Fővárosi Lapok 1894. június (150-179. szám)
1894-06-01 / 150. szám
150. szám XXXI. évfolyam. Péntek, 1804. junius 1. Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek-tere 4. Előfizetési dij: I Mr»..............1 írt 40 kr. HegT›‹›U?r* . . . 4 — Föerre .... 8 „ — . Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek-tere •. Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. KRITIKA A KRITIKÁRÓL. Egy a napokban megjelent francia könyvben, a René Doumbc »Ecrivains d’aujourd’hui« (»Mai írók«) című érdekes kötetében olvashatók a következő sorok: »Tény, hogy az utóbbi húsz év alatt a kritika válságon ment keresztül. Minden oldalról kétségbe vonták létjogát, elhagyták, megtagadták. A kritika mindig szembe fogja találni magával azokat, akik hatáskörébe esnek; ez nagyon természetes, sőt anynyira megfelel a világ folyásának, hogy még haragudni sem lehet érte. Egy színész, ki majdnem több, mint tehetséges, így szólt egy fiatal emberhez, ki jövője felől kért tőle tanácsot: »Csak kritikát ne írjon! Ez megalázó!« És ez a fölfogás a kritikáról, mint aféle gyanús és megbélyegző mesterségről, oly naivságból származik, mely elnémítja az embert. A regényírók is azt tartják, hogy csak aki nem tud regényt írni, lesz kritikus; annyira, hogy a kritikust a »tehetetlenség« szó definiálja a legtalálóbban. A vájjon nem szembeötlő igazság-e az, hogy az irók nélkülözhetik a kritikát, mig a kritikusnak okvetetlenül szüksége van az irók könyveire ?« Nemde fölötte tanulságos sorok ezek s gondolkodóba ejthetik az embert ? Az én első gondolatom e sorok olvasásakor az volt, hogy a francia irodalom mégis csak jóval irigylendőbb helyzetben van, mint a miénk, mert ott, ha »kétségbe vonják is a kritika létjogát«, legalább van kritika és — tegyük hozzá mindjárt — hála Brünettere, Faguet, Lemaitre, Sarcey, Anatole France, Rod s mások kiváló működésének, magas színvonalon álló kritika. Hanem mit szóljunk mi, magyar írók s még inkább : közönség, kik úgyszólván minden kritika bijával vagyunk ? Szociálpolitikai téren — e máskülönben úgyis sokat hányatott és zaklatott ország szerencséjére ! — még nem érezzük az anarchismus bajait, de irodalmunkban, valljuk meg őszintén, a legnagyobb fejetlenség uralkodik. Nálunk is volt idő, midőn lenézték, sőt egy gyenge pillanatában maga Petőfi is lenézte a kritikust, ki manapság csak azért nem »szamár«, mert egyszerűen nem létezik. Hát hiszen olvashatók a mi időszaki sajtónkban is, folyóiratainkban is kritikák (legtöbb ép e lapokban), de azért ki merné azt tagadni, hogy íróink iránytű, sőt világító torony nélkül hajóznak az irodalom mélységes, Scyllákkal és Charybdisekkel teli vizein ? Hiszen az irányításra még maga az Akadémia sem mer (vagy nem tud) vállalkozni, nem is szólva arról, hogy a Budapesti Szemle sokkal gyorsabb a külföldi műveknek (külföldi vélemények nyomán haladó) bírálatában, mint a hazai irodalom kritikájában! A hazai irodalmi termékeket vagy olympusi agyonhallgatásban részesítik ott, vagy akkor beszélnek azokról, midőn a példányok a könyvkereskedésekből már az »ódondászokhoz« vándoroltak! Kétségkívül kényelmes módja a kritika gyakorlásának, de hogy irodalmunkra vajmi ártalmas, azt jó lélekkel állíthatom. A napokban egy nagyobb könyvkereskedésben találkoztam egy irodalombarát (fehér holló, nemde, nálunk ?) ismerősömmel. A könyvárus egész garmadával rakta eléje a hazai és külföldi irodalom