Fővárosi Lapok, 1891. szeptember (28. évfolyam, 239-268. szám)
1891-09-01 / 239. szám
Kedd, 1891. szeptember 1. 289. szám Huszonnyolcadik évfolyam Félévre.......................8 frt Negyedévre...........................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Uj élet. (Elbeszélés.) Irta Balogh Arthur. (Folytatás.) — Bocsánat, — kezdé Bánfalvy némileg zavarral, mert most, e termekben régi emlékei jöttek ismét elő. — Én Taraczvölgyi grófot keresem. Sürgős és fontos megbeszélni valóm lenne vele. — Mi célból ? — kérdé Jenőházy, csak csupa kényszerűségéből az illemnek, mutatva vendégének ülőhelyét. — A birtok megvétele miatt. — Akkor sajnálom — vágott szavai nyomába leplezett felindulással Jenőházy — hiába fáradott ide. E birtoknak nincs ára — az ön számára, ki talán csak hiúságának akarja megszerezni azt az elégtételt, hogy úrként szerepeljen, ott, hol egykor kicsinyeivé fogadtatott. Bánfalvy mezőn nézett a beszélőre, de árnyéka nélkül a felindulásnak. — A báró nagyon csalódik. — S ha Bánfalvyval, a magánemberrel nem lenne is hajlandó talán Taraczvölgyi gróf alkuba bocsátkozni, majd inkább hajlandó lesz Bánfalvyval, mint egy nagy francia részvénytársaság meghatalmazottjával, mely e bányákat egy régebben itt volt művezető adataiból ismeri s mely azon kivül nagyszerű ipartelepeket kiván e birtokon létesíteni — szóba állani. Különben én, mondom Taraczvölgyi grófot keresem. Bocsánat az alkalmatlankodásért — monda Bánfalvy és távozni akart, midőn a báró beszéde megállitá. — Taraczvölgyi gróf beteg. Képtelen kegyeddel most e tárgyban értekezni — felelte Jenőházy boszúsan, mint az olyan ember,akinek eddigi modorán bár kénytelenül változtatnia kell. — Akkor majd Laura grófnővel fogok igyekezni e tárgyban szót váltani. — Ez még kevésbbé lehetséges. A grófnő nincs itt. De meghagyta, hogy a legelső elfogadható ajánlatról táviratilag értesítsük őt, s ő azonnal küldi számomra a szükséges meghatalmazást. — Hát hol van a báróné ? — A grófnő,akarta mondani. Nagynénje, Anna grófnő bécsi palotájában időzik, ott várva be, míg eldől válópere, hogy aztán a prágai nemes hölgyek egyenruháját vegye fel elhatározása szerint. Jenőházy leolvasta a csodálkozást vendége arcáról és kis szünet után egészen megváltozott hangon, majdnem enyelegve folytatá: — Én úgy látom, csudálkozik ezen és még inkább azon, hogy ha így van, mit keresek én még mindig e helyen ? Egyszerű szívességet teszek a grófnőnek, ki megkért, hogy járjak el megbizottjaként. Különösnek találja ? Egy meghasonlott házaspár, mely ennek dacára ily szép békén válik meg egymástól. De hisz mi meg se hasonlottunk voltakép. Csak nem voltunk egymáshoz valók . Csak most tudtuk ezt meg, sajnos. Most én magam ajánlottam fel a grófnőnek a válást, ő elfogadta. Bánfalvy nem tudta, mit gondoljon e beszédre. Határtalan cinizmusnak tekintse-e ezt, vagy csak rideg őszinteségnek. De belsejében nem tudta elfojtani a méltatlankodást, megbotránkozást a fölött, hogy e kiélt, érzéketlen, üres lelkű férfi nem volt egyébre való, mint végképen meguntatni Laura grófnővel a világban való életet, melyből eddig csak szenvedés, keserűség jutott osztályrészéül, szakadatlan láncolatban. — Akkor a báró lesz szives talán tudtuladni Laura grófnőnek, hogy egy elfogadható ajánlat érkezett — monda hirtelen, alig várva, hogy távozhasson e férfi köréből, kiben, úgy hive, semmi jó, nemes nem lehet. Szabja meg ő a feltételeket. Én fel vagyok hatalmazva korlátlanul cselekedni belátásom szerint. A választ itt fogom bevárni. A viszontlátásra, báró úr! Sajátságos, kínos, fájdalmas érzelmekkel