Fővárosi Lapok 1893. február (32-59. szám)
1893-02-01 / 32. szám
XXX. évfolyam 32. szám. Szerda, 1893. február 1 Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek tere 4. Előfizetési dij: L hóra.....................1 frt 40 kr. Negyedévre . . . 4 „ — „ Félévre . . . . 8 „ — „ Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI lapok SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek tere 3. Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. A Vígszínház és a dráma. Mióta a Vígszínház eszméjét megpendítették, kötetekre menő cikksorozatot írtak össze érdekében a sajtóban. Számbavehető hang nem emelkedett ellene s általában olyan intézménynek kínálkozik a Vígszínház, hogy attól csak jót várhatni. Szeretnék hinni, hogy a gondolat megvalósítása nem is késik sokáig, mert az a vágyakozás, mely most úgy művészi körökben, mint a közönség soraiban megnyilatkozik a Vígszínház iránt, parancsoló erővel kell hogy hasson az ügy vezetőire. Csak munka, folytonos munka s nemsokára négy színházba járunk három helyett. Van azonban egy szempont, amelyről a sok cikk után sincsen eléggé megvilágítva a Vígszínház kérdése. Ezt a szempontot aktuálissá teszi a Pezsgő, Muray bohózatos vígjátéka. Arról már sokat írtak, hogy milyen megbecsülhetlen lesz az új művészi intézmény a közönségre nézve, mennyire hálás talajt ad a színészek egy részének lábai alá az új színpad, de arról, hogy milyen nagy haszonnal fog járni az új színház a színpadi irodalomra nézve, keveset beszéltek. Mert érdekes nép az író a művészetekkel, de különösen a színészettel szemben. Szerény a tulságig s a maga szellemi tőkéjét eltörpülni érzi az ő művészetük mellett. A színpad népével szemben képes arra is, hogy oly híven szolgálja a színpadi művészetet szóval és tollal, mintha alárendeltje vagy lekötelezettje lenne, holott a viszony kettőjük között legföljebb kölcsönös. Az író nem igen tud pro domo beszélni, de arra mindig kész, hogy a más házát fölvirágozza, különösen ha az a másik ház, színház. Vagy emelkedett e még csak egy hang is az irodalomban vagy a sajtóban, amely az írók anyagi vagy erkölcsi szükségleteiről vagy fogyatkozásairól szól? Dohogja. Hanem ha valami vélt méltánytalanságról vagy igazságtalanságról volt szó, amit véletlenül a színészvilágnak kellet eltűrni, rögtön melléjük állottak a sajtóban az írók s azok voltak az elsők, akik orvosolni segítettek a bajt. Ha igazságosak akarunk lenni, csak kölcsönösségről beszélhetünk. Drámaíró és színész egymás nélkül nem állhat fenn, csakhogy mindkettőnek a helyes tért kell megadni a munkásságra. Most a drámaírók számára kicsiny a tér, mely rendelkezésükre áll s igy nem állhatnak annyira a közönség szolgálatában, amennyire erre képesek volnának. Egyetlen elsőrangú drámai színházunk van, ahol erkölcsi és anyagi sikerre számíthat a drámaíró. A drámairodalom azonban sokkal gazdagabb annál, mintsem az az egy színház,a Nemzeti Színház termékeit képes lenne színte hozni. A ma elfogadott darabok csak a jövő évben kerülhetnek bemutatóra. Ez a nagy várakozás természetesen azok kedvét is elveszi a drámairástól, akik hivatva vannak reá, mert ugyan kinek volna kedve arra, hogy egy vagy néha két évig várjon munkája eredményére ? A drámaíró tehetségek szétforgácsolódnak a kisebb lélegzetű