Fővárosi Lapok 1894. május (120-149. szám)

1894-05-01 / 120. szám

XXXI. évfolyam, 120. szám Kedd, 1894. május 1 Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek-tere 4. Előfizetési dij: I Mr......................1 írt 40 kr. mtredíTM . . . A _ . . MUvr. .... 8 .­­ ; Egyes szám 6 kr. **Kj«lenik mindennap, hétfőn *» ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek­ tere Hirdetéseket és apró­hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirde­­tési iroda. MÁJUS ELSEJÉN így válik, íme, az öröm napjaiból félelem és aggódás. Mert mi volt az embereknek ezelőtt május elseje ? Örömnap, a megifjúlodott természet ünne­­peltetése, a tél bilincseiből kiszabadult élet föl­­pezsdülése, egy nagy ölelkezés kint, a természet szabad ölén, a­hol az emberek örömét fűszerezte virágillat, a nap heve elöl oltalmába vette üde zöld­ lombok árnya. Az urasági kúriától le az utolsó zsellérházig, mindnek a kapujában ott pom­pázott a gonddal ápolt május­fa; az uraságtól le az utolsó zsellérig, mindnyájának kalapján ott mo­solygott a friss, illatos zöld gally. És uraság és zsel­lér egyaránt örömmel üdvözölték a tavasz ünne­pét, mert tudták, hogy azután jönnek a munkának bár fárasztó, de áldáshozó napjai. Rég volt, olyan régen, hogy talán nem is igaz ... Az uj idők uj rendet s az uj renddel uj er­kölcsöket hoztak. A hajdan ápolt május-fák meg­nyesve, megtördelve, tetejükön az üde lomb­korona helyett­ rikító vörös zászlót kapkod az uj idők szele. Az urasági kúria s a zsellértanya ko­moran merednek egymásra, olyanformán, mintha minden pillanatban egymást akarnák elnyelni. És szakasztott így merednek egymásra uraság és zsellér, mi több: ar az urra, szegény a szegényre is. A kép kerete a régi; jobbára régiek az alakok is mind. Csak a színezés más a képen; vala­hogy elsötétült a belőle kiömlő hangulat is.­­ Az egésznek benyomása pedig szakasztott olyan, mintha a régi, kedves, meghitt fészket otromba kezek felforgatták volna egészen, mintha valami rettenetes pusztulás száguldott volna végig a tá­jon. Szinte megrendül látásától az ember.... Ne kérdezzük, hogy mindez iszonyú válto­zásnak a szülőoka mi? Azok az otromba kezelt szemeink láttára végezték a rombolást s jóformán még csak föl sem eszméltünk s a rombolás máris csaknem teljes volt. Idegen, felforgató eszmék apostolai lepték el az egész világot, belopták ma­gukat a világnak ebbe a legbékésebb zugába, hoz­zánk is, és aknamunkájuk hihetetlen szivóssága mind fenyegetőbben, napról-napra mind félelme­sebben érleli azoknak az idegen eszméknek mérges gyümölcseit. Ne higyye senki, hogy a pesszimizmus beszél belőlünk. Tollunkra ezeket a komor színeket nem az erőszakolt sötétenlátás adja; minden árnyalatot, minden vonást az elsőtől az utolsóig a való állapo­toktól kölcsönözünk. Avagy szólhat-e az ember enyhébben a felforgató eszmék hatásának még leg­enyhébb eredményéről, a szocializmusról is, mint a­hogyan mi szólunk ? Beszélnek helyettünk a té­nyek , beszélnek a legutóbbi napok szomorú kró­nikái és — fájdalom — a kelleténél is meggyőzőb­ben igazolják színeink sötétségét. Bizonyító példáért nem is megyünk a tenge­rentúlra, a szabad Amerikába, ahol legújabban arról gondolkoznak, hogy az általános lefegyvere­­zés