távozott a kastélyból, a fájdalom és felháborodás vegyülékével belsejében. Szeretett volna boszút állni azért a megmérgezett, megkeserített életért ez emberen; kérdőre vonni őt, hogy merészelt oda furakodni annak a nőnek a közelébe csak azért, hogy végromlást hozzon reá. De honnan vette volna ehhez magának a jogot? mi révén tolta volna fel magát egy oly nő megboszulója gyanánt, kiről azt hitte, érzelmeit semmibe vette, őt magát csak puszta eszközként tekintette arra, hogy egy pár talán különben unalmasnak ígérkező napot eltölthessen ? Két nap múlva a báró értesítette őt, hogy a grófnő meghatalmazása megérkezett és ha a kért árat, meg akötött feltételeket elfogadhatóknak találja, mi se áll útjában a szerződés megkötésének. Bánfalvy szó nélkül elfogadta azokat. — A grófnőnek még egy külön megbízása is van kegyedhez, — monda Jenőházy báró, midőn ismét együtt voltak. — Azaz inkább kérés. Kegyedet akarja megkérni, hogy lenne szives magára vállalni a hitelezők kielégítését, mire nézve a szükséges irományokat majd átadom. A megmaradó pénzt pedig legyen szives leánya számára gyümölcsöztetni. Ő nem ért az ilyesmihez és nem is képes azzal foglalkozni most. — Elfogadja ? ■ — Szívesen, — mondá Bánfalvy, ki előtt úgy tűnt fel minden, mintha csak valami fájó álmodás lenne s alig várta, hogy e helytől távol legyen. Taraczvölgyi grófnő feltétele az volt, hogy az átadás három hó előtt meg ne történjék, addig senki idegen ne zavarja a kastély nyugalmát. A leghíresebb orvosok, kiket megkérdeztek Tibor gróf betegsége felől, legfeljebb ennyi időre becsülték életét. De zavarja tehát meg semmi e hátralevő napjait. Igazán oly nagy beteg? kérdezné, aki olykor meglátja őt, amint a park porondos utain járkál alkonytájt vagy szobája zárt ablakain kitekint. Hisz arcszine élénk, üde, járása ruganyos. Csak arcizmainak görcsös megindulásai mutatják, hogy szenved. Csak mikor olykor ablakához áll és a tájon üres, lélek nélküli nézéssel révedez el tekintete, azoknak a merev, majdnem homályos szemeknek a nézése sejtet valamit. — Miféle kocsik azok ott ? — ismétli ilyenkor megszokott kérdését, görcsös kézrángással mutatva lefelé. — Bányakocsik ugye ? telve aranynyal, szép csillogóval. — Igen, méltóságos uram —hagyja rá az öreg szolga, ki mellette áll, étkezéshez mégis annyi ember verődik össze, hogy Ó-Tátrafüreden az a szokás, hogy reggelire legalább is a »szép kilátás «-hoz mennek, ahol »ő nagysága« (így kell címezni a fiatalt játszó fogadósnét,ha valami jó harapnivalóhoz akarunk jutni) ad jó kávét, mézet, tejet, vajat sat.Ebédnél ritka az asztal, melynek törzsvendégei mind együtt volnának: egy pár rendesen a hegyekben jár. A mi asztalunk ritkán látta együtt a tizenkét apostolt, (ennyien valánk ott,) mert gyakran távoztak társaink nehezebb tourokra is és büszkeségünk fog maradni, hogy nem akadt köztünk egy talmi hegymászó sem,pedig egy kedves fiatal leányka, valódi festő bimbó, szintén járta velünk a hegyeket. Talmi-tourista, meg kell magyaráznom, mit jelent itt e szó. Olyan vendéget, ki reggel nagy készülettel, vezetőivel indul neki példáid a lomnici csúcsnak, délben aztán, egy közel szikla alatt megebédel, délután, a fák közt, rejtett helyen hűsöl teste bágyadtan viszszatér, nagy dolgokat beszélve a fárasztó útról, melyet e töméntelen fénykép után fantáziából is jól leírhat. Van erre aztán derekas pezsgőzés és másnap senki sem beszél már róla. Ez persze nem általános szokás. Elég nagy azok száma is, kik állandóan egy helyben üdülnek s még ál-touristáknak sem akarnak látszani. Lakásukból a fősétányra, legfeljebb a kávéházba