Fővárosi Lapok 1893. augusztus (210-240. szám)

1893-08-01 / 210. szám

210. szám, Kedd, 1893. augusztus­­ XXX. évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek­ tere 4. Előfizetési a­dóra ................... 1 negyedévre . . . Félévre .... Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és ünnep után való napon is. dij: 1 frt 40 kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek-tere 3­ Hirdetéseket és apró hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirde­tési iroda. Megint a Balatonról. Balatonfüredi 1893. julius 31. Ha a jó isten valahol másutt teremti meg ezt a csodálatos Balatont, ma ott nyaralna a fél ország. Nem törődnék vele, akármerre volna. Hi­szen így is kijárunk Norderney­től le a Riviéráig mindenhova; távolság, utazás, törődés nem bántja a nyaraló magyart. Vasúton és tengelyen, hajón és fogaskerekűn beutazza az Alpeseket és Apen­­nineket; csak olyan szívesen elmegy a Csorbas tóra, mint Ischlbe, de nem tagadhatja meg józan­ságát, ízlését, kényelmét, nem tagadhatja meg igé­nyeit. Ez a szó a magyar fürdők zökkentője. Ne tessék az igényt valami különösen ma­gyarázni, egyszerű értelme van : kultúra. Mert az az a sok értelmi árnyalat, melyet ez igény szóhoz fűzünk, a­melyet azzal magyarázunk, mind benne van ebben az értelmezőben. Már most önkényt el­válik, miért zökkent a magyar fürdő az igény szó akadályán. A­ki egy egész esztendő munkája vagy mu­latozása után pihenésre vágyik, a­kit betegsége, gondja nyugalmas és orvosi tanácsok szerint be­rendezett életmódra kényszerít, a­ki maga műve­lésére, ismeretei bővítésére, vagy mulatságul útra kel, egyformán megkívánja a maga kultúrájának megfelelő életet. S ezt a magyar fürdők, közöttük a Balaton fürdői sem tudják megadni. A magyar elszontyolodva, az idegen epésen hagyja el für­dőinket. Pedig mindenben része volna, a­mit a természet bőkezűsége adhat, s alig van valamiben része, a­mit embertől megkíván. Saját hibáink le­gy­ezgetése újabb hiba, gyengéink be nem isme­rése újabb gyöngeség. Kíméletlenség, sőt durvaság kell ahoz, hogy megpiríttatván, gondolkodásra kényszeredjünk. Csak álszenteskedő leplezi a hibá­kat, a komoly és józan rájuk mutat és tanít. Csodálom a Balatont, ezt a szeszélyes asz­­szonyt. Mert valódi asszony, egyformán rejtelmes mind akettő; elemzésük testvérekül mutatja be őket. Mély és kiszámíthatatlan. Valódi lelki életet lehet jelenségeiből kimagyarázni. Selymes és csá­bító, szenvedélyes és visszataszító, a­mint kedve tartja. Ezerféle színe van, fényárnyalatai hirtelen váltakoznak, derűjét egy hullámverésre elveszít­heti, s nyugalmát gyorsan szerzi vissza. S mi min­denek fölött asszonyra mutat: szeret tetszeni, s meg van az a varázslata, hogy a ki egyszer meg­látta, hozzá mindig visszavágyik. A Tisza vizéről szóló népdal s a római kútról ismeretes hagyo­mány ép úgy meg­van a Balatonról is, vágyik oda, a­ki egyszer itt volt. S ez a tulajdonsága volna a legnagyobb tőke, melyet gyümölcsözően k­ellene kezelni. A Dunántúlt Magyarország parkjának ne­vezték nemrégiben; ennek a parknak a gyöngye maga a bájos Balaton. S ha elgondolkodnánk, megálmodnánk e tó jövőjét. Partján mindenütt, Kenesétől Keszthelyig, és Szepezdtől Almádiig a villarajoknak és nyaraló telepeknek egymásba játszó sorozatát álmodnák meg; hullámain a yachtok és hajók százait, körös-körül egy gondos sétateret, beljebb kiránduló- és turista­ utakat, mindenütt nyüzsgő