Fővárosi Lapok 1893. március (60-89. szám)

1893-03-01 / 60. szám

60. szám Szerda, 1893. március­­ XXX. évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek­ tere 4. Előfizetési dij: 1 hóra.....................1 frt 40 kr. Negyedévre . . . 4 „ — „ Félévre .... 8 „ — „ Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek­ tere 3. Hirdetéseket és apró­hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirde­tési iroda. „Irodalmi szarka.“ Ma délután »szíves megbeszélés végett« : gyilkos füzetet kaptunk. Címe: Heinrich Gusztáv »Végzet­ tragédiája.« Irodalmi tanulmányok I., tar­talma Heinrich Gusztáv tudományos reputációjá­nak alapos megostromolása. Azzal a természetes ellenszenvvel fordulnak el ettől a füzettől, a mely­­lyel miden rut dolognak hátat kell fordítanunk, s bizonyára nem szives megbesz élésben,hanem újságírói kötelességben fáradunk, midőn a füzetet ismertetjük. Kus dolognak nevezzük s méltán. Nem azért, mert bármi indokból, Heinrich Gusztávnak régi időtől tépegetett lobogóját egyszerűen ketté akarja törni, hanem azért, mert a pellengér egyetlen kor­ban sem volt kellemes látvány. Ha voltak is az emberiség történetében oly őrületes viszonyok, midőn a pellengér a tömeg mulatsága volt, a tör­ténelem följegyezte, hogy ez a tömeg exaltált, sodrából kivetett leven, elvesztette erkölcsi füg­getlenségét, s följegyezte, hogy a függetlenségét megőrzött ember akkor is undorral fordult el attól. Plagiosippus esete óta több rendbeli erkölcsi csőd ütötte föl fejét a magyar kultúrában, leg­újabban a Végzet tragédiája. Ha már azóta meg­­csömörlöttünk, mi vár még ránk ezután ? Valóban ideje volna számot vetni magunkban, s nyomára jönni: a véletlen műve-e, vagy a végzet kiszámít­hatatlan játéka, mely rendszerint akkor üt be, a­mikor nem várják? Vagy az elkövetett hiba ter­mészetében rejlő logikának konzekvenciáját, a meglakolást, az erkölcsi törvény az emberektől függetlenül intézie-e, vagy jogot és alkalmat ad-e az embereknek is a beleszólásra ? Akármint van, elénk toppan egy rőt fúria, s a fátumnak megmá­síthatatlan törvényét végrehajtja. A tudomány és irodalom tisztessége nevében utasítunk vissza minden szédelgést, az igazság és kötelesség parancsára ismertetjük a szenzációt keltő röpiratot. »A Halotti Beszéd megírása óta egyetlen ma­gyar író ellen sem hangoztatták annyiszor az iro­dalmi plágium vádját mint Heinrich Gusztáv ellen, és annyi joggal, mert hisz röpiratokban, cik­kekben, forrás hivatkozással mutatták ki azt Thewrewk Árpád, Tiber Ágost, Brassai Sámuel, Bodnár Zsigmond stb.. Írja a röpirat és a plágium­­hajszolók közé áll be maga, hogy e sort gazdagít­ván, kimutassa Heinrich legújabb dolgozataiban az irodalmi szarka ollózási módszerét. A legújabb dolgozatok elseje egy irodalmi apróság, melyet az Egyetemes Philologiai Közlönynek múlt évi folya­mába irt A. Logemannek 1892-ben megjelent könyvéről. A Névtelen erről hasábosan szedett pár­huzamos szövegközléssel mutatja ki, hogy azt dr. Bolténak egy cikkéből »ollózta át« (helyesebben ki), mely az Archiv für das Studium der neueren Sprachen und Literaturen folyóirat mult évi fo­lyamában a 413. s köv. lapjain jelent meg. Az egymás mellé állított kolumnák érthetőn beszél­nek, s még érthetőbb a szavuk, ha figyelünk a Névtelennek megjegyzéseire, hogy a fordításban Bolté tévedéseit is magáévá teszi, s hol a magáé­ból tett Bolté­hez ott elveti a sulykot. Heinrich Elckerlycket ír Bolté után, mert