Fővárosi Lapok 1893. november (302-331. szám)

1893-11-01 / 302. szám

XXX. évfolyam, 302. szám, Szerda, 1893. november 1 Szerkesztői iroda: Led&peat, Ferenciek­ tere 4. Előfizetési X­In . . redévr­­ESZ dij: 1 firt 40 kr. Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek-tera I* Hirdetéseket és apró­hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirde­tési iroda. KEGYELET. Mondják, hogy a kegyelet divatos szokássá kezd lenni: hadd legyen, ez az egyetlen divat, ha ugyan­annak nevezhető, melynek még a túlzásai is megbocsáthatók. Ne sajnálja senki a halottak­étól a drága koszorúkat, a lobogó lángokat, melyek a temető egy éjszakáját nappallá varázsolják. A­ki kedves halottjának a sírját felpompázza, nem­csak a halott emlékének hoz kegyeletes áldozatot, saját szivének enyhülését is keresi a kegyeletes munkában, s ki venné rossz néven a bánatos szív­től, ha enyhületet keres s ki irigyelné tőle, ha azt meg is találja. Mondják, hogy ama tenger koszorú s min­denféle dísznek az árán hány ezer szegénynek le­hetne enyhíteni a nyomorúságát. Komoly statiszti­kusok ki is számítják, hogy hány ezer forintot nyelnek el a sírok díszei, hány ezer embert le­hetne a rengeteg nagy summából meleg ruhába öltöztetni. — Ez mind igaz, de ne feledjétek, hogy a kegyelettel édes testvér a könyörület s a­kik halottaik sírját koszorúkkal borítják, a szegények­ről sem szoktak megfeledkezni. Az igazi kegyelet éppúgy szívből sarjadzik, mint a könyörület s aligha azok törlik le a szenve­dők arcáról a könnyet, a­kik cinikus statisztikát csinálnak halottak napján s halottjaik sírjától megvonják a koszorút, az egyetlent, a­mit még adhatunk a halottaknak. A mi korunk nemcsak a gyorsan élés, de a gyorsan feledés kora is. Tüneményes gyorsaság­gal lehet hírnevet szerezni, de éppoly tüneményes gyorsasággal halványodik el nevünk, emlékeze­tünk, ha egyszer koporsónkra ráborul a sirhalom. Férfiaknak emlékezete, kik a maguk idejében igazi nagyságok valának, a tudomány, irodalom, művészet terén maradandó műveket alkotának, s csak egy szűkebb körben marad meg, s a nagy kö­zönség csak akkor tudja meg, hogy éltek egyálta­lán, mikor egy kis töredéke a társadalomnak ki­vonul a temetőbe, s megállván sírjaik felett, ke­gyeletes szavakkal eleveníti meg a nagyok alak­ját, életét, cselekedeteit. A jelennek élünk, nagyon is a jelennek élünk, nem szeretünk emlékezni régiekről, holott a jöven­dőre fölötte hasznos, tanulságos a régiek emléke­zetének fölelevenítése. És azért mindazok, egye­sek avagy testületek, kik a kegyelet tiszteletre­méltó kultuszát űzik, nemcsak a kegyeletes köte­lességnek tesznek eleget, de bátorítják nemes ak­cióra az élő, munkálkodó nemzedéket is, mely lát­ván látja, hogy ha itt a földön sokszor kell is ki­ürítenie a félreértések, mellőztetések keserű poha­rát, legalább sírja felett fölhangzik az elismerés szava. Higyyétek meg, vannak még emberek, ki­ket ez a hit, ez a gondolat is tud lelkesíteni; a­kik nem élnek tisztán és egyedül a mának ; a­kik nem hajhászszák a kortársak tapsait, s megelégesznek azzal az elismeréssel is, melynek a szavait már nem fogják hallani, de érzik, tudják, hogy éppúgy megkapják az utólagos koszorút, a­mint megkap­ták már oly sokan, kikről míg éltek azt hitték az emberek, hogy hiába éltek. De való igaz, hogy kevesen vannak ezek a mai világ szemében ideális bolondok, kiket a kor­társak