától tanulta. Eredjen kend haza békességgel, kövesse meg szépen a lelkem sógorasszonyt, majd tán csak megbocsátja kendnek, hogy él még! Nem volt kinek már Csak panaszkodnia sem. Elzárkóztak előle s zárkózott lett maga is. Nem gon­doltak vele, ő sem gondolt magával. Elhagyták s el­hagyta ő is magát. Elzüllött, kedélye elborult, egész valójára a fáj­dalom köde nehezedett. Már azt is beszélik, hogy néha koldulgatni is eljár. Lehet, hogy csak pletyka­beszéd, s inkább hi­szem, hogy szükség sincs erre, hanem a szánalmas alak önkénytelenül hívja fel a részvétet, s egyik-másik ember kéretlenül is nyom a markába valamit. Tes­sék csak ránézni, hiszen letí róla az elhagyottság, az ínség. Bizony az a vén ember, ki nyírott bajusza vé­gét rágva, kifejezéstelen tekintettel meredt felénk on­nan az ajtó sarka mellől, siralmas egy alak volt. — Rut hálátlanság! — Tört ki belőlem a mél­tatlankodás. — Legocsmányabb, hogy minden isten te­remtménye között kiválólag az embert bélyegzi, — bölcselkedett a jegyző. — Már az igaz, hogy lelketlen fiú lehet! — Nem az uram! Nem rosszabb az a többinél. Csupán, hogy tót és paraszt. Ennek a két spéciesnek pedig jellemző sajátsága az, hogy önös és hálátlan legyen. De annál is inkább, most ez egyszer legalább ne engedjük diadalmaskodni. Lendítsen valamit ezen a szomorú állapoton. — Igaz, hogy szomorú, de még szomorúbb an­nál is az, hogy mit sem tehetni róla. Varga József teljes jogérvényesen ruházta át mindenét a fiára; a vagyon most annak elvitázhatatlan tulajdona s az apa csupán a kikötött holtiglan való ellátást köve­telheti. — És a bánásmód? — Azt hasztalan biztositanók telekkönyvileg. Az igen tág fogalom. — Úgy van, hisz még a fácánpecsenyét is lehet úgy tálalni az ember elé, hogy epévé válik szájában a falat: hát ha még azután az a biztosított relatív élelmezés, ellátás sem olyan, a minőnek lenni kellene! — Ezt bizonyítani kell. Vizsgáltassa meg ma­gát a járási orvossal, hiszen szemén látszik az egés­­ségtelen, elégtelen táplálkozás. — Beszéltem erről, a­hogy az orvos itt járt, de hát bajos azt megállapítani, kérem. — Tanukkal is igazolhatná. Pörölhet. — És ugyan melyik ügyvéd vállalná el, egy ilyen földhöz ragadt szegény ördög ügyét ? — Már azt magam is úgy hiszem, hogy keresni kellene egy kissé. — Legjobb lesz talán, ha elmegy a paphoz, az beszéljen a fia pogány lelkire. — Annál is járt ő már, de azzal is csak elmér­­gesitette a baját. A mennyeiek dolgában sem sokat hederit ma papjára a nép, ha pedig a világiakba ártja magát: »ott a templom, abban prédikáljon!« — Hát nem lehetne ide hivatni a községházá­hoz,­­ jól megmosni a fejét, megszégyeníteni nyilvá­nosan ? — Mi jogon? — A közigazgatási hatáskör tudtommal igen ruganyos. — De mégis vannak határai , én már is túl­léptem midőn tettem is egy ízben kísérletet. — Nos? — Azt mondta: Törődjem a magam dolgával, s ne avatkozzam az ő családi ügyeibe. — Ejnye a botozni valója, be szeretném meg­csapatni ! — Már ennyi jó akarattal én is volnék iránta, csak tehetném, de hát azzal még nem segítünk Varga Józsefen. — Fájdalom, mással sem. — Ha így van, hát akkor menjen haza, öreg. Nem biztathatjuk, de úgy lehet, hogy valami véletlen fordulat megszólaltatja bennök a lelkiismeretet. Ta­lán, ha nem egyéb, majd ha nekik is lesz gyer­mekük. Nem volt tolmácsra szükség. Varga József bár nem értett a szóról, de szemünkről