legújabb termékeit. Az »anyagiakkal« bőven ellátott, nagy olvasottságú, jó magyar érzelmű irodalombarát választása nagyobb mértékben, sőt mondhatnám: kizárólag francia és német könyvekre esett. Megkérdeztem, hogy hát magyar könyveket nem szokott olvasni? »Szívesebben, mint a külföldieket! — mondá. De lássa, amíg a külföldi irodalom felől a külföldi, sőt hazai lapok és folyóiratok ismertetései és bírálatai alapján meglehetősen tájékozva vagyok s igy tudom körülbelül, mit veszek meg, addig a magyar termékekről soha sem tudom, mit vettem. Már pedig én zsákban macskát nem szeretek vásárolni.« — »De hiszen a magyar könyvekről is jelennek meg kritikák !« — vetem ellen. — »Nem tagadom, mondám, de milyenek! Járatok egy, különben szellemmel szerkesztett, folyóiratot. Nos, abban rendesen az egyik munkatárs a másik munkatárs könyvéről is dicsérő »kritikát« és a szellemben úszó szerkesztőség előtt nincs is más irodalom, csak ami az ő portájukon kelt ki a tojásból. Az igaz, hogy az aztán mind strucc-fiók! Egy másik, akadémiai folyóirat meg csak minden második évben tartja érdemesnek egy-egy (valószínűleg : beprotegált!) magyar könyvről írni. Egy harmadik meg derűre-borura dicsér vagy leránt, csak két húr van a kritikai hegedűjén. A napilapok irodalmi rovatáról meg jobb nem beszélni! Hát most mondja meg: tudhatom-e én, hogy hányadán vagyok a magyar könyvekkel ? És tudhatom-e, mikor nem veszek zsákban macskát?« Bensőmben igazat kellett neki adnom, hanem azért ajánlottam néhány jó magyar újdonságot s azokat az én irodalombarát ismerősöm meg is vette. Sokat gondolkoztam aztán ez irodalombarát szavain s nem átallok neki nyilvánosan is igazat adni. Úgy van ! Irodalmunk kritikátlan állapota elsősorban irodalmunk anyagi érdekeinek árt. A kellően nem tájékozott olvasó nem vesz magyar könyvet, mert nem tudja, mit tegyen? Megbízni (kevés kivétellel) senkiben sem bízhatik meg, sem a folyóiratokban, sem a napilapokban s azon végzi (vagy kezdi), hogy nem vesz magyar könyvet. És ez nálunk, a mi elszigeteltségünkben, a mi szomorúan sajátságos nyelvi viszonyaink közt, nemcsak könyvárusi, de egyúttal nemzeti művelődési deficit is. De az anyagin kívül, az irodalomnak etnikai kára is van a most dívó csöndes anarchizmusból. Ahány átmeneti szárnypróbálgatása, tapogató- CSERO LIDI. — Regény. — Irta: Györkönyi Arnhold Károly. (Folytatás.) (9) Fölvetette könyben úszó szemét. A gyérülő falombokon áttört a reggeli nap pár sugara és aranyfényt árasztott a fehér homlokot fedő szőke hajra. Jóska rábámult a leányra és a legnagyobb zavarba jött. A szokatlan világítás tette-e, vagy a szokatlan kifejezés az arcon, de egészen idegennek tűnt fel előtte. Hiszen ez nem az a Lidi, akit ő ismert ! Nem az a kicsi leány, akivel napok hosszat játszott itt a ligetben, kertben! Nem is az a másik, aki haza érkezésekor mint valami szolgáló forgolódott az asztal körül, színtelen szürke ruhájában. Sem az, aki ideát, a kis ház udvarán a multkoron, vele porolt és veszekedett. Ezt a szende, könyörgő leányt ő még eddig nem látta; Lidit ilyennek nem ismerte. Zavarában önkénytelenül megfogta a leány kezeit. — Az istenért, Lidi, nem akartam megbántani. Csak nem fakad sirva ? De biz a Lidi sirva fakadt. A teste csak úgy rázkódott a zokogástól, a kötése meg, melyet a kezeivel a szeme elé fogott, egyszerre csűrön víz lett a könyöktől. — De hát, Lidi, édes Lidi, ne sírj annyira! — dadogá