Fővárosi Lapok 1893. október (271-301. szám)
1893-10-01 / 271. szám
XXX. évfolyam. 271. szám. Vasárnap, 1893. október 1 Szerkesztői iroda: ’Budapest, Ferenciek tere 4. Elöfzetési dij: 1 hóra . . . . 1 frt 40 kr. ífegyedévt» . . . 4 . — , WWYr................. . — , Egye s szám 5 kr. Hegje lenni mindennap, hétfőn és ünnei után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek tere X. Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. HAZATÉRÉS: Oh árva, árva otthonom! Ti hangtalan, ti bús szobák ! Amerre nézek : rom romon, Csak gyász, csak pusztaság. Fölszállott innen, elveszett Az élet édes illata , Itt is, meg ott is árny lebeg, A szín, a fény oda. Helyén áll minden kis darab, Minden zugocska rendbe van, És mégis minden dúlt marad, Mert dúlt vagyok magam. A sápadt tenger északon Nem volt nekem ily elhagyott. — Nincs örömöm, csak tört dalom. Hogy újra honn vagyok. Vetetlen ágyam vánkosa, Leborulok rád szótlanul; Reám meg hideg éjszaka S mélységes csend borul . . . Endrődi Sándor. A KASZINÓK A PÁRBAJ ELLEN. Minden kapatos ember tagja egyik vagy másik kaszinónak s így bátran mondhatjuk, hogy Magyarország kaszinóiban együtt van a magyar társadalom. Bármi néven nevezendő társadalmi akció tehát nem is indulhatna meg több sikerrel biztatóan, mintha a kaszinók buzdulnak neki, föltéve természetesen, hogy ez a neki buzdulás általános és nem a szalmatűz. A nagyváradi tragikus végű párbaj akcióra tüzelt néhány kaszinót s ezek már a maguk kebelében meg is hozták a határozatot, hogy a párbajozó tagot kizárják a kaszinóból. Ha valamennyi kaszinó ehhez hasonló határozatot hozna, kétségtelen, hogy nagyot csappanna a párbajozó kedv, de hát erre éppenséggel semmi kilátás nincs. Az eredmény az lesz mindössze, hogy néhány kaszinó kizárja kebeléből a párbajozó tagot, a nagy többség pedig, úgy , mint eddig, kigolyózza azt, ki visszautasítja a lovagias elégtételadás ismert föltételeit. S akit kizárnak az egyik kaszinóból, mert párbajozott, beveszik a másik kaszinóba, melynek esze ágában sincs kimondani a párbajra a halálos ítéletet. A mi társadalmunk sokkal többféle elemekből van megalkotva, semhogy a párbaj ellen egységes akcióra számítani lehessen. A mi társadalmunkat egy nagy közös veszedelem képes összehozni egy födél alá, képes egyesíteni egy célra ideig óráig, ám a párbajt a társadalomnak csak egy része tekinti közös veszedelemnek s és azért: egységes, impozáns akcióról szó sem lehet. Világos előttünk, hogy tisztán társadalmi uton nem lehet kipusztítani a párbajt. Törvényhozási uton is csak mérsékelni lehet a párbajmániát; az igaz, hogy szigorú s kérlelhetetlenül végrehajtott paragrafusokkal nagy mértékben lehet mérsékelni. Lehetetlenné válnának a lyúkszemtiprásból, görbeszemmel való nézésből s egyéb nevetséges, silány okokból eredt kakasviadalok. De bizonyosra vehetjük azt is, hogy habár a törvény majd egyenesen halállal sújtja a halálos párbaj hősét, még mindig akadnak férfiak, kik csak karddal vagy pisztolylyal fogják megtorolni a becsületükön ejtett sérelmet s ezek majd találnak módot arra, hogy öszszemérjék a kardjukat. Amint ma Bécsből átrándulnak Pozsonyba a párbajozók, azért, hogy odaát szigorúan büntetik a párbajt, azonképpen ami szeretett hazánk férjéről is elrándulnak egy más haza földjére, hol még tiszta a levegő s lehet szabadon gyilkolni hat úr jelenlétében. De hiszen bár csak ott volnánk, hogy a párbajozóknak el kellessék utazni külföldre, hogy megverekedhessenek, hisz akkor már körülbelül célt értünk: vége szakadt a minden kicsiségért való kardcsattogtatásnak, pisztolydurrogtatásnak. Ez pedig, ismételjük, csak törvényhozási úton érhető el, társadalmi úton nem. Ám ezzel nincs az mondva, hogy a társadalmi akció fölösleges , sőt nagyon is szükséges. A társadalomnak kell megtenni az első lépést, a társadalomnak kell kifejteni akkora akciót, amekkorára csak képes, hogy ennek az akciónak a hatása alatt a törvényhozás ne tudjon kitérni a párbajkérdés radikális megoldása elől. Ha már most a mi kaszinóink kézzelfogható eredményt akarnak elérni, ne azon kezdjék, hogy kizárják kebelükből azt a szerencsétlen embert, ki talán kénytelen-kelletlen pisztolycső elé áll. Egy ilyen természetű akció nemcsak azért nem vezethet a kívánt eredményre, mert nem általános, nem országos jellegű, de még magában az egyes kaszinók körében sem, mert akinek affaire-je támad, egyszerűen