eszméjének propagálása helyett, ők is behoz­zák az állandó nyűgöt, a szervezett, teljesen fölsze­relt és mindig tettre kész hadsereget. Pedig ezt is csak az új idők szelleme, az anarchizmus és a szocia­listák félelmes jelentkezése teszi szükségessé. Fáj­dalom, már nem szorulunk rá a francia idézetekre sem, pedig ma még csattanósan beszélhetne mellet­tünk Henry is, a harmadik akasztófavirág, akit Ravachol és Vaillant után ismét csak az anarchiz­mus szolgáltat ki a guillotine-nak. Elég rámutatni az Alföldre, erre a boldog, az isten által is örömre teremtett földre, ahol mindössze néhány éve fér­kőzött be az elégedetlenség s a­hol máris évtize­dekre szóló munkát végezett. Avagy itt van a mi székes­fővárosunk s az e nap-nap után sztrájkokkal fenyegető munkás­kérdése. Hová jutunk, ha a gyári ipar az áhított mértékben be fogja zakatolásával tölteni majd az egész országot ? Munkásaink ma még csak elmaj­molják a külföld véresszáj­ú meetingjeit, eldadog­ják a fenséges mivoltából kiforgatott Marseillaise-t; az ipar áldásaival gyarapodik majdan a közéje keveredett konkoly is s ezért a haladásnak, a ter­mészetes fejlődésnek is csak aggódva nézünk elébe, így pusztul, igy fogy május költészete .. . A tavaszt üdvözlő dalok helyett duhaj kur­­jantások, fenyegető szitkok és ostoba népboldogí­­tók fületlen-farkatlan kirohanásai töltik be az üde, illatos májusi reggelt. S a­ki mégis enged a benne élő patriarchális indulatoknak és kint, a szabadban üdvözli érkezését a tavasznak, az is félre kerüli azoknak tanyáit, a­kik bitangul ma­guknak foglalják le május elsejét. A hatóságok pedig szívszorongva lesik a hireket s tartják nyil­ván a kaszárnyák udvarait, a­honnan nehéz fegy­verben őrizik május elsejét, hogy gyönyörű zöldjét kelletlenül ne szennyezze be a vér bíborja. Íme, a civilizáció árnyéka. A civilizáció veti, de nem a civilizáció okozza. Miként a napfénynek, a művelődés sugarainak is elébe áll a töméntelen sok sötét alak és provokálja az árnyékot. Az a sok félmű­veltségű ember, — és félműveltségü is inkább csak a látszat szerint — a­ki alapjában véve képtelen a civilizáció meg­értésére és arra, hogy éljen vele. így lesz a civilizációból avatatlanok kezében az, a mi gyer­mek kezében az élesre fent kés: nagy, fenyegető veszedelem. ... Hanem azért az uj erkölcsöknek dacára FELSZEG HELYZET. — Elbeszélés. — Irta : Mátyási István. (Folytatás.) (3) — Én — szólt ez, — többször hallottam rólad. Ha néha összevetődtünk iskolatársainkkal, s a múlt boldog képeit idézgettük, a te emléked mindig egy részét foglalta el csevegéseinknek. Tudtuk, hogy itt vagy Budapesten, de ránk nézve mintha csak meghaltál volna. Béla gúnyosan mosolygott: — Tudod, Kuh­­ár, a fiatalság közé keveredés sok pénzbe és idővesztegetésbe kerül s nekem mind a kettőből szűkén jutott. A szegény házi taní­tók nem jó cimborák és igen »snasz fráterek«. Most, a­mikor meg valamivé, derék fiúvá lettem, sok a komoly teendőm. — Ezt Bélának meg kell bocsátanotok, — szólt közbe Ödön, észrevéve Kuh­ár elkedvetlene­­dését. — Ti tudtátok, hogy nem­­szereti a zajos összejöveteleket, hisz olyan nehéz volt a sorsa, de ha ti meglátogattátok volna, szívesen lát benneteket. Ez ellen a szemrehányás ellen nem is engedem, hogy védekezzél, inkább jer és segíts nekem. — Miben? — Bélát arra akarom bírni, hogy falura menjen, a­mint ő mondja, »emberek közé.