a dr. Logeman könyvét, melynek címében Elckerlyk van, nem látta, s igy e bibliográfiai hibát is átvette cikkébe. A második hiba, (veszedelmes árulók e tévedések) Bolté után akkor követődött el, mikor Logeman a hollandi kiadások idejéről mást mond, mint Bolté. »Ha Heinrich ismeri vala Logeman könyvét és angolul is tud, nem megy vakon Bolté után« (12­­.) — Ezek a szemmel látható hibák fölöslegessé te­szik, hogy hasábosan szemléltessük a két szöveget, s azt, hogy az önállóan elkövetett betoldások bak­jait lelövöldöztessü­k. Második ollózmány az Egyetemes Philologiai Közlöny­nek 1890. nov. füzetében jelent meg. Eb­ben valamely Monsier nevű francia iró könyvét ismerteti, illetőleg, mint a Névtelen kimutatja, a Magasin für die Literatur des In- und Auslandes a lapnak 1890 évi 39. számában megjelent cikket ollózza ki. Bizonyítása után arra az eredményre jut, hogy a­hol e cikket szabadon dolgozza át, kép­telenségeket mond és tudását a saját szakmájában teszi pellengérre, »s a mit a magáéból tesz belé, az abszolút tudatlanságra vall a német irodalomtörténet­ben.« (16. 1.) Harmadik inkriminált dolgozata a Hunfalvy- Album­ban jelent meg 1891-ben, szintén a leg­újabban, A német végzet-tragédia eredete címén, a legsúlyosabban komprommittáló. Mert ha irodalmi apróságot könnyedén átvesz is (a forrás meg­nevezése nélkül), de már tanulmánynak nevezett ollózást nem követhet el. Ennek a tanulmánynak három forrása van kimutatva, eleje Minor után készült, azonfelül II. Köhler­nek 1857-ben meg­jelent cikkei (Weimarer Sonntags Blatt) s Abra­­hamson Ottónak egy 1880-ban megjelent dolgo­zata Archiv für Literaturgeschichte. IX. Bd. 1880. Ennek az összehasonlító rendszernek azután két nagy tanúsága van. Egyik az, hogy az egy­más mellé állított kolumnák az ollózás psifikájá­­val is megismertetnek (22. lap), másik az, hogy megeszel arra, miképen nem kiséri figyelemmel a német irodalomnak újabb kutatásait. Kivált ez az utóbbi érdekes. Heinrich Köhler után tárgyalja ama nyomozásokat, melyeknek célja kideríteni, honnan vette Werner egyik darabjának tárgyát. E kérdést a német irodalomtörténet már meg­oldotta, mikor földerítette, hogy Tierner-nek azt Goethe adta 1808-ban. »Köhler igazán nem tehet róla, hogy a Werner és Goethe viszonya 1857 óta teljesen ki van derítve s hogy igy Heinrich még ma is, 1857-iki uraságoktól levetett ruhákkal geschäftel.« (20.­1.). A negyedik sedes elé citált tanulmány az aka­démiai székfoglalója: Az Edda eredete »Harminc­­nyolc idézete Bugge Sophus nézeteinek s azzal készen van Heinrich Gusztáv rendes tag székfog­lalója« (29­­.) A Névtelen még nem készült el leleplezései­vel, üt egyet az Akadémián, mely a »tudományos műveltség érdekében« működendő, a könyvkiadó vállalatban kiadta a német irodalom tudományát mai színvonalon előadó magyar művet: Heinrich két kötetes Irodalomtörténetét, mely mint a Név­telen írja: még a józan ész színvonalát se érte fel. (31 1.) Ezt az állítását az említett munkának paradoxaival bizonyítja és fölemlíti még egy néze­tét a renaissance-ról, mely szerint (32 1.) annak Kiki a maga mesterségét folytassa. (Ebeszélés.) Irta Tóvölgyi Titusz. (Folytatás.) III. A látogatás. Ha már földesurak, ha már »gentry«-k, ami­ről Gugyery meg volt győződve teljesen, hát ne hozzanak szégyent gentry társaik fejére! Ezen ala­pos felfogásból kiindulva egészen új látogató öltö­zeteket készítetének, a legutolsó divat szerint. A hintó, leeresztett