kilép a kaszinóból, megelőzvén a kigolyóztatást. A mi kaszinóink, már azok a kaszinók, melyek valóban komoly akcióra szánták magukat, legokosabban teszik, ha feliratokkal ostromolják meg a képviselőházat, s ugyanakkor mindent elkövetnek, hogy magukat a képviselőket is megnyerjék az akciónak. Kétségtelen, hogy sem a nemzeti kaszinó, sem a dzsentri kaszinó nem fog részt venni ebben az akcióban, de ha egyébként nem szalmaláng a most mutatkozó nekibuzdulás, a törvényhozás egy impozáns akció elől ki nem térhet, aminthogy nem is szabad feltételeznünk róla, hogy ki akarjon térni. Ám — amint látjuk — nemcsak a kaszinók mozdultak meg a párbaj ellen, de már a törvényhatóságok is. Békésmegye — nevéhez méltóan — A NÉNI ÁRVÁIRÓL. — Három kis leány története. — Irta: Abonyi Árpád. (Folytatás.) Aznap estefelé természetesen megint ellátogatott az öreg professzor házába. Nóra nem volt otthon. Judith eléje futott s dicsekedve mesélte, hogy a Madame az intézetben ma nagyon meg volt vele elégedve. Folyton »kedves Dittá«-nak nevezte, és megdicsérte szorgalmát. Lőrinc szívesen hallgatta a gyermeket. Szeleskedő fecsegésében volt valami utánozhatatlan báj, szemeiben a leányi kíváncsiság igézete, mely leköti, elragadja, megbolondítja a férfit. Lőrinc alig mert ránézni hosszasabban. — Most már azt mondja meg Ditta, hol van .. . — A néném? — Honnan sejti, hogy őt kérdezem ? — Hát kit mást ? — mondta pajkosan a leányka, s felnézett elpirulva a Lőrinc szeme közé. — Magát, édes baba . .. — Engem ... —• Miért ne? Ditta, ön már nagy leány. A szép, szőke gyermek elszomorodva fordult félre, azután kivette a szekrényből kékszalagos szalmakalapját s kifutott a szobából. Félóra múlva megjött Nóra. Lőrinc felállt, hogy üdvözölje, de a leány mintha észre se vette volna .. . Letépte fejéről kalapját, napernyőjét , a kerevetre dobta, s izgatottan, lángoló arccal, minden bevezetés nélkül így szólt: — Uram, mit érdemel a tolakodó ember ? — Mi baja, Nóra ? — Feleljen! A férfi vállat vont s hidegen mondta: — Arculatost. — Ugye, azt hiszi ? Azt ? . . Ah ! jól tettem! — Ön ? Én, én! Mit néz ? Csak nem gondolja tán, hogy nyugodtan tűröm, ha bántanak ? — Ki bántotta ? — Egy bolond . .. Két hét óta állandóan nyomon követ egy ember. Rá se ügyeltem. Az imént, hogy a varrónőtől kiléptem, ismét kísérni kezdett. Most azonban nem érte be ennyivel, hanem hozzám csatlakozott és megszólított. — Lehetetlen, hisz ez .. . — Önnek minden lehetetlen, a mi a földön történik, — vágott szavába szenvedélyesen a leány. — Ez az ember nevemen szólított, mint egy cselédet, azután — Istenem, nem tudom, nem is hallottam jól . . . — A leány felkapta fejét s felkiáltott, hogy csengett. — Nyomorult, nyomorult! Olyanokat mert mondani nekem, mert tudta, hogy senkim sincs, aki megvédjen. Szegény édesapánk alig él már .. . Az az ember tudja ezt, tudja, hogy nagyon szegények vagyunk. De megkapta, a mit keresett. — Hol történt ez ? — Az utcán. — Most ? — Az imént. Mit akar? Ne menjen! Lőrinc a kilincsre tette kezét. — Nem akarom! — ismételte parancsoló hangon a leány s elvonta az ajtótól az ifjú kezét. — Maradjon itt. Hová gondol? Mit akar? Magakarja találni azt az embert ? — Egyebet akarok. — Talán megölni ? Nevetséges! Udvariasságból? . . — Meglehet. Ugyan hagyja el. Megmentene egy embertől s kiszolgáltatna ezer ember gunyjának. Mily gyermek ön. . . Mit gondol, mit mondanának az emberek ? Mert csak a lovagvilágban és a regényekben tettek ingyen ilyen szolgálatokat . .. Lássa, ilyen tapasztalataim vannak már. Ez az oka, hogy nevetségesnek találom az ön ideál után való törekvéseit és elítélem rajongását, melyet a világ nem érdemel meg. Lásson engem, íme én tele vagyok megvetéssel az emberek iránt, mert tudom másokról, kinézem a szemeikből, hogy gonosz indulatokat fed a mosolygó, sima álarc, amely nem tud elpirulni és nem tud őszinte lenni soha. Lőrinc nem felelt. Izgatottan lépett az ablakhoz , érezte, hogy mondania kellene valamit. Ingerült lett, mert semmi sem jutott eszébe s előtte elborult arccal a leány. — Hogy hívják azt az embert ? — Mit tudom én! Ne törődjék vele. — Kérdőre vonom ... Nóra hozzálépett s kezét nyújtotta. — Köszönöm. Nem fogadom el. Biztosítom különben, hogy nevét még akkor sem mondanám meg, ha tudnám. — Majd ráakadok. — Ne tegye. Nehezemre esnék, ha önt nélkülöznöm kellene. Ebben az esetben pedig ez fog maid zárnunk 16 oldal.