kétségbeesetten Jóska és iparkodott felemelni a leány lekonyult fejét. — Nem akartalak én megsérteni, nem is haragszom . . . Isten bizony, egy csöppet sem haragszom!... A sok ráncigálásnak, mit az ügye fogyott legény, százféle csitító beszéd közben elkövetett, az lett végre az eredménye, hogy Lidi ott ült mellette az egyik padon és csendesebben sirdogált. — Hála isten, hogy már egy kissé elcsöndesedtél, — sohajtá könnyebbülten Jóska, ki egészen megfeledkezett arról, hogy régen vége a tegező időknek. — Legalább okosan lehet veled beszélni! Mert, lásd Lidi, nem igaz ám, hogy megharagudtam a leveledért. Tudom én, hogy jó volt szándékod, csak röstelltem, hogy megtudtad az ügyemet és hogy épen te tudtad meg. — De hát, hiszen épen azt akartam elérni, — kezdő kissé csukló, halk hangon Lidi, — hogy más ne tudja meg, hogy neked ne kelljen röstelkedni! — Lám mondom, — erősíté buzgón Jóska — tudtam, hogy jó szándékod volt. Szégyenlettem volna is, ha hire megy a dolognak. Most szeretem is, hogy így történt, de akkor igazán azt kívántam, inkább az egész világ tudja, csak te ne tudd. — No, ezt nem értem, Jóska! Mindig jó pajtások voltunk, gyermekkorodtól fogva tudtam minden dolgodat. Aztán épen most nem volt hozzám bizalmad ? — Azt hiszem, meg tudom mondani az okát, — szólt Jóska elgondolkozva. — Szerettem volna, hogy engem különösen te tarts nagy úrnak, hogy te csodáld gavallérságomat. Nem tudom egészen kimagyarázni magamat, de úgy hiszem, ezért bántott a dolog. Lidi szomorú merengéssel nézett maga elé. Jóska neheztelést látott benne. — Aztán tudod, Lidi, — sietett tovább mentegetni magát — ma reggel még más dolog is elkeserített. Gondold csak, az édesanyám nem akar velem eljönni a tanácsosokhoz! — Miért menjen ? — kérdé csodálkozna Lidi. — Miért ? Bemutatkozni! Nem ismerik még egymást. Lidinek a szívverése akadozni kezdett. Sejtette, ami következett. — Hiszen igaz, — folytatá Jóska gyanútlanul, — úgy illett volna, hogy már előbb elvigyem, de olyan hirtelen történt, hogy Saroltát megkértem . . . Mikor este a kastélyba mentem, eszem ágában se volt, hogy onnan mint vőlegény kerülök haza . . . Édesanyám haragszik és — elismerem — van is rá oka, hogy szándékomról előzetesen nem szóltam neki és most is a helyett, hogy Saroltát vinném hozzája, ő tőle kívánom, hogy a tanácsosokhoz menjen. Egy kicsit zavarosan beszélt a Jóska, de azért Lidi nagyon megértette. Megértette főleg azt, hogy Jóska és Sarolta jegyesek. És erre mély szomorúság fogta el a szívét. Eddig önmaga előtt is eltagadta, jóllehet régen tisztában volt vele, hogy Udvardy Jóskát szereti. Szerette már gyerekkorában azt a vad, zsarnok fiút, szerette a fenhéjázó, rátartós legényt, ki mint a falu legmódosabb gazdájának a fia, annyiszor mutatta, hogy ő reá, a szegény ujsorbeli leányra reá se hederít és a kit mégis senki a faluban úgy a tetszése szerint forgatni nem tudott, mint ő, a kis, okos Lidi. Hogy Jóska a világ előtt megtagadta a barátságot, azt Lidi természetesnek tartotta, csak mosolygott rajta magában. Ő tudta, hogy a kevély fiút pórázon vezeti, ha akarja. Most hát ennek már vége. Jóska az alatt a három esztendő alatt, hogy távol volt, kiszabadult az ő gyámsága alól; másé lesz! Jóska sokkal jobban el volt foglalva a saját halával, hogy sem észrevette volna a leány arcának gyors átváltozását s csaknem hidegen folytatta. — Pedig megígértem nekik, hogy délelőtt látó