födéllel előállt (a fogatot Tasy Stefitől vette át méreg­drágán) s megparancsolták a kocsisnak, hogy mindenekelőtt méltóságos Had­­házy úrhoz hajtson, aki nyugalmazott huszárez­­­­redes volt és gyakran járt a Gugyery­ék cukrászdá­­­­jába, feleségestül együtt. Igen finom és kedves em­berek voltak. Hogy meg fognak majd ezek örülni, ha meglátják őket loco, s hozzá ily friss egészségben. A méltóságos ur épen neje szobájában volt s az ablaknál állt, melyből végig lehetett látni a falu főutcáján. — Nem a Stefi kocsija az? —kérdé,amint az ablakon kinézett, amely kérdésre a méltóságos asz­­szony a másik ablakhoz sietett. _ogy látom, hogy az. Vajjon kik ülnek rajta ? — Bizonnyal az új tulajdonosok. — Csakugyan ! Gugyeriék. —■ Hanem fel... Azok ide tartanak. Csak nem ment el az eszük, hogy látogatást tegyenek nálunk. — Már befor­dultak a kapun! — kiáltá ijedve a méltóságos asz­­szony. Kérlek, vezesd őket a szobádba. Mond, hogy nekem a fejem fáj. Ez még­is valami! . . . A méltóságos úr elhagyta neje szobáját és saját szobájába ment. Kissé kellemetlenül érezte magát és ideges volt. Szeretett volna végig lova­golni egy Front előtt és leszidni az Escadivat a sárga földig. Kocsi robogott, aztán a robogás megszűnt. Néhány perc múlva belépett az inas és jelenté a vendégeket. — Vezesd őket ide — mondá az ezredes kel­letlenül, mialatt orrát ráncba szedte s fölcsucso­­rodó bajusza az égnek állt. — Ide, a méltóságod szobájába ? — kérdő az inas kételkedve. — Hát mit mondtam, szamár ? ... Ebből most már meg kellett értenie, hogy a méltóságos úr mit mondott. Annyit mindenesetre megértett, hogy az érkezők, kik ott vártak egymás mellett a verandán, nem épen szívesen látott ven­dégek. Gugyery kihuzakodva úgy állt ott, mint egy vőlegény, karján tartva a Gugyeryné vadga­­lambszin keztyüs kezét, ki hosszú uszályu bordeau vörös, moire antique csipkés ruhájában menyasz­­szonynak látszott. — Tessék utánam jönni, — mondá nekik az inas, visszaindulva a méltóságos úr szobája felé, és a márkapár megindult az inas után. Gugyery katonásan, feszesen, egyenesen, mereven, mintha vasból lett volna, a felesége annál inkább lengén, hajlékonyan, nehogy azt mondják, hogy nem ta­lálja magát. A hosszú uszály haragos zsörtölődéssel mászott utána, mint a kit fülénél fogva visznek. Az inas végig ment előttük a folyosón, aztán, fölnyitott egy ajtót: — Ide tessék bemenni. Gugyery köhécselt, köszörülte a torkát s már a folyosón elkezdett hajlongani, noha biztosra vet­te, hogy te-nek fogja szólítani az ezredes, Gugye­ryné pedig kedves volt, mint mikor a vevőket szokta fogadni. — Ááá! — kiáltá vontatva a méltóságos úr, amint meglátta őket és kezet nyújtott Gugyery­­nónak. — Jó napot, jó napot . . . Foglaljanak he­lyet, — mondá a bőr pamlagra mutatva. — Bizony a feleségemnek kissé a feje fáj, különben bejönne, de már igy bocsánat . .. Pardon ... pardon... — Kívántuk tiszteletünket tenni, — hebegő feszengve Gugyery, mialatt az asszony vörös lett, mint a lány. — Igen örülök ... Igen örülök . . . Kérem tessenek helyet foglalni. — Talán nem is méltóztatik tudni, — rebegő Gugyery, nejével együtt állva maradván, — hogy állandó borosnaki lakosok lettünk, hogy mint köz­birtokos ... Itt megakadt és nem tudta, hogy foly­tassa. De remélte, hogy az ezredes most már megér­tett kivel van dolga. ' ‘ —»»Hallottam .. . hallottam, — nyöszörgé. — De kérem,', tessenek helyet foglalni. Ne vigyék el, az álmunkat.. .

Next