Fővárosi Lapok, 1891. szeptember (28. évfolyam, 239-268. szám)

1891-09-01 / 239. szám

Kedd, 1891. szeptember 1. 289. szám Huszonnyolcadik évfolyam Félévre.......................8 frt Negyedévre...........................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Uj élet. (Elbeszélés.) Irta Balogh Arthur. (Folytatás.) — Bocsánat, — kezdé Bánfalvy némileg zavar­ral, mert most, e termekben régi emlékei jöttek ismét elő. — Én Taraczvölgyi grófot keresem. Sürgős és fontos megbeszélni valóm lenne vele. — Mi célból ? — kérdé Jenőházy, csak csupa kényszerűségéből az illemnek, mutatva vendégének ülőhelyét. — A birtok megvétele miatt. — Akkor sajnálom — vágott szavai nyomába leplezett felindulással Jenőházy — hiába fáradott ide. E birtoknak nincs ára — az ön számára, ki ta­lán csak hiúságának akarja megszerezni azt az elég­tételt, hogy úrként szerepeljen, ott, hol egykor kicsi­nyeivé fogadtatott. Bánfalvy mezőn nézett a beszélőre, de árnyéka nélkül a felindulásnak. — A báró nagyon csalódik. — S ha Bánfalvy­­val, a magánemberrel nem lenne is hajlandó talán Taraczvölgyi gróf alkuba bocsátkozni, majd inkább hajlandó lesz Bánfalvyval, mint egy nagy francia részvénytársaság meghatalmazottjával, mely e bányá­kat egy régebben itt volt művezető adataiból ismeri s mely azon kivül nagyszerű ipartelepeket kiván e birtokon létesíteni — szóba állani. Különben én, mondom Taraczvölgyi grófot keresem. Bocsánat az alkalmatlankodásért — monda Bánfalvy és távozni akart, midőn a báró beszéde megállitá. — Taraczvölgyi gróf beteg. Képtelen kegyed­del most e tárgyban értekezni — felelte Jenőházy boszúsan, mint az olyan ember,akinek eddigi modorán bár kénytelenül változtatnia kell. — Akkor majd Laura grófnővel fogok igye­kezni e tárgyban szót váltani. — Ez még kevésbbé lehetséges. A grófnő nincs itt. De meghagyta, hogy a legelső elfogadható ajánlat­ról táviratilag értesítsük őt, s ő azonnal küldi szá­momra a szükséges meghatalmazást. — Hát hol van a báróné ? — A grófnő,akarta mondani. Nagynénje, Anna grófnő bécsi palotájában időzik, ott várva be, míg el­dől válópere, hogy aztán a prágai nemes hölgyek egyenruháját vegye fel elhatározása szerint. Jenőházy leolvasta a csodálkozást vendége ar­cáról és kis szünet után egészen megváltozott hangon, majdnem enyelegve folytatá: — Én úgy látom, csudálkozik ezen és még in­kább azon, hogy ha így van, mit keresek én még min­dig e helyen ? Egyszerű szívességet teszek a grófnő­nek, ki megkért, hogy járjak el megbizottjaként. Kü­lönösnek találja ? Egy meghasonlott házaspár, mely ennek dacára ily szép békén válik meg egymástól. De hisz mi meg se hasonlottunk voltakép. Csak nem vol­tunk egymáshoz valók . Csak most tudtuk ezt meg, sajnos. Most én magam ajánlottam fel a grófnőnek a válást, ő elfogadta. Bánfalvy nem tudta, mit gondoljon e beszédre. Határtalan cinizmusnak tekintse-e ezt, vagy csak ri­deg őszinteségnek. De belsejében nem tudta elfojtani a méltatlankodást, megbotránkozást a fölött, hogy e kiélt, érzéketlen, üres lelkű férfi nem volt egyébre való, mint végképen meguntatni Laura grófnővel a világban való életet, melyből eddig csak szenve­dés, keserűség jutott osztályrészéül, szakadatlan lán­colatban. — Ak­kor a báró lesz szives talán tudtuladni Laura grófnőnek, hogy egy elfogadható ajánlat érke­zett — monda hirtelen, alig várva, hogy távozhasson e férfi köréből, kiben, úgy hive, semmi jó, nemes nem lehet. Szabja meg ő a feltételeket. Én fel vagyok ha­talmazva korlátlanul cselekedni belátásom szerint. A választ itt fogom bevárni. A viszontlátásra, báró úr! Sajátságos, kínos, fájdalmas érzelmekkel