jó- vagy rosszhiszemű félreértése nem térit le utjukról s halálig dolgoznak a­­jövendőnek.Sok nemes szivet, sok tiszta karaktert tett cinikussá a világ léhasága, az ideális célok iránt való közö­nyössége s lassanként nembánomság szállj­a meg azokat is, kik más légkörben élve, dicsőséget sze­rezhettek volna hazájuknak és maguknak egy­aránt. Dicsőséget és mondjuk ki: vagyont. Kevés ember él meg a lelkesedésből s a mai kor szemé­t­ben nagyobb a becsülete a vagyonnak, mint a ta­lentumnak. Hirtelen sok vagyont szerezni, hirte­len, rövid időn sokat élni: az a mai kor filozófiája. Kevesen törekszenek lassú, de biztos gyarapodásra s csöndes, nyugodt öregségre. Maholnap a régi öregek közt kell keresnünk az ifjúságot, a neme­sebb ideálokért való hevülést; ifjaink korán érnek, hirtelen vénülnek s jutnak ki a temetőbe. — De legalább élt! — mondják a pajtások, kik havannát szíva, pikáns történeteken kacagva, kisérik ki frakkeren a jó fiút, a ki »legalább élt !« Fenékig hajtani az élvezetek poharát, újra meg újra, a­mig undor fog el: ez az élet, a század­végi ifjúság élete. Ez az egyik rész. A másik már gyermekkorában megizleli a nyomorúságot, idő előtt terhes, testet­ lelketelő munka alatt nyög, hogy meg­legyen a minden­napi kenyere s a tisztességes ruházat, mely nélkül az utcán nem mutatkozhatik. A sok éjjelezés, a sok tanulás, nyomorkodás után kilincselés ajtóról ajtóra, előszobákban való várakozás s aztán egy kis — hivatal. Nyomorúság, munka viszi kora sírjába. — Nem is élt szegény!— siratják barátai. Még csak most kezdett volna élni! Sétáljatok a temetőben s meglepődve, meg­döbbenéssel fogjátok tapasztalni, hogy manapság mily korán halnak az emberek. A késő öregség a divatját kezdette múlni. Mert nemcsak az élveze­tek forrásai szaporodtak meg, de megszaporodtak a megélhetésnek a gondjai is. Kevesen vannak a szerencsések, kik az arany középúton maradhatnak s kiknek élvezetből, gondból mérsékelten jut ki. Ím, írván a kegyeletről, a kegyeletnek meg­szentelt napjáról, keserűséggel telik el szivünk a világ rendje ellen. Keserűséggel, mert többé­­kevésbé mindnyájunknak van egy halottja, kit fél után állított meg a halál, ki a kor egészségre­ ISTEN NYOMAI. — Norvég regény. — Irta: Björnstern Björnson. (Folytatás.) Miközben a fiatal asszony játszott, megnyilt a jobbra eső ajtó s egy másik szörny lépett be, őszhaju, gömbölyű arcú öreg asszony, ki pápasze­szemet is élt. Ez volt Kole nagynénje, magasabb mint Kallem s magasságával arányban állt vastag­sága. Közte és a férj közt a fiatal asszony úgy tet­szett, mintha a szétzúzódás veszélyének lett volna kitéve, mint valamely könnyű yacht, két roppant tengeri hajó közt. Úgy látszott, most bizalmas emberének te­kintette Kallemet, nem mintha bármivel is meg­bízta volna, de közös fiatalságuk szövetségest ke­resett minden kényszer és nyomasztó nehézkesség ellen. Kallem arról ábrándozott, hogy megszaba­dítja ezt a fiatal asszonyt s szinte lesújtó volt rá nézve az a gondolat, hogy azt nem teheti. Ez a változtathatatlan helyzet aggasztotta Kallemet.