leolvasta annak értelmét. Hangja sem volt, dermedten állott, mere­ven feledve rajtunk élettelen tekintetét, még csak föl sem fohászkodott. Ez már a kétségbeesésnél is több, ez már a meg­semmisülés volt. Annak még van kénye­s lehet átka, ez már hangtalan, néma. Nem is valami nagy szentimentalizmus kellett ahhoz, hogy meg­essen a szívünk rajta. Mivel nem volt mód gyökeresen segíteni baján, legalább pillanatnyi enyhülést kívántunk adni, hogy feledje búját, ha csak néhány percre is: a jegyző egy forintos bankót, én meg ami apró pénz volt nálam, nyomtunk a markába. — Igyák rajta egy pohár bort búfelejtőnek. Nyomorult öreg tót volt csak, de azt hiszem, hogy ez egyszer beléje is nem az alamizsna fölötti öröm, hanem részvétünk öntötte azt a kis életet, hogy ki tudjon vánszorogni az ajtón. — Pán bog zaplác! — Kész tragédia! — Isten veled, te, szegény Lear király. A prágai kiállítás. 1. A prágai városház csillagászati órája délutáni négy órát mutatott, midőn egy ismerősöm társasá­gában a szemközti ósdi ház árkádjai alatt megállot­tam, hogy a kiállításba (vystavé) vezető lóvonatú ko­csit bevárjam. A körülöttem álló s a kiállításba készülő kö­zönség soraiban a társalgás kizárólag cseh nyelven folyt. Minden arcról megelégedettség sugárzottja férfiak lelkes elismeréssel szóltak a kiállítás eddigi fényes erkölcsi és anyagi sikeréről; a nők örömteljes izgatottsággal merültek bele a társalgásba. Megelé­gedett emberek között állottam, kiknek lelkes beszé­dét csak a városházi óra csengő szava volt képes mérsékelni. Ennek elhangzása után várakozó pillan­tással tekintgettek az időközben megnyílt óramű alatti ablakra. Az ablak párkányzata mögött, a közönség felé fordulva, megjelentek az apostolok. Péter az éghez fohászkodott, Pál néma fejbólintással köszöntgetett, János áldását adta ránk, Tamás pedig hitetlenül rázta a fejét. A kakas is elkészült kukorékolásával s a kaszás is elvégezte borzalmas fejmozdulatait melylyel csengőszó kíséretében, a túlvilág fölkeresé­sére hívogatott. Mi azonban nem követtük ijesztően szives meg­hívását, hanem a tolongó sokaságból kibontakozva s egy merész ugrással a lóvonaton teremve, inkább a bubencsi park látogatására indultunk, hogy az ot­tani országos kiállítás csarnokaiban Csehország kul­turális haladásának élő szemtanúi legyünk. A tor­nyos főbejárat előtt leszállunk a vonatról, hogy gya­logsétánkat a kiállítás területén folytassuk. A mi figyelmünket már a bejárat küszöbén be­lül azonnal leköti, a párisi kiállítás hasonló épüle­tére emlékeztető s Csehország és városai színeivel gazdagon fellobogózott iparpalota, mely a kiállítás terrasz-részének közepén emelkedik s a sok kiállítási­­ csarnok közül előnyösen kimagaslik. Diszőrökre em­lékeztet a főbejárata előtt elhelyezett két csinos fa­házikó, melyek egyikében az ifjú csehek népszerű or­gánumát: a »Národny Lysty«-t, másikában az ó-cse­­hek harminc éves pártlapját, a »Politik«-ot árulják. A kiállítási főkaputól az iparpalota főbejáratáig, úgyszinte az iparpalota homlokzatával egyenkezűen, kerti és délszaki növényekkel díszített pázsitszőnye­gek között sétányok vezetnek. Séta közben látjuk a Podjebrád György cseh király lovasszobrát, a főbejá­rat közelében pedig a katonai zenekar pavillonját. Az iparcsarnok hátrésze mögött, tágas térséggel el­választva, a fontaine lumineuse oszlopzaton nyugvó közép medencéje