távo­zott a kastélyból, a fájdalom és felháborodás vegyü­­lékével belsejében. Szeretett volna boszút állni azért a megmérgezett, megkeserített életért ez emberen; kérdőre vonni őt, hogy merészelt oda furakodni an­nak a nőnek a közelébe csak azért, hogy végromlást hozzon reá. De honnan vette volna ehhez magának a jogot? mi révén tolta volna fel magát egy oly nő megboszulója gyanánt, kiről azt hitte, érzelmeit sem­mibe vette, őt magát csak puszta eszközként tekintette arra, hogy egy pár talán különben unalmasnak ígér­kező napot eltölthessen ? Két nap múlva a báró értesítette őt, hogy a grófnő meghatalmazása megérkezett és ha a kért árat, meg a­­kötött feltételeket elfogadhatóknak ta­lálja, mi se áll útjában a szerződés megkötésének. Bánfalvy szó nélkül elfogadta azokat. — A grófnőnek még egy külön megbízása is van kegyedhez, — monda Jenőházy báró, midőn is­mét együtt voltak. — Azaz inkább kérés. Kegyedet akarja megkérni, hogy lenne szives magára vállalni a hitelezők kielégítését, mire nézve a szükséges iromá­nyokat majd átadom. A megmaradó pénzt pedig le­gyen szives leánya számára gyümölcsöztetni. Ő nem ért az ilyesmihez és nem is képes azzal foglal­kozni most. — Elfogadja ? ■ — Szívesen, — mondá Bánfalvy, ki előtt úgy tűnt fel minden, mintha csak valami fájó álmodás lenne s alig várta, hogy e helytől távol legyen. Taraczvölgyi grófnő feltétele az volt, hogy az átadás három hó előtt meg ne történjék, addig senki idegen ne zavarja a kastély nyugalmát. A leghíresebb orvosok, kiket megkérdeztek Tibor gróf betegsége felől, legfeljebb ennyi időre becsülték életét. De za­varja tehát meg semmi e hátralevő napjait. Igazán oly nagy beteg? kérdezné, a­ki olykor meglátja őt, a­mint a park porondos utain járkál alkonytájt vagy szobája zárt ablakain kitekint. Hisz arcszine élénk, üde, járása ruganyos. Csak arcizmainak görcsös meg­indulásai mutatják, hogy szenved. Csak mikor oly­kor ablakához áll és a tájon üres, lélek nélküli nézés­sel révedez el tekintete, azoknak a merev, majdnem homályos szemeknek a nézése sejtet valamit. — Miféle kocsik azok ott ? — ismétli ilyenkor megszokott kérdését, görcsös kézrángással mutatva lefelé. — Bányakocsik ugy­e ? telve aranynyal, szép csillogóval. — Igen, méltóságos uram —hagyja rá az öreg szolga, ki mellette áll, étkezéshez mégis annyi ember verődik össze, hogy Ó-Tátrafüreden az a szokás, hogy reggelire legalább is a »szép kilátás «-hoz mennek, ahol »ő nagysága« (így kell címezni a fiatalt játszó fogadósnét,ha valami jó harapnivalóhoz akarunk jutni) ad jó kávét, mézet, te­jet, vajat sat.Ebédnél ritka az asztal, melynek törzsven­dégei mind együtt volnának: egy pár rendesen a he­gyekben jár. A mi asztalunk ritkán látta együtt a tizenkét apostolt, (ennyien valánk ott,) mert gyakran távoztak társaink nehezebb tourokra is és büszkesé­günk fog maradni, hogy nem akadt köztünk egy talmi­ hegymászó sem,pedig egy kedves fiatal leányka, valódi festő bimbó, szintén járta velünk a hegyeket. Talmi-tourista,­­ meg kell magyaráznom, mit jelent itt e szó. Olyan vendéget, ki reggel nagy készülettel, vezetőivel indul neki példáid a lomnici csúcsnak, dél­ben aztán, egy közel szikla alatt megebédel, délután, a fák közt, rejtett helyen hűsöl teste bágyadtan visz­­szatér, nagy dolgokat beszélve a fárasztó útról, me­lyet e töméntelen fénykép után fantáziából is jól leír­hat. Van erre aztán derekas pezsgőzés és másnap senki sem beszél már róla. Ez persze nem általános szokás. Elég nagy azok száma is, kik állandóan egy helyben üdülnek s még ál-touristáknak sem akarnak látszani. Lakásuk­ból a fősétányra, legfeljebb a kávéházba