sokadalmat, életet, szint, illa­tot , tízezrekre menő közönséget. S ha valami­kor ez a látvány megelevenednék, a szőlejét vesz­tett gazda nem gondolna kivándorlásra, a magyar intelligencia nem gondolna külföldi nyári költözkö­désre. Amaz megmaradna szülötte földön, magyar­nak, fajnak erősítésére; emez ide hozná költeni való pénzét, megújhodásra váró egészségét, jókedvét és intelligenciáját. Az egész vidék azt a képet mu­tatná, a­melyet, most az idény delelőjén Balaton- Füred élete mutat. Mert Füred megmarad az idők végéig a balatoni élet középpontjának. Száz éves múltja és kultúrája, savanyu vizének és fürdőjének gyógyító hatása, hagyományai és bájossága bizto­sítják számára az elsőséget. A födött tornác márvány táblája Oesterrei­­cher dr. emlékét s a fürdő múltját egyformán meg­őrzi ; épületei és berendezése, árnyas fái és a yacht-klub által vizére varázsolt élet alig érhetők el egyhamar. Mert amíg a siófoki sétatér koronát­­lan fái annyi árnyékot adnak, mint Füred platán­jai, ekkorra Füred Tihanytól Csopakig fog ter­jedni, s az új ültetvények koronája is meglombo­­sodik. Ez mind idő kérdése, s az időt megcsalni nem lehet. A füredi sétateret és erdőt nem lehetett készen előállítani annak, negyven-ötven esztendős fejlődés és gond kellett, s ezzel az ötven esztendő­vel Füred mindig előbbre lesz a többi telepnél. Konzervatív hajlamaink is idevonzanak. Kisfaludy Sándor szobra nem csak azt jelenti, hogy ennek a helynek nagy hagyományai vannak, hanem főké­­pen azt, hogy ez a hely a magyar társadalom gyü­lekezője volt, s ma is az. Történelmünk tradícióin kívül alig vannak nemzeti emlékeink, társadal­munknak, művészetünknek alig van hagyománya, költészetünknek és irodalmunknak is kevés; für­dőink közül Balaton-Füredet kivéve, csak néhány­nak. Tátrafüred, Parád, Lubló, Vibnye, Buda, Tus­nád és Pöstyén tekinthetnek vissza messzebb hátra nyúló múltra. Ó­ Tátra-Füreden és Lublón a felső vidék ne­messége, s emitt különösen a lengyel nemes­ség fényűzése és játékai. Parádnak külföldre is elérő hite és csodás hatása, Vihnyének már a XVII. században látogatott forrásai, Budának a római korból ismeretes kultúrája, Pöstyénnek Gvadányi versében megirt hagyo­mánya, Tusnád fejedelmi vendégei híresek. Balaton-Füredet színháza és nagy mulatságai, a hires szivhalászat s a dunántúli nemesség emel­ BORÚRA DERŰ. (Elbeszélés.) Irta: Hevesiné Sikor Margit. Gyönyörű, verőfényes májusi reggel volt, mikor két fiatal leány élénk csevegés között gya­log sétálva indult ki a várostól nem messze fekvő indóházhoz. Nagy, newfonlandi kutya baktatott a nyomukban, és kimért távolságról követte őket világoskék libériában az urasági szolga. — Milyen gyorsan elrepült ez az idő, Flóra! — mondogatta tűnődve a fiatalabbnak látszó leányka, és meleg fényű, szürke szemét ragaszkodó szeretettel függesztette a mellette lépkedő szép barna leány arcára. — Alig jöttél, és máris haza méssz. Még legalább egy hetet nálunk tölthettél volna. Azt hiszem, ilyen rövid idő alatt ki sem beszéltük még jól magunkat. — Pedig ugyancsak felhasználtuk e tekin­tetben az időt — felelt vidám mosolylyal a na­gyobbik — hisz te éjfél utánig az ágyam szélén ültél, és beletrécseltünk a sötét éjszakába. — De mikor annyi mondani valója akad az embernek. Nem is csoda, hisz egy egész esztendeig nem láttuk egymást, és azóta milyen sok változás történt az életünkben . .. Átestünk a farsangban az első bál izgalmain, annak az édes