munkák megírásában, mert ezeknek az értékét azonnal élvezik s erre szükségük is van, mert habár nem is panaszolják ezt fel fűnek-fának s nem is készítenek jegyzéket róla, de a magyar írók legnagyobb része szegény ember. Hozzávetőleg számítva, a Nemzeti színház 10 — 15 premiert ad közönségének évenként. Ennek a számnak nagy része idegen munkákból telik ki. Nem az ennek az oka, hogy ne lenne valamirevaló magyar dráma, hanem az, hogy a Nemzeti színház egyedül van s nem szigetelheti el magát csupa sovinizmusból a külföld jelesebb termékei elől. A szinte hozott darabok sokfélesége is bénítja az intézet produktív képességét. Ami csak a dráma fogalmában bennfoglaltatik, az mind föl van véve a repertoárba. Hogy minden műfaj érvényre jusson ilyen sokféleség mellett, az lehetetlen. Milyen más világ lesz az, ha a Nemzeti színház műsora egy részét átadja a Vígszínháznak s tevékenységét teljesen a szorosabb értelemben vett dráma kultiválására szentelheti. Megoszlik a munka s megoszlanak az írók a két színház között. Odamegy mindenik, ahova a tehetsége vonja. A Vígszínház jelen tervezetében művészeti magaslat tekintetében nem fog alább állani, mint ma a Nemzeti színház s premierjei sem lesznek értéktelenebbek mint a nemzeti színházéi. Csak a műfaj lesz más. Ennek értéke felett lehet vitázni, előnyt adhatunk egyiknek a másik felett, de maguk a művek nemcsak hogy nem fognak veszíteni értékükből, hanem igenis nyernek egy új színházzal. Nagyobb lesz a tér s emelkedik a drámaírók vállalkozási kedve. Aki most félve ír az egy-két évi várakozás reményében, az jobb kedvvel fog majd tollat, ha tudja, hogy munkája erkölcsi és anyagi eredményére legföljebb néhány hónapot kell várnia. Mások, intenzívebbek lesznek a sikerek is. A publikum megoszlik a maga ízlése szerint. A főváros nagy intelligenciája könnyebben meg fogja találni azt a tertet,amely szórakoztatására alkalmasabb. A komoly és a nevető Múzsa egyaránt hódítani fog a meglevőhöz még nagyobb közönséget, minthogy ez a kérdés most is csak azon múlik, hogy a színházak képtelenek arra, hogy a meglevőnél nagyobb publikumot fogadjanak be. Aki pedig háromszor nem kap jegyet a bemenetelre, annak elmegy a kedve a negyedik kísérlettől. A kritikában a színészről szólva elmarad az a jelző, hogy sokoldalú határozott körben fognak mozogni úgy a Nemzeti, mint a Vígszínházban s nem kíván tőlük senki sokoldalúságot, mert erre nem is lesz szükség. Aki erre van felruházva tehetséggel, az hasson meg, aki a Vígszínház színpadán játszik, az nevettessen meg, ezt kívánjuk tőlük s nem kényszerítjük rá Lear királyra Timor Pált. így lesznek a premierek itt is ott is egységes, magas színvonalon álló előadások s a mi a drámairodalom mai állapotában a fő dolog, igy lesz kétszer annyi magyar drámai újdonság, mint most. Sok vig és ko Asszony. (Ebeszélés.) Írta Balogh Arthur. (Folytatás.) Lassan felkelt és az ajtóhoz ment. Valami kínzó sejtelem megint olyan rémes gondolatokat sugdosott neki, hogy bejő a férje és hallania kell hangját, tűrni tán bizalmaskodó közellétét. Botorkálva, meg-megakadva, meg-megfogódzva a bútorokban ment a homályban egészen az ajtóig és ráfordította a kulcsot. Inogva ment vissza a pamlagig, mintha édes, erős italtól megmámorosodott volna a feje. Bóduló, összefüggő