Fővárosi Lapok, 1892. augusztus (29. évfolyam, 212-240. szám)

1892-08-01 / 212. szám

Hétfő, 1892. augusztus 1 212 szám. Huszonkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: n CSM W&* n a. előfizetések Budapest, ferenciek­ tere B - §f ffl m W M Bm M 3 SJ Hi T­ «I» § J A' szintúgy mint ...i,i,i2e,és iiii. r UVAxlUöl LÄrnA Negyedévre _. . . . ■■ VuáiVVIVíHi Attkldfa W HOI a kiadóhivatalba Esy“-mBtv- SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. A „Salon és Sport“ képes # Athenaeum-épület) melléklettel együtt lő­k.­ „SALON ÉS SPORT“ HETI MELLÉKLAPPAL Szegény leányok. (Elbeszélés.) Irta Balogh Arthur. (Folytatás.) — Menjetek, Eliz — monda az idős asszonyka kis szünet múltán. Hanem intelek valamire. Ezzel a Vándornéval, ha engem csak egy kicsit is Szeretsz, ne igen állj szóba. Tudd meg, hogy ellenségünk, a­ki mindig azon töri a fejét, miféle pletykákat tudjon a a családunkról költeni. Eliz némán bólintott igent kis szöszke fejével s az ajtó felé indult. A tükör előtt elhaladva még egy futó pillantást vetett magára. Jól áll-e rajta a ruha, a fehér hullámok szépen omlanak-e a halvány rózsa­szín alapon, a haja nem vet-e túlságosan nagy kari­kákat a kissé keskeny, hófehér homlokán s végre az az egy szál rózsa, melyet oda tűzött a keblére, elég kecsesen s (mintha megrészegedett volna a szive ve­résétől) elég lomhán omlik-e keble fölé. Mindezt, pil­lanat alatt futotta át s ott volt már a rég várakozó pár előtt. — Azt hiszem, Dormány barátomat az után fogják találni — monda a szegletes modorú kis hiva­talnok, kihúzva oldalzsebéből túlságosan illatos zseb­kendőjét s megtérülgetve gyöngyöző homlokát. Eliz arcára bosszús kifejezés ült, mintha meg­unta volna már örökösen ennek az embernek a nevét hallani. Márta, az életteljes piros képű, szelíd nézésű fiatalabb leány oda surlódott hozzá és a­mig ürügyet talált, hogy ruháján valamit igazítson, mintegy esdő, bocsánatkérő szemekkel tekintett reá. így haladtak ki az utcára, végig a vasárnapi néptől meglepett, széles úton, a kisded templom felé, hol most a kora délelőtti órákban a kisvárosi elő­kelőség miséjét szolgáltató a fehér arcú, finom, kis­­asszonyos kezű fiatal káplány. Ismerős arcok kandi­káltak ki egy-egy nyitott, virágokkal jól megrakott ablakból. »Ni a Toronyi lányok! Az az Eliz milyen gőggel, büszkén szedi a lábait, mintha legalább is egy gróf várakozna rá. Nem szeretem a tojáson járó kisasszonyokat«. — így kisérték őket tovább, tovább. Eliz félfüllel meg is hallott egyet-mást és csak annál kényeseben lépegetett. Szép vagyok ugy­e? mondot­ták a szemei erre is arra is hivalkodón. II. Mikor beléptek a templomba (mely épp oly szerényen húzódott meg a kis kopott kereszt alatt, a­milyen büszkén terpeszkedett a fényes aranycsillag alatt a reformátusok nagy temploma) az egész ájtatos közönség oda nézett arra a padra, melyben Toronyi Eliz foglalt helyet. Olvasót pörgető vén anyókáknak a letűnt idők rég vesztett emlékeit idézte szemük elé a ragyogón szép leány. Az egyik csak szépnek látta. Milyen áj­­tatosan, mint egy Madonna illeszti a keresztjelet ala­­bástrom homlokára, szűz mellére, szép kis vállaira s aztán is összeteszi, mint egy gyermek, két kis kezét, nem tekintve semerre se. A másik (mert hogy a szépség­nek a gonoszság gyanúja is oly közel szomszédságá­ban üt tanyát ?) már hivalkodónak, tetszelgőnek, sőt talán rossz szívűnek is látta, ki csak csodáltatni akar. Maga­ e gondolatbeli mende­mondák tárgya pedig ez alatt folyton azokkal, az imént hallott dolgokkal küzködött, melyek még egy elröppenő imádságra sem engedtek neki erőt. Az én apám egy semmi ? mit te­hetett, ha egy semmi ember volt ? És az anyám ? Édes Istenem ! öntsél világosságot az én bölcsőm sötét­­ségébe, esdekelt állhatatosan, félresimítván szemei­ből egy lehullott szőke hajhullámot, mintha az aka­dályozná, hogy a múltban olvassanak szemet. Hogy Dormány el nem jött, eszébe sem jutott. Voltaképen most már igazat adott a nem rég hallott zsörtölődés­­nek, hogy ez a templombajárás semmire se való. Az embert a bámuló, titkon bírálgató szemek láttára úgy sem tudja megszállni valamire való áhitat. Ez pedig nyilván vétek, igy itt tölteni az időt és várni, mig a kis káplány széttárva vékonyka karjait, elbo­csátja a híveket. S csakhamar már küldötte is őket.