Fővárosi Lapok 1893. október (271-301. szám)

1893-10-01 / 271. szám

XXX. évfolyam. 271. szám. Vasárnap, 1893. október 1 Szerkesztői iroda: ’Budapest, Ferenciek­ tere 4. Elöfzetési dij: 1 hóra . . . . 1 frt 40 kr. ífegyedévt» . . . 4 . — , WWYr................. . — , Egye s szám 5 kr. Hegje lenni mindennap, hétfőn és ünnei után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek­ tere X. Hirdetéseket és apró­hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirde­tési iroda. HAZATÉRÉS: Oh árva, árva otthonom! Ti hangtalan, ti bús szobák ! Amerre nézek : rom romon, Csak gyász, csak pusztaság. Fölszállott innen, elveszett Az élet édes illata , Itt is, meg ott is árny lebeg, A szín, a fény oda. Helyén áll minden kis darab, Minden zugocska rendbe van, És mégis minden dúlt marad, Mert dúlt vagyok magam. A sápadt tenger északon Nem volt nekem ily elhagyott. — Nincs örömöm, csak tört dalom. Hogy újra honn vagyok. Vetetlen ágyam vánkosa, Leborulok rád szótlanul; Reám meg hideg éjszaka S mélységes csend borul . . . Endrődi Sándor. A KASZINÓK A PÁRBAJ ELLEN. Minden kapatos ember tagja egyik vagy másik kaszinónak s így bátran mondhatjuk, hogy Magyarország kaszinóiban együtt van a magyar társadalom. Bármi néven nevezendő társadalmi akció tehát nem is indulhatna meg több sikerrel biztatóan, mintha a kaszinók buzdulnak neki, föl­téve természetesen, hogy ez a neki buzdulás álta­lános és nem a szalmatűz. A nagy­váradi tragikus végű párbaj akcióra tüzelt néhány kaszinót s ezek már a maguk kebe­lében meg is hozták a határozatot, hogy a párba­jozó tagot kizárják a kaszinóból. Ha valamennyi kaszinó ehhez hasonló határozatot hozna, kétség­telen, hogy nagyot csappanna a párbajozó kedv, de hát erre éppenséggel semmi kilátás nincs. Az eredmény az lesz mindössze, hogy néhány ka­szinó kizárja kebeléből a párbajozó tagot, a nagy többség pedig, úgy , mint eddig, kigolyózza azt, ki visszautasítja a lovagias elégtételadás ismert föltételeit. S a­kit kizárnak az egyik kaszinóból, mert párbajozott, beveszik a másik kaszinóba, melynek esze ágában sincs kimondani a párbajra a halálos ítéletet. A mi társadalmunk sokkal többféle elemek­ből van megalkotva, semhogy a párbaj ellen egy­séges akcióra számítani lehessen. A mi társadal­munkat egy nagy közös veszedelem képes össze­hozni egy födél alá, képes egyesíteni egy célra ideig óráig, ám a párbajt a társadalomnak csak egy része tekinti közös veszedelemnek s és azért: egységes, impozáns akcióról szó sem lehet. Világos előttünk, hogy tisztán társadalmi uton nem lehet kipusztítani a párbajt. Törvényhozási uton is csak mérsékelni lehet a párbajmániát; az igaz, hogy szigorú s kérlelhetetlenül végrehajtott paragra­fusokkal nagy mértékben lehet mérsékelni. Lehe­tetlenné válnának a lyúkszemtiprásból, görbe­szemmel való nézésből s egyéb nevetséges, silány okokból eredt kakasviadalok. De bizonyosra ve­hetjük azt is, hogy habár a törvény majd egyenesen halállal sújtja a halálos párbaj hősét, még mindig akadnak férfiak, kik csak karddal vagy pisztoly­­lyal fogják megtorolni a becsületükön ejtett sé­relmet s ezek majd találnak módot arra, hogy ösz­­szemérjék a kardjukat. Amint ma Bécsből átrán­­dulnak Pozsonyba a párbajozók, azért, hogy odaát szigorúan büntetik a párbajt, azonképpen ami sze­retett hazánk férjéről is elrándulnak egy más haza földjére, hol még tiszta a levegő s lehet szabadon gyilkolni hat úr jelenlétében. De hiszen bár csak ott volnánk, hogy a párbajozóknak el kellessék utazni külföldre, hogy meg­verekedhessenek, hisz akkor már körülbelül célt értünk: vége szakadt a minden kicsiségért való kardcsattogtatásnak, pisztolydurrogtatásnak. Ez pedig, ismételjük, csak törvényhozási úton érhető el, társadalmi úton nem. Ám ezzel nincs az mondva, hogy a társa­dalmi akció fölösleges , sőt nagyon is szükséges. A társadalomnak kell megtenni az első lépést, a tár­sadalomnak kell kifejteni akkora akciót, a­mekko­rára csak képes, hogy ennek az akciónak a hatása alatt a törvényhozás ne tudjon kitérni a párbaj­­kérdés radikális megoldása elől. Ha már most a mi kaszinóink kézzelfogható eredményt akarnak elérni, ne azon kezdjék, hogy kizárják kebelükből azt a szerencsétlen embert, ki talán kénytelen-kelletlen pisztolycső elé áll. Egy ilyen természetű akció nemcsak azért nem vezet­het a kívánt eredményre, mert nem általános, nem országos jellegű, de még magában az egyes kaszi­nók körében sem, mert a­kinek affaire-je