Fővárosi Lapok 1894. február (32-59. szám)

1894-02-01 / 32. szám

XXXI. évfolyam 32. szám Csütörtök, 1894. február 1 Szerkesztői iroda: a­nap**t, Ferenciek-ter# 4. Előfizetési dij: 1 kára ■ . . . . 1 fr» M kr. nU , . . . 8 • - a ügyes szám 5 kr. mindennap; hétfő» «• lnup Iu­l való napon U. Göá. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek-tere . Hirdetéseket és apró­hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirde­tési iroda. PETŐFI VISSZATÉR! (A Petőfi-társaság január 28-diki nagygyűlésének felolvasása.) Nem várom én Csabát csontváz-hadával, Hogy csillagutakon robogjon át, Nem Lászlót, a ki szörnyű bárdcsapással jöjjön megoltalmazni őshonát. Szigetvár vértanúit hamvaikból Nem várom vissza, — nincs sugár, remény, Hogy még egyszer megfújja harsonáit Rákóczy . . . nem, azt meg nem érem én . . . Mélységes álom hamu-szemfödője Köríti mind . . . mind . .. hadd álmodjanak. Bár, hogy boszúját álmaikba szője, Ébren virraszt még a nemzet-harag . . . Csak egyet. . . egyet várok vissza mindig, A sírban el nem férő óriást, Habár képzelt sírjára egyre hintik Az évek bús rögét. . . s boltnak tekintik — Én egyre várom a feltámadást . . . . . . Hajh, várom őt . . . hiába zárja újra A harci sirba száz tanu-pecsét, Erdély mezőin hajt, hiába fújja Hamvát az őszi szellő szerteszét. ... Az óriás atomja meg-megmozdul, Forrong a földben, légben . . . alakul S megfényesülve kél a szolga-porból, Hogy a napisten is belé­vakul ! ... Én látom... hallom őt... Ahányszor indul A nemzet szive s kél az ifjúság, Mikor az ősi jog határain túl Tapos az önkény ... a lelkes tusák Ifjú hevétől zengő viharában, Ott áll a dalnok, ott a szent, a drága, S megkérdi, itjak tőletek — ha »lesz-e Gyümölcs a fán, a melynek nincs virága ?« S mikor az egyenlőség Krisztus­ arcát Durva kezekkel csapja meg a gőg, ... A melyért negyvennyolc félisten­ harcát Véráldozattal harcolák meg ők: — A népjog szent nevében kél a dalnok, fönséges arcát harag pírja festvén : S menydörgö vádját zengik völgyek, halmok: »Ti sekélyek a hazának testén!« Ö visszatér! . . . dalát figyelve várja Kanyargó szép Tiszánk hullámos árja S hol tündértáncot jár a délibáb: Aranykalászszal ékes romaság, Salgó sziklái, szép Gömör vidéke, Erdély magasztos, bérces messzesége S a messze korba szálló képzelet. »Elpusztuló vár, ott, a kert felett — S a nemzet-címer mindenik vonása Őt várja s ö megjő, hogy újra lássa. Föltűnik hármas halmunk szentelt ormán, Mely áll a földdel, éggel egybeforrván, Az óriás szellem ott áll, mint szobor Egetverő Kárpát talapzatán, Zengvén : »Tied vagyok, tied hazám ! . . .« ... És én mind egyre visszavárom őt, Mikor közelgnek majd sötét idők, Mikor a magyaroknak istene Vésztjósló arcát föllegekbe rejti S úgy tetszik: Árpád népét elfelejti, Mikópha végső harcra intene : Kitör a földből dörgő roppanással Ha kell: egy ezredév sirkantján által, Első szavára lelkünk megremeg, S első szava : »Félre kislelküek !« S köritsen bár egy összeesküvő Világ : felkéi a nemzet, a hivő, S hős lesz a gyermek —­érc a béna kar: Mikor fölharsan a »Talpra magyar !« ő visszatér! S óriás nyomain megrendül az ország . . . Riadó dala zengi a szent haza sorsát! Jármát megunt rabszolganépek élén Száll, szemfedőjét vérttel fölcserélvén S a világcsata rettenetes robaját Csata-éneke harsonaként töri át, S a­hol összerogy egy — a­hol ezrek omolnak Diadal-zeneként sziveikbe hatolnak, A látnok, a bárd ajakáról a hangok Világbékére hivó szent harangok, Melyek zenéjét már nem nyeli el A trombita hangja, az ágyudörej — S midőn kivívta népe szent tusáját, A győzők a győzőket keblükre zárják: A diadalmas Magyarország népe Hadd lássa visszaszállni őt egébe, Hol a megnyíló kék menybolt alatt A föltámadt próféta áthalad S Magyarok Istenének jobb keze Homloka verítékét törli le S ott harsog előtte, itt lenn zsong utánna Ez égi, földi béke-dal: hozsánna! S a kik kivívták itt lenn a tusát: Zengik világszabadság hymnusát ! S mikor tört láncokon nem foly a vér S gazdátlan lett a hóhér pallosa: Petőfi, a­ki nem halt meg soha —­­Egébe visszatér!Váradi Antal. KORZIKA VIRÁGA. (Francia regény.) Írta: Charles Mercuvel. (Folytatás.) (17) — Nem ismerem-e őt? — Nem. Soha sem látta ön­­t. Zárda homá­lyában élt tíz éven át. Most