emlékeit is csak el kellett egymásnak beszélnünk . . . Aztán te menyasszony lettél,Flóra! boldog menyasszony!... — Igaz! — intett a fejével, sajátságos ko­moly meghatottsággal a leány. — És tudod, hogy én milyen kiváncsi va­gyok L. — csicsergett a másik kedves mosolylyal. — Az ám! — Te az a régi Giziké vagy, aki a nevelőintézetben voltál. Ki kérdezed az embert szegről-végről, mint egy vizsgálóbíró : hogy ho­gyan, miként, miért történt ez vagy amaz ? — No, de el is mondtad, Flórus, a szerelme­sek történetét és hálás vagyok érte. Jó tudni az ilyeneket, mert hát más ember fiával is megeshe­­tik ám hasonló história — tette hozzá csintalanul. — Tudom, tudom! . . . A fiatal doktor nem sokáig vár már a vallomással, láttam a szeméből, mikor tegnap átnyújtotta azt a néhány szál ne­­felejtset az erdőben. Nyakig úszik szegény fiatal ember a szerelemben, az bizonyos ! — Oh, hátha csak képzelődöl ? — kiáltott fel a leányka mélységes pirulással. Igazán azt hiszed, Flórus, hogy érdeklődik irántam ? Mondd csak, hisz neked van már ebben egy kis tapaszta­latod : a te vőlegényed is így nézett rád, mikor kezdett beléd szeretni ? — Egészen így. Neki is így ragyogott a szeme, az egész arca, mikor rám nézett. A keze olyan meleg volt és úgy reszketett, mikor — bu­­csúzáskor — megfogta az enyimet, hogy szinte magam is remegni kezdtem, azt sem tudva mert. És olyan nehezen ereszti el ő is a kezemet, mint tegnap a kis doktor a tiedet. — Oh! — röppent el Gizike pici ajkáról za­varodottan és föl sem nézett szégyenletében. — Erős a reményem, hogy az én esküvőm után nem sokára a tiedet is megtartjuk, Gizus. Milyen jó volna egy városba kerülni, ugy­e ? A férjeink is jó barátságot kötnének, aztán mindig együtt lehetnénk. — A doktor itt szándékozik végleg megte­lepedni, mert ez a szülővárosa. Aztán reméli is, hogy meg tud élni, mert csak egy orvos van itt, ami elég kevés 10,000 lakossal biró városra, így beszélgetve, kiértek az indóházhoz, ahol nagy sürgés-forgás volt. A vonat már beérkezett az állomásra és mialatt az inas jegyet váltott, a két barátnő a legmelegebben búcsúzott el egy­mástól. — Tehát biztosan koszorulány leszel az esküvőmön, Gizus ? Majd valami csinos vőfélyről gondoskodunk, ha nem is a kis doktorod lesz az! — súgta oda pajzán mosolylyal a boldog menyasz­­szony, mialatt beszállt az első osztályú coupéba, hogy a szomszéd városkába vissza­utazzék. Mialatt a vonat kirobogott a pályaudvarból szeretettel integetett egymásnak a két barátnő és Flóra kihajolt az ablakból, amíg csak láthatta a perronon álló barátnőjét, ki meghatva, könnyes szemmel integetett utána. Mikor már nem láthatták egymást, Gizike elszomorodva, leverve, lassú lépésekkel visszafelé indult kedves vén kutyájával az öreg szolga kí­séretében apja házába, míg Flóra leeresztette az ablakot és kényelmesen elhelyezkedett a bársony ülésen. Könnyű kis csipke­kalapját is leoldta dús barna hajáról, és oda dobta az asztalkára. Aztán egy ideig kinézett az ablakon, az egyforma, lapá­­lyos, smaragdzöld mezőkön legeltetve szemeit, majd kifáradva az egyhangú látványban, behunyta szemét, és fejét kéjesen nekivetve a pamlag tám­lájának, elmerült saját lelki világába. Olyan szokatlan furcsa dolog volt, így egye­dül utazni, most történt vele életében először. Édes­anyját valami csekélység megakadályozta abban, hogy érte jöjjön, így hát szabadjára hagy­ták : jöjjön haza maga. Hisz az út rövid, aztán a.

Next