támad, egyszerűen kilép a kaszinóból, megelőzvén a ki­­golyóztatást. A mi kaszinóink, már azok a kaszi­nók, melyek valóban komoly akcióra szánták ma­gukat, legokosabban teszik, ha feliratokkal ostro­molják meg a képviselőházat, s ugyanakkor min­dent elkövetnek, hogy magukat a képviselőket is megnyerjék az akciónak. Kétségtelen, hogy sem a nemzeti kaszinó, sem a dzsentri kaszinó nem fog részt venni ebben az akcióban, de ha egyébként nem szalmaláng a most mutatkozó nekibuzdulás,­­ a törvényhozás egy impozáns akció elől ki nem térhet, aminthogy nem is szabad feltételeznünk róla, hogy ki akarjon térni. Ám — a­mint látjuk — nemcsak a kaszinók mozdultak meg a párbaj ellen, de már a törvény­hatóságok is. Békésmegye — nevéhez méltóan — A NÉNI ÁRVÁIRÓL. — Három kis leány története. —­­ Irta: Abonyi Árpád. (Folytatás.) Aznap estefelé természetesen megint ellá­togatott az öreg professzor házába. Nóra nem volt otthon. Judith eléje futott s dicsekedve mesélte, hogy a Madame az intézetben ma nagyon meg volt vele elégedve. Folyton »kedves Dittá«-nak nevezte, és megdicsérte szorgalmát. Lőrinc szíve­sen hallgatta a gyermeket. Szeleskedő fecsegésé­ben volt valami utánozhatatlan báj, szemeiben a leányi kíváncsiság igézete, mely leköti, elragadja, megbolondítja a férfit. Lőrinc alig mert ránézni hosszasabban. — Most már azt mondja meg Ditta, hol van .. . — A néném? — Honnan sejti, hogy őt kérdezem ? — Hát kit mást ? — mondta pajkosan a leányka, s felnézett elpirulva a Lőrinc szeme közé. — Magát, édes baba . .. — Engem ... —• Miért ne? Ditta, ön már nagy leány. A szép, szőke gyermek elszomorodva fordult félre, azután kivette a szekrényből kékszalagos szalmakalapját s kifutott a szobából. Félóra múlva megjött Nóra. Lőrinc felállt, hogy üdvözölje, de a leány mintha észre se vette volna .. . Letépte fejéről kalapját, napernyőjét , a kerevetre dobta, s izgatottan, lángoló arccal, minden bevezetés nélkül így szólt: — Uram, mit érdemel a tolakodó ember ? — Mi baja, Nóra ? — Feleljen! A férfi vállat vont s hidegen mondta: — Arculatost. — Ugy­e, azt hiszi ? Azt ? . . Ah ! jól tettem! — Ön ? Én, én! Mit néz ? Csak nem gondolja tán, hogy nyugodtan tűröm, ha bántanak ? — Ki bántotta ? — Egy bolond . .. Két hét óta állandóan nyomon követ egy ember. Rá se ügyeltem. Az imént, hogy a varrónőtől kiléptem, ismét kísérni kezdett. Most azonban nem érte be ennyivel, ha­nem hozzám csatlakozott és megszólított. — Lehetetlen, hisz ez .. . — Önnek minden lehetetlen, a mi a földön történik, — vágott szavába szenvedélyesen a leány. — Ez az ember nevemen szólított, mint egy cselédet, azután — Istenem, nem tudom, nem is hallottam jól . . . — A leány felkapta fejét s felkiáltott, hogy csengett. — Nyomorult, nyomorult! Olyanokat mert mondani nekem, mert tudta, hogy senkim sincs, a­ki megvédjen. Szegény édes­apánk alig él már .. . Az az ember tudja ezt, tudja, hogy nagyon szegények vagyunk. De megkapta, a mit ke­resett. — Hol történt ez ? — Az utcán. — Most ? — Az imént. Mit akar? Ne menjen! Lőrinc a kilincsre tette kezét. — Nem akarom! — ismételte parancsoló han­gon a leány s elvonta az ajtótól az ifjú kezét. — Maradjon itt. Hová gondol? Mit akar? Magakarja találni azt az embert ? — Egyebet akarok. — Talán megölni ? Nevetséges! Udvariasság­ból? . . — Meglehet. Ugyan hagyja el. Megmentene egy ember­től s kiszolgáltatna ezer ember gunyjának. Mily gyermek ön. . . Mit gondol, mit mondanának az emberek ? Mert csak a lovagvilágban és a regé­nyekben tettek ingyen ilyen szolgálatokat . .. Lássa, ilyen tapasztalataim vannak már. Ez az oka, hogy nevetségesnek találom az ön ideál után való törekvéseit és elítélem rajongását, melyet a világ nem érdemel meg. Lásson engem, íme én tele vagyok megvetéssel az emberek iránt, mert tudom másokról, kinézem a szemeikből­, hogy go­nosz indulatokat fed a mosolygó, sima álarc, a­mely nem tud elpirulni és nem tud őszinte lenni soha. Lőrinc nem felelt. Izgatottan lépett az ablak­hoz , érezte, hogy mondania kellene valamit. Inge­rült lett, mert semmi sem jutott eszébe s előtte elbo­rult arccal a leány. — Hogy hívják azt az embert ? — Mit tudom én! Ne törődjék vele. — Kérdőre vonom ... Nóra hozzálépett s kezét nyújtotta. — Köszönöm. Nem fogadom el. Biztosítom különben, hogy nevét még akkor sem mondanám meg, ha tudnám. — Majd ráakadok. — Ne tegye. Nehezemre esnék, ha önt nél­külöznöm kellene. Ebben az esetben pedig ez fog mai­d zárnunk 16 oldal.

Next