­­ Eme látogatásra visszaemlékezése zavarta a fiatal­embert a vizsgálatra készülésben. A legkép­telenebb terveket kovácsolta; még unokabátyjának is írt Amerikába, kérdezve tőle, befogadhatna-e egy fiatal asszonyt házába. Kallemnek föl kellett ébresztenie a fiatal­asszonyban az önmaga iránt való felelősség érzetét, föltárnia előtte a minden­napi élet veszélyeit; mindenekelőtt pedig szüksé­gesnek tartotta, hogy Rágni elutazzék, messze, na­gyon messze, hogy föltalálhassa lelke szabadságát. Kallem mindinkább beleélte magát eme gondolatba s szerelme csak növekedett töprengései közben. Bármily futólagos találkozás, egyszerű köszöntés az utcán vagy a folyosón, megszilárdították lelkében azt a gondolatot, hogy a fiatal asszony az övé és senki másé s hogy őt meg kell szabadítania! Igen sokszor volt ő már szerelmes, vagy leg­alább azt hitte, hogy az, de ezt a finom és fejlet­len lelket, ezt a kiváltságolt és mégis elhagyatott teremtést meg akarta menteni s átalakítani. Föl­tette magában, hogy teljes lélekkel ennek szenteli magát. A­mi a fiatal asszonyt illeti, kissé oszlott félénksége, valahányszor ismét látták egymást. Úgy látszott, mintha vigasztalást talált volna nővére elutazása után s ha Kallem nem csalódott, úgy ő több volt a fiatal asszonyra nézve, mint egyszerű vigasztaló. Minden esetre csalhatatlan jele volt ennek az, hogy mikor este otthon maradását tu­datta, csak azért, mert hallani akarta játékát félig nyitott ajtaján át, a fiatal asszony mindannyiszor zongorázott, még­pedig gyakran igen sokáig. Valahányszor Kallem a fiatal asszonynyal ta­lálkozott, midőn ez a gyermekekkel kisétált s őket a pástétomoshoz vezette, nagyon szeretett volna vele őszintén beszélni, de Ragni modora nem bátorí­totta föl. Főleg a fiatal asszony ártatlansága feszé­lyezte; félt, hogy eltalálja magától vadítani. Eré­­lye elhatározásra ösztönözte; de megtört az Rag­­ninak őszinte s oly gyöngéd költői érzelmén. Viszonyukban oly bűbáj volt, mely teljességgel nem hasonlított azokhoz, a melyeket Kallem eddig ismert. III. Ragni hetenkint egyszer férje rokonainál műkedvelők hangversenyében játszott, hol táncmu-­­­latságot is rendeztek. Kallem meghivatta magát, hogy alkalma lehessen a fiatal asszonyt hazaki­­sérni. Abban az időben volt ez, midőn a hó már elolvadt s csak itt-ott egyes jégrétegek maradtak hátra. Kallem egyszer tudatta a fiatal asszonynyal, hogy aznap ő is elmegy a hangversenybe s kérte, engedje meg, hogy onnan haza kísérhesse. A fiatal asszony szívesen fogadta ajánlatát. A hosszú estély után, melyet a szorult leve­gőjű teremben töltöttek, karöltve távoztak, szá­mítva arra, hogy majd kapnak szánt vagy kocsit az állomáson. Azonban folytatták útjukat a nélkül, hogy a szánok és kocsik előtt megállották volna. — Hát nem kocsin térünk haza? — kérdé Rágni. A fiatal­ember nevetett, arra számított, hogy gyalog mennek haza. Rágni megkísérelte csalódását palástolgatni, de némi kétségbeesett erőlkö­dés után mégis megkérte a fiatal­embert, hogy ko­csit vegyenek. Kallom, visszaemlékezve ekkor, mennyire félt Rágni első ízben, s vádolván őt a lelkiismerete, meg­ígérte, hogy csupán a legközelebb eső állomásig mennek gyalog. Az út nem igen volt síkos, de lej­tős. A fiatal­asszony kísérője karjába kapaszkodott, halkan sóhajtva föl. Odább ballagva, az út kényel­metlenebb volt; az országutat egész szélességében jég borította. Kénytelenek voltak lassan lépkedni s meg-megállani. A kertek és a mező közt részint kopár volt a talaj, részint hóval borítva. A föld épen oly tar­kának látszott, mint az ég, melynek kékjén felhő­­foszlányok úszkáltak. Úgy tetszett, mintha a hold eszeveszett futásban követné ezeket, hogy utolér. Mai szám­unk 10 oldal.

Next