« Bihar­­megyei pártfogóm, báró Falvyné, a te közeli roko­nod, meghitt a nyárra; oda szeretném Bélát is küldeni. Kérlek, irj és jelentsd neki ezt. Bármi elfogulatlan hangon beszélt is Ödön, s Kullár észre vette a sietséget, mely kérelmében rejlett s azért Bélához fordult. — Szívesen, ha Béla is úgy akarja. »Naiv ember« gondolta Ödön, »ez éppen a bökkenő.« És már sajnálni kezdte, hogy idegen em­ber elé vitte az ügyet. Az okos Kuh­ár rögtön át­értette a helyzetet s be sem várva Béla válaszát, szólt: — Ha nincsen ínyedve a dolog, ne tűzz hosz­­szabb időt ott tartózkodásodnak. Az Ödön huga Nagy-Váradon lakik nagybátyjánál; megírom né­­némnek, hogy tulajdonkép ezekhez mégy s hozzá csak tisztességadásból pár napra. Ennek ő örülni fog s tetszésed szerint, minden feltűnés nélkül cse­lekedhetek Ez jó gondolat, — felelt Béla; — kérlek hát, k­j neki, vagyis inkább — s közben mosolygott — alkalmazd Ödön kivánataihoz magadat, a mint régi színpadi nyelvünkön mondanák. Ödön hálásan tekintett Kuh­ár Gyulára s most, mikor épen a városligetig értek, indítvá­nyozta, hogy egy kerti vendéglőbe menjenek enni. Gyula hirtelen beleegyezett s igy Bélának is mennie kellett. Zene hangja mellett aztán vígan beszélget­tek szülőföldjükről, terveikről. III. Az éji eső csöppjei még a fákon csillogtak s a lehűlt júliusi levegő üde lehelete jótékonyan érinté a két fiatal leány arcát, kik az úri lak tér­­raszáról gyönyörködtek az előttük elterülő tájban. Az egyiknek magas, karcsú termetét könnyű fehér reggeli öltöny födte s egy oszlophoz támaszkodva, letekintett a völgybe. Társnője, a ház leánya, a szép és gazdag Toróy Blanka, hintaszékben ké­nyelmesen elterül­ve,poharából tejet szürcsölgetett. — Ugy­e szép ez a mi »Nagy-Biharorszá­­gunk«, hol ilyen kis magaslatról is, mint a mienk, egész Nagy-Váradig és Debrecenig láthatni? — szólt Blanka. Amaz épen felelni akart, mikor a ház elé szamáron ügető suhanc ért, ki leszállva, tisztelet­tel köszönt s egy nagy táskával a lépcsőn fölfelé haladt. Ugyanekkor lépett ki az ajtón a lak­óra, az ősz Toróy s jókedvűen üdvözlő a két fiatal nőt. — Jó reggelt,leány­ok ! Hogyan töltötte Ilona az első éjét házunknál? Jól ? Örülök rajta. Az ab­lakból láttam, hogy a posta jön. Add ide, fiú. Ma jól viselted magadat, elég jókor jösz. Ne egy kis mölcsre való, mert tudom, hogy arra költöd. Az ifjú visszatért, Toray pedig fölnyitotta a táskát és kivette belőle a leveleket és újságokat. — Mind nekem szól. Lássuk csak a leve­leket. Nini, az öreg báróné is beletett egyet. — Talán meglátogat bennünket — szólt Blanka. — Arra kár, hogy egy vendégét itt is bemu­tathassa , nesze, olvasd, a neve ismerős, hol is hal­lottam csak ? — Blanka a levélbe, aztán barátnőjére te­kintett s gyöngén elpirult.. — Hm, ez a név egy hirneves b írónké. Minden esetre nagy megtiszteltetés. Csak feleljen, kérem papa, azonnal, a legszívesebben látjuk. — Te kis liba, hisz ez az természetes. Hírneves író. Már két hete, hogy nála időzik és csak most hozza el. Hogy is hívják? — Itt a levél — szólt, Blanka s fölkelt. Toray átvette a levelet s jókedvűen fütyö-

Next