áll, melytől ív alakú lejtős utak ve­zetnek le a kiállítási területet szélességben átszelő impozáns gesztenyefasorig. A fasoron túl eső rész a kiállítás második fele, mely azonban természeti bá­jakban az első rész mögött áll. E két részben száz­­huszonöt kisebb nagyobb kiállítási csarnok van el­helyezve. Tájékozást szerezve ekként a kiállítás területi beosztásáról és ügyes elrendezéséről, mely különös figyelmet látszott fordítani arra, hogy a monumentá­lisabb épületek külső hatása a környezet és a térség alkalmas megválasztása által előnyösen érvényesül­jön, immár megkezdhetjük a kiállítás csarnokainak megszemlélését is, melyek közül első­sorban a főbe­járat közelében egymással szemben álló két díszes kőépület, a műcsarnok és a történeti kiállítás kötik le figyelmünket. Belépve a műcsarnokba, melynek első termé­ben ő felsége jól eltalált életnagyságú képe barátsá­gosan tekint reánk, a katalógus arra figyelmeztet, hogy e műkiállítás kizárólag nemzeti jellegű s hogy minden nevezetes­ termék, a mit cseh művészek 1791 év óta a képzőművészet terén produkáltak, e diszes csarnokban kiállításra került. Fü­rich József, Manes József, de különösen Cermak Jarosla­v, e század ko­rányának legkiválóbb mesterei, épp oly jelentékenyen vannak képviselve a számukra fentartott első terem-­ ben, mint modern utódaik, kiknek hírnevesebb alko­tásai a nagy terem sötétvörös falairól hirdetik a te­hetséget. A­mi ezekben s a szomszéd két teremben van kiállítva, szónál ékesebben bizonyítja a cseh művé­szek képességét és ízlését. A kiállított festmények közt igen sok van, mely az ország eseményekben gazdag történetéből vagy ama mondavilágból merítette tárgyát, melyet a cseh gyermekek már dajkáik ajkairól ismernek. A harminc éves háborúnak alig van olyan nagyobb borzalmas jelenete, mely a festő vásznán megörökítve ne volna. A vallásháborúk minden irtózatát elénk tárja a mű­vész ecsetje s szinte megkönnyebbülünk, ha a sötét tárgyú s vértől pirosló festménynyel végezve, va­lamely derült életkép iidító színeivel találkozunk. A történeti tárgyú képek közül figyelmünket legelőször is Brozik Vaclavnak, a csehek ez idő sze­rinti legkiválóbb festőművészének, Munkácsy geniá­­lis tanítványának amaz óriási méretű olajfestménye bilincseli le, mely a konstanci zsinat legizgalmasabb jelenetét állítja elénk. A római katholikus egyház bí­boros főpapja s Husz János, az egyszerű lelkipásztor állanak itt egymással szemben, amaz ornátusban, emez fekete reverendában, mint ellenek, s vallási vitáikkal, melyet Zsigmond császár jelenlétében, annak trónja előtt folytatnak, elvetik a vallásháború üszkét, mely lángra lobbantotta Európát. A főpap szenvedélyes kifejezéssel olvassa a vádpontokat, míg a környezetét képező egy­házférfiak kérdőleg és szemrehányólag tekintenek a lázadó lelkészre, a­ki mögött feszület és a tőle elvett misemondó ruhákkal és szerelvényekkel borított ol­tár s néhány harcos áll. Zsigmond szemlesütve for­dítja el arcát Húsz Jánostól, ki szelíd tekintetét ég­nek emelve, kezeit keblére téve, védekezik igaz ügye mellett. A császár, a főpap és Húsz János alakjai mesteri alkotásai a festő ecsetjének, melynek minden vonásán meglátszik a Mukácsy iskolája. Prága vá­rosa nem is késett birtokába keríteni e művet, mely a régi városház új tanácstermét szokta díszíteni. Közel a Husz János képhez, lombos erdő tövé­

Next