vagy ebédlőbe és vissza: ez egész sétájuk. Legtöbb köztük a hölgy, de van elég kárpáti férfi is. Különösen sok volt ilyen »helyben üdülő« Ó-Tátrafüreden, hol a hölgyek csak oly toilette-versenyt fejtettek ki, akár a Margitszigeten. Téved különben, aki azt hinné, hogy akármelyik Tátrafüreden valami nagy egyszerűség található. Éppen nem. Alsó-Tátrafüreden a selyem és a foulard dominált délutánonként, még az erdei sétákon is. 0- Tátrafüreden az esti korzón a világos és mintázott nyári ruhák, a cifra nyári kalapok versenye folyt a még Új-Tátrafüred parkjában sem a batuiszt, vagy mosókelme kerekedett túlsúlyban az eddigi idény alatt. Nem is szerény pénztárcáknak való hely egyik sem. A legmélyebb seb.*) Azt a sebet, mely a legmélyebb És melyre nincsen gyógyulás, Eltitkolom, soha ne tudja, Ne sejtse más. A bút, a melynél gyilkolóbbat Nem érez férfiú-kebel, Elhallgatom, siró dalokban Sem zengem el. És azt se sejtse soha senki, Ki ejté gonoszul sebem’, Maradjon bennem visszafojtva E sérelem. Lelkem minden sebét kitártam, Minden bút dalba foglalok, Csak ezt ne, óh csak ezt ne sejtse Se föld, se ég. A gyógyithatlan, titkos bánat Jöjjön el sírba én velem, Ember, világ ki ne kacagja Nagy szégyenem’. Palágyi Lajos: A csorbás tónál. (Tourista-világ a Tátrában) (L. B.) Fürdőéletnek az már csakugyan nem nevezhető, amit itt körültünk látunk Mert ki fürdik itten ? Alsó-Tátrafüreden van ugyan egy csomó beteg asszony, Új-Tátrafüreden néhány ember szigorúan használja a hidegvíz-kurát, de ez még nem tesz gyógyfürdővé egy helyet sem. A fődolog, ami itt a közönséget (és pedig a kedvezőtlen idő dacára is nagyszámú közönséget) mozgásba ejti s folyton változó arcot ad az egész Tátra-vidéknek, az a touristaság. S hogy így áll a dolog, bizonyítja mind a három Tátrafürednek ama közös elhatározása, hogy a főidényt meghosszabbitó szeptember elsejéig. Lehet-e ezt nálunk fürdőhelyen tenni? Tourista-világ van a Kárpátokban, élénken kezdődve lenn a poprádi Husz-parkban s a Tátrafüredek erein át hasonló élénkségben végződve itt a csorbás tónál, de juttatva aközben, vagy félrébb eső pontokra is elég látogatót. Szinte hihetetlen, milyen csodákat mivel ez a tátrai levegő, kész tourista lesz abból, aki csak egyszer beszívta. Mert tourista voltával bizonykodik itt mindenki. A három Füreden mindennapi dolog, hogy tíz-húsz tagú lovas csapatban (ez jelenti a nagy útra készülést) négy-öt szemrevaló hölgy is elindul és a pihenten hazatér. Touristáink száma szerfölött nagy lett ilyenformán. Van aki egész nap tourista-öltönyben, szöges cipővel, kampós bottal jár ki , de, de a »Lengyel nyeregétől ölben hozták le. Egy jámbor képű német professzort pedig megtréfált a vezetője, mert az óriás vízesés helyett felvitte a a legmeredekebb pontra, a gerlachfalvi csúcsra s a jó német csak este tudta meg, milyen nagy dolgot vitt végbe nappal. Szaporodik a talmi hegymászás is. S aki nem hinné el azt, amit itt élő szóval elmondanak, láthatja egy-egy nagyobb hegyi kirándulás után a felkötött karokon és bicegő lábakon, hogy mennyivel jobb a sík földön járni. Az első benyomás, (föltéve, hogy nem ebéd vagy vacsora idején érkezünk) meglehetősen lehangoló: üres sétányok és a padokon elvétve egy pár ember. De szóljon meg csak a nagyvendéglő harangja, egyszerre benépesül az asztalok hosszú sora. Órákig elbarangolhatunk a jó karban levő utakon, vagy járhatunk járatlanabb ösvényeken is, alig fogunk találni egy-két embert, a villák üreseknek látszanak, s az *) A szerző »Komor napok* című kötetéből, mely már kikerült a sajtó alól s legközelebb jut könyvpiacra.