gondolatokra alig képes feje mutatta, hogy visszaélt az orvossággal. Ha meg kéne halnia! Valami féktelen, mámoros szilajság azt mondotta a belsejében : Mit bánja, ha kell is! Legalább vége a kínlódásnak ! Nehéz kezdett lenni a feje. Végig terült a pamlagon, egészen leomlott selymes, szőke haja a vállaira, keblére. Kezével, amint ledobta magát, leverte a kis orvosságos üveget, mely ott állt az asztalon és egész tartalma végigfolyt a szőnyegen. Az ajkait összeszorította, mintha valami láthatatlan, édes ajkakat szivna szenvedélyesen. Kéjes mosoly rajzolódott körüjök, mintha végtelen édes, boldog álom zárná le hosszú pilláit. VIII. A szoba egészen fülledt, meleg volt a benn rekedt éjszakai levegőtől. A gyertyák leégve tövig végigcsorgatták a karos ezüsttartókat. Összevisszaság, rendetlenség az egész szobában, mintha valami ellenség rontott-bontott volna benne össze mindent. Mikor Giládyné az ágyban feküdve felnyitotta szemeit, Irént látta meg aggodalmaskodó arccal ülni az ágya mellett. A szoba különös képét látva, kérdőn nézett a lányra. Az azonban megelőzte őt a kérdezésben. — Hogy vagy édes, az Istenért ? No ugyan ránk ijesztettél, azt mondhatom. — Én ? — kérdé Giládyné és szemei mereven bámultak a lányra. — Tet te! Hiszen iszonyú beteg voltál. Majd meghaltál. Igen — igen — — Ugyan ne csináljatok bolondot belőlem! És majdnem dühös volt ezekre a beszédekre. Jól tudta, hogy valaminek kellett történni. Emlékezett homályosan a tegnapi estre. Még mindig kábult, nehéz volt a feje. Hanem azért, hogy megmutassa, nincsen semmi baja, olyan gyorsan bújt a szobalány jelentékeny segélyével egy pongyolába, amely gyorsan csak kitolta tagjai folytonos lankadtságtól. Alig volt kész vele, betolakodott az ajtó közben a Gilády gömbölyű, deres feje. Nem valami nagy aggodalom, csak inkább kíváncsiság látszott rajta. — Nos, jobban? — Én nem tudom, mi történt. Egyáltalán nem tudom, — mondá Giládyné felvonva vállait. — Persze, hogy nem tudja! De mondtam ugye, hogy nem kell a tűzzel játszani ? — De hát mi történt? Mondja már meg valamelyikök. Mi ok van a titkolódzásra ? — Semmi. Egyáltalában semmi. Hát az történt, hogy mikor az éjjel hazajövök (lehetett úgy tizenkét óra tájban), egyszer csak amint az ajtaja előtt elhaladok, elfojtott nyögés, nyöszörgés üti meg a füleimet. Hosszat sejtek. Be akarok lépni. Az ajtó zárva, de csak félig lehetett a kulcs ráfordítva, mert egy jó erős lökésre engedett. Belépek és látom, hogy aléltan fekszik a pamlagon. Lesietek és szaladok az utcán elfogni ismét Szelényi doktort, kivel szerencsére együtt jöttem egy nagy férfitársaságból. — — Szelényivel ? — kérdé az asszony, egész önkénytelen röppenve ki a szó ajkain. — Igen. A doktor persze feljő és konstatálja magán a morfium-mérgezés tüneteit. Az üveg ott feküdt a szőnyegen. Szerencse, hogy mind meg nem itta. De hát uramfia! a morfium nem menthé vagy prisch a la romaine , amit lehet kanalazni in infinitum. Az asszony végigsimította fehér kezével homlokát és zavarral mondá : — Most már emlékezem. Csakugyan. — Éreztem, hogy álmatlanság fog gyötörni megint, azért vettem be belőle jó előre. De hogy úgy elszámítottam magamat, igazán nem értem hogyan történhetett. — Szelényi valódi önfeláldozással ápolta mondhatom. Ha eljö, köszönje meg neki. Terme-