vagy ebédlőbe és vissza: ez egész sétájuk. Legtöbb köztük a hölgy, de van elég kárpáti férfi is. Különösen sok volt ilyen »helyben üdülő« Ó-Tátrafüreden, hol a hölgyek csak oly toilette-versenyt fejtettek ki, akár a Margitszige­ten. Téved különben, a­ki azt hinné, hogy akármelyik Tátrafüreden valami nagy egyszerűség található. Ép­pen nem. Alsó-Tátrafüreden a selyem és a foulard dominált délutánonként, még az erdei sétákon is. 0- Tátrafüreden az esti korzón a világos és mintázott nyári ruhák, a cifra nyári kalapok versenye folyt a még Új-Tátrafüred parkjában sem a batuiszt, vagy mosókelme kerekedett túlsúlyban az eddigi idény alatt. Nem is szerény pénztárcáknak való hely egyik sem. A legmélyebb seb.*) Azt a sebet, mely a legmélyebb És melyre nincsen gyógyulás, Eltitkolom, soha ne tudja, Ne sejtse más. A bút, a melynél gyilkolóbbat Nem érez férfiú-kebel, Elhallgatom, siró dalokban Sem zengem el. És azt se sejtse soha senki, Ki ejté gonoszul sebem’, Maradjon bennem visszafojtva E sérelem. Lelkem minden sebét kitártam, Minden bút dalba foglalok, Csak ezt ne, óh csak ezt ne sejtse Se föld, se ég. A gyógyithatlan, titkos bánat Jöjjön el sírba én velem, Ember, világ ki ne kacagja Nagy szégyenem’. Palágyi Lajos: A csorbás tónál. (Tourista-világ a Tátrában) (L. B.) Fürdőéletnek az már csakugyan nem nevezhető, a­mit itt körültünk látunk Mert ki fürdik itten ? Alsó-Tátrafüreden van ugyan egy csomó beteg asszony, Új-Tátrafüreden néhány ember szi­gorúan használja a hidegvíz-kurát, de ez még nem tesz­ gyógyfürdővé egy helyet sem. A fődolog, a­mi itt a közönséget (és pedig a kedvezőtlen idő dacára is nagyszámú közönséget) mozgásba ejti s folyton vál­tozó arcot ad az egész Tátra-vidéknek, az a tourista­­ság. S hogy így áll a dolog, bizonyítja mind a há­rom Tátrafürednek ama közös elhatározása­, hogy a főidényt meghosszabbitó szeptember elsejéig. Lehet-e ezt nálunk fürdőhelyen tenni? Tourista-világ van a Kárpátokban, élénken kez­dődve lenn a poprádi Husz-parkban s a Tátrafüredek erein át hasonló élénkségben végződve itt a csorbás tónál, de juttatva aközben,­­ vagy félrébb eső pon­tokra is elég látogatót. Szinte hihetetlen, milyen cso­dákat mivel ez a tátrai levegő, kész tourista lesz ab­ból, a­ki csak egyszer beszívta. Mert tourista voltával bizonykodik itt mindenki. A három Füreden minden­napi dolog, hogy tíz-húsz tagú lovas csapatban (ez je­lenti a nagy útra készülést) négy-öt szemrevaló hölgy is elindul és a pihenten hazatér. Touristáink száma szerfölött nagy lett ilyenformán. Van a­ki egész nap tourista-öltönyben, szöges cipővel, kampós bottal jár ki , de, de a »Lengyel nyeregétől ölben hozták le. Egy jámbor képű német professzort pedig megtréfált a vezetője, mert az óriás vízesés helyett felvitte a a legmeredekebb pontra, a gerlachfalvi csúcsra s a jó német csak este tudta meg, milyen nagy dolgot vitt végbe nappal. Szaporodik a talmi­ hegymászás is. S a­ki nem hinné el azt, a­mit itt élő szóval elmondanak, láthatja egy-egy nagyobb hegyi kirándulás után a felkötött karokon és bicegő lábakon, hogy mennyivel jobb a sík földön járni. Az első benyomás, (föltéve, hogy nem ebéd vagy vacsora idején érkezünk) meglehetősen lehangoló: üres sétányok és a padokon elvétve egy pár ember. De szóljon meg csak a nagyvendéglő harangja, egy­szerre benépesül az asztalok hosszú sora. Órákig el­barangolhatunk a jó karban levő utakon, vagy járha­tunk járatlanabb ösvényeken is, alig fogunk találni egy-két embert, a villák üreseknek látszanak, s az *) A szerző »Komor napok* című kötetéből, mely már kikerült a sajtó alól s legközelebb jut könyvpiacra.

Next