azonban oly korban van, hogy férjhez mehet s be kell vezetnünk a vi­lágba. — Nincsenek rokonai? — Nincs senkije. — Gazdag-e? — Negyvenezer forint évi jövedelme van mit részben férjemnek köszönhet. Kis vagyonát rendbe hozta s tőkéjét néhány év alatt meghárom­szorozta. — Barna-e vagy szőke ? — Barna. — S szép ? — Nem mondtam-e, hogy ritka szépség ? — Ez sok. — Majd ítélhet ön a saját szemével. — Melyik országból való ? — A miénkből. Férjem egyik barátjának a leánya. — Oh, — kiáltottam föl, — bizonyosan Sa­­velli kisasszony. — Azt hittem, kénytelen leszek önnek emlé­kezetébe idézni a nevét, mint aki oly feledékeny! — Nem, csupán szórakozott. Egyszerre eszembe jutott most az egész tör­ténet. — Köszönöm, asszonyom, — mondtam, — hogy kegyed visszaemlékezett. Valóban örvendek, hogy azzal a leánykával találkozhatom. Itt van már ? — Még nincs. Aztán Maggiotto felől beszélt nekem Ron­­conené asszony s kérdezte, rég láttam-e ? Letéve politikai becsvágyáról, Corteba vo­nult vissza, hol nyugalmasan élt. Trégarec hivatalát vette át. Államügyész volt s szerény állomását nem akarta oda hagyni fényesebbért sem, minőt valóban megérdemelt volna. Corteban barátai körében élhetett, a saját birtokán s szülőföldén, melynek bő­imádója maradt. Évenkint két vagy három ízben jött Párisba, pár hetet tölteni barátai körében. Nőtlenségben élt. Míg mi eme bölcs emberről beszélgettünk, egyik inas jelentette: — Savelli kisasszony. A múlt képe egyszere fölmerült előttem. Ismét láttam a san-marcelloi kastély romjait, a templom tornyát, a Fiorellók lakát, meg a szép szőke fürty Pnót, a­mint a kaktuszok, babérfák és mimózák közt bolyong, virágot vagy gyümölcsöt szedve, melyekkel a természet azt a vidéket oly bőven megáldotta. Kíváncsian szemügyre vettem az érkezettet. Ámulva álltam előtte. Boneonené diadalmas mosolylyal pillantott felém, mintha ez a szép leány az ő leánya volna. Halkan igy szóltam hozzá : — Igaza van asszonyom. Ritka szép te­remtés ! A fiatal korú leány magas, karcsú volt. Kissé göndör fekete haja széles, tiszta, büszke homlokot foglalt keretbe. Ragyogó fekete szeme fölött sűrű, szabályos ivü szemöldök vonta magára a figyelmet. Kissé fitos orra némi pajzán kifeje­zést kölcsönzött arcának s félig nyílt piros ajkai közül vakító fehér fog villogott elő. Kecses léptekben közeledett gyámanyjához s átölelve nyakát, mit sem törődve a rá irányult szemekkel, mert megjelenése általános érdeklődést ébresztett. Selyem díszítésű szalmaszín ruhát viselt, melyen semmi ékszer és semmi virág nem volt. Legfőbb ékessége az életüdeség, a ragyogó ifjúság volt. Pillanat alatt táncosok serege vette körül, kegyéért csengve. — Kisasszony, kérem az első teringet! — A legközelebbi polkát. Szeréna nem válogatott köztök; a­ki előbb jelentkezett, annak ígérte oda a kért táncot. Aztán Roneonené felé fordulva, kérdezte: — Nincs-e még itt Jakab? — Ne nyugtalankodjál, ő eljött, de férjem némi szívességre kérte. Szeréna egy követségi attache karján tova lebegett s a keringőzök közé vegyült. A zenekar a Strauss »Vie d’artiste«-ját játszta. — Ki az a Jakab ? — kérdeztem Ronco­­nenétól. — Nem találja ki? — Talán. Ugy­e ez a boldog vőlegény ? . . . De mi a foglalkozása ? — Dragonyos százados é­s harminc éves. Nagy vagyona van s szép fiú, Saran vicomte. HÁROM ÉVIG INTENDÁNS. Az intendánsok rendszerint még gyorsabban öregszenek, mint a táncoló hajadonok. Három esztendei bálozás épen elegendő arra, hogy az eladó leánykát magasabb korosztályba sorozzák; három esztendeig intendánsnak lenni szintúgy elegendő arra, hogy a nem-eladó, (sem szép, sem rossz, szóval meg nem vehető) intendánst nagyon alkalmatlannak találják, íme az eladó leányok és az intendánsok sorsa dióhéjban. A leány alkalmatlan, ha nem jut partiéhoz, az intendáns pedig, ha nem oszt partiékat. A bál­rendező a mulatságból származó frigyek következ­ményeire ügyet sem vet, — az intendánsnak és operaigazgatónak a személyzet tagjai által csi­nált partiek következményeivel is számolniok kell. Ez utóbbi partiek nem az intendánsok egyben köttetnek. Milyen súlyos portreuille az intendánsé! Soha miniszteri tárca birtokosánál és birtokosán annyit nem kopogtatnak és koptatnak, mint az intentendánsnál és intendánson. Gróf Zichy Gézát

Next