­­ Az orgona hangjai az utolsókat búgták s a népség­ kezdett lassan kivonulni a kis templom sötét ívei alól. Kijöttek ők is. Bándi úr nem tudott érdekesebbet mondani, mint hogy az új kántor hangját dicsérő kiváló szak­értelemmel. Érces csengésű és felmegy majdnem addig a bizonyos c-ig, a­mi tudvalevőleg olyan ritka, tüne­ményes dolog. Eliz titkon mosolygott az élhetetlen beszédeken s alig tudta visszafojtani magába, hogy azt a kérdést ne intézze halkan nővéréhez : Te Márta, lelkedre valld meg ! igazán el tudnád ezt az embert férjedül szenvedni ? Oh én irtóznám tőle. De persze, szegény leány vagy te is és félsz a jövendő miatt — Istenem ! milyen semmi is egy ilyen szegény leány ! Mikor félúton voltak haza felé, elvált tőlük va­lami ürügygyel. Mehetnek egyedül hazáig, hisz ez az­ ügyetlen ember ha ma nem, de holnap okvetlenül nyi­latkozni fog. Valami úgy űzte, valami úgy súgta neki,, hogy azt a gyötrő tudatlanságot, melyben van, meg fogja előtte valaki világosítani. Alig tett pár lépést egyedül egy mellékutcában, midőn egyszerre Vándor­­nét látta közeledni azzal, a könnyed, elrepülni akar a járással, melylyel hatvan esztendeje dacára még min­dig fiatalt szeretett volna játszani. Látszott az arcán már messziről, hogy valami kellemetes titkot akar elsuttogni s alig várja, hogy beszédbe foghasson. — Nos — nos édeském? Meg­örtént? kezdé már néhány lépésnyiről halk tartózkodással. Értem a Bándi úr nyilatkozását. — Mindeddig nem — felelte Eliz vizsgálva a nő arcát, melyen erősen látszottak a rákent rizspor nyomai. — Csodálom. Valóban csodálom. Itt segíteni kell. Adnék egy jó tanácsot. — Köszönjük — mondá a leány egyszerre fel­tűnő hidegséggel. — Sose köszönje, virágom. Csak fogadja meg. Jöjjön! (És karon fogta őt oly hévvel, hogy szabad­kozni se mert.) Hát szivem, ez a dolog igy áll: ez a Erdély legszebb fürdője. (Csik-Tusnád.) Nehéz és majdnem leküzdhetetlen vállalkozás volna annak megkísérlése, mennyi szépséggel áldotta meg az ég ezt a vidéket s magát Tusnádot, e kies fürdőhelyet. Sokan megpróbálkoztak már ezzel, de tiszta fogalmat csak az alkothat magának a természet nagyszerűségeinek emez összehalmozódásáról, a­ki első ide s meggyőződik arról, hogy mind ama leírá­sokban sok a jóakarat, még több a nemes hév és meg­okolt lelkesedés, de, hiányzik valami belőlük s ez a legfőbb: a hűség. Éppen azért tartózkodom én is a valódi költői szépségekkel biró vidék festegetésétől s inkább arra szólítok föl mindenkit: jöjjön el egyszer ide, megnézni a Székelyföld e pompás fürdőjét. Maga a fürdő nagyon fiatal még. Egy félszá­zaddal ezelőtt azt sem tudták, hogy e fenyvesekkel benőtt táj csak olyan gazdag ásványvizekben, sós, vasas, jódos, szénsavas forrásokban és fürdőnek való vi­zekben, mint az egész Székely­or­szág.Fogarassy Mihály ekkori erdélyi kath. püspöké az érdem, hogy a figyel­met e vidékre irányozta. Ő építtetett ide először lakó­házat abból a célból, hogy a nyári évszakban itt él­vezze a beláthatatlan fenyves erdők balzsamos illatát és a fölbugyogó források kitűnő vizét. Példája csak­hamar követőkre talált s mintegy negyvenöt év lefor­gásával ma már olyan fürdőhelylyel bírunk Tusná­don, melyről sohasem távozik senki más gondolattal, mint hogy, a­mint teheti, ismét visszatér. Legnagyobb bizonyítéka ennek az, hogy számosan vannak, a­kik tíz-húsz év óta állandóan fölkeresik e fürdőt, mert egészségük fenntartására, megújítására jobb helyre nem akadhatnak. A Kőkút az eddigi vegyelemzések szerint a giesshübelivel bátran kiásja a versenyt s különösen jó hatással bir hurutos bajoknál. A Pezső-forrás, mely­nek hőmérséklete 19'3° C., vérbetegségekben kitűnő, a többiek meg sápadtság és vérszegénység ellen valók. Nagyon sokat nyert Tusnád a pár év óta épült , terjedelmes fürdőházzal, mely az újabb balneológia­­ fokozottabb követeléseinek is megfelel. Negyvenezer forintba került, bárha a fa és kőanyag itt rendkívüli bőségben található. A vendégek száma azóta igen sza­porodik évről-évre. A három, egymás fölé emelkedő házsor között, melyeknek csaknem mindegyikéből gyönyörű a kilá­tás, vannak olyanok, melyek a túlzott igényeknek is könnyen megfelelnek, megint olyanok, melyek a sze­rényebb kívánalmaknak valók és végre vannak olyanok is, a­melyek rászorulnak ugyan egy kis tatarozásra, de így is mindenkor találnak lakókra. Valamennyi épület között legszebbek s a Kónya Károly jassybeli gyógyszerész Emma villánya, csinos kertjével, s a Stanescu építtette ízletes és kiválóan gondozott park­kal biró, terjedelmes nyári lak. Ezekben azonban maguk a tulajdonosok nyaralnak s nem bérhelyiségek. Tusnádnak minden tekintetben megvan az a jó sajátsága más hasonló fürdők fölött, hogy itt a vendé­gek egyéni szabadságát semmi sem korlátozza. Élhet kiki zavartalanul saját kedve szerint. Vannak itt fényűző bojár családok, úgy ragyog le róluk az arany és ékszerek tömege, de ezzel szem­ben semmiként sem részesül lenézésben az egyszerű paraszt menyecske, ki maga szőtte vörös rokolyában járja végig a sétatért. A gazdag bankár mellett ott látjuk az üdülni jött szegény hivatalnokot, mágnás urak mellett az egyszerű falusi gazdát, a grandezzát mutató román delnő mellett az alföldi beszédes asz­­szonykát. És igy tovább. Van itt magyar, német, ör­mény, angol, francia, szász, román és mindannyi igen jól érzi magát. S a­mit legelső sorban kell róla említenünk: a fenyvesek között, a sétatereken, kertekben s minde­nütt ott látjuk az eleven gyermeksereget. Itt egy ha­mis fiúcska szaladgál s majd leüti a lábadról, ott egy halvány leányka szedi a tarka virágot, amott az egyik beteges testével húzódozik a játéktól, holott a másik pajkos ingerkedéssel akarja belevonni a mulatságos lovasdiba, labdát röpít az egyik, fáradhatatlanul abroncsozik a másik, némelyik nagyoskodva hordja kezében a kúrás poharat, aztán félve iddogál belőle, mintha egy szemernyivel sem akarna többet, mint a­mennyit orvosa rendelte. A fürdőből messzire kihal­­latszik a gyermeki sikoltás, mikor a huszonegy fokos vízbe mártogatják. Itt is, ott is fölhangzik a pezsgő zsivaj. A tipegő öreg, a sápadt arcú hölgy, a köhécselő kisasszony­ka, az erőtlenül támolygó férfi, a kevés számú gigerlik, a zsibongó gyermekek, a gőgicsélő babák keresetlen változatossága szépen harmonizál a vidék gyönyörű tarkaságaival. A szenvedők arcáról biztos remény olvasható le a gyógyuláshoz. A­ki pár hetet tölt itt, lehetetlen nem éreznie a kedvező válto­zást. El kell felednie, hogy betegség is van a világon. Arca csakhamar visszanyeri az életszint, szemeiben fölragyog az örömnek bizalma, a­mint enyhülve szívja a fenyvesek folyton áradó illatát. A­kik meg pihenni jőnek, azok sem panaszkodnak, mert rövid időn meg­elevenednek Tusnádon, hol semmi kényszer sem nyű­gözi le az egyéni tetszést és kényelmet. Mindannyi elégedetten távozik innét. Mikor pedig a ragyogó nap­felhőbe burkolózik s megerednek az égi csatornák, akkor sem kell két­ségbe esni. Ott van a tágas, fedett sétahely és köz­terem (Kursalon), ott az olvasó­szoba mindenféle nyelvű lapjaival, a zongoraterem, a fedett tekepályák s ha egyik sincs ínyünkre, elvonulhatunk fenyvesektől köritett akácunkba s jó regényt véve kezünkbe, fogyó türelemmel kívánhatjuk az eső szünetelését, hogy aztán kikapva az erdős hegyoldalra a frissen ömlő léggel szívjuk tele tüdőnket. Van azonban Tusnádnak városi színezete is, a­mennyiben mindennemű kereskedő üzlettel bőven el van látva. Kaphat itt mindent a legfinomabb női pi­pere cikkektől kezdve egészen a legkülönbözőbb gyer­mekjátékszerekig, az arany-ezüst ékszerektől a sipító harmonikáig. Az igaz, hogy az árak jó borsosak, de a­ki itt akar vásárolni, nyissa meg a tárcáját. A rend és tisztaság, a kívánatos éji csend !

Next