Fővárosi Lapok 1894. november (302-331. szám)
1894-11-01 / 302. szám
302. szám, Csütörtök, 1894. november XXXI. évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek-tera 4. Előfizetési dij: 1 bóra.....................1 frt 40 kr. Negyedévre . . . 4 „ — „ Félévre . . . . 8 „ — 9 Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek-terem. Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. ELMÚLÁS. Az elmúlás, így őszszel, megremegtet. Ám nem kesergek hulló lombjain: Nem bánt soká a visszahozhatatlan, Nem bánt soká, hogy tűnnek napjaim. Talán mert meg nem változtat az élet, S szivem megőrzé gyermekes hitét: S az égről ez, ha néha tornyosulnak, A gond felhőit gyorsan űzi szét. Többet tehettem volna tán... De mindegy ! A tért másnak nyugodtan adom át: Támadjanak nyomomban új remények, S élvezze más is a harc mámorát. Feledve mindent, élek a jelennek, Miként a gyermek játszik boldogan, S amint a szép nap tűn a láthatáron, Sóhajtva mondja : ah, már vége van ! Egy ily nap lesz majd képe életemnek. Ha jő az alkony, szivem tán remeg: Ah, vége, vége van már ! Helyrehozni Mit tán mulasztok, többé nem lehet! De aztán, — mint a gyermek elpihenve, — Fáradt lelkem a múlton átsuhan ; S az eltűnt szép napokról álmodozva, Elalszom, mindörökre, boldogan . . . Béry Gyula: A NAGY KARAKTEREK. Volt nekem egy kis barátnőm, akivel egyidőben tapostuk az iskola porát s együtt töltöttük szabad időnket, nem játékkal, hanem olvasással. Valami sajátságos processus az a gyermekek életében, mikor elfog az olthatatlan szomj az olvasmányok után. Az én kis barátnőmnek nemcsak az olvasmányok kikeresésében, de azok megszerzésében is rendkívül nagy tapintata volt. Akkor még nem volt ugyanis olyan dús választék a magyar könyvekben, mint ma s ha megjelent egy-egy kötet, annak a végén szépen fel volt sorolva azoknak a teljes névsora, akik előfizettek. Mellesleg megjegyzem, hogy sok könyv ma irigyelhetné, ha annyi és olyan előkelő előfizetője volna. Nekünk roppant imponált ez a nyilvánosságra hozatal és büszkék voltunk, ha valamelyik könyv előfizetői között egy-egy családunkbelinek a nevét ott találtuk. Nos, ez akkor egyik módja volt a halhatatlanságnak. A könyvek is azért kerültek egyik famíliától a másikhoz, hogy a névsor olvasása közben pukkadozzanak, mert hát akkor is meg volt a a hölgyeknek az a jó szokásuk, hogy a végén kezdték a könyveket olvasni, így hát akadt mindig olvasni való. Meg aztán nem is volt az az olvasmányfogyasztás olyan mohó, mint manapság, mikor nem is jó családból való az a hölgyecske, aki egyszerre három négy újság folytatásos regényközleményét nem veszi be — egyszerre. Csendesebben, de alaposabban folyt a dolog. Kiélvezték az elolvasott munka minden ízét. Elolvasta az apa, az anya, a leány, a fiú, aztán hetekig beszélgettek róla. Az, aki legelőször elolvasta, érdeklődött a benyomás iránt, amit a könyv az utána következő olvasóra gyakorolt. Kérdezősködött az elolvasott fejezetek, sőt lapok után, meg hogy mi történik ott épen ? azután fürkészte, hogy az olvasó mit gondol, mit sejt a történendők felől ? És a dolgok ismeretében mosolygott a kombinációk fölött, amik gyakran naivak és gyermekesek voltak. Egészen belemelegedett, felhevült a família egyegy regény szövevényein és mindig talált azokban nagy karaktereket, akiknek elismeréssel adózott a családapa, az anya, akibe beleszeretett a leány és akit mintaként választott a fiú. Édes istenem, pedig hát mik voltak ezek az olvasmányok, a maiakhoz képest! A Regélő hozta nagyobbára a folytatásos regényeket, mert a politikai lapok tárcája még ment volt tőlük. Auerbach A magasban című regénye könyekbe borított egy egész vármegyét, a Levelek a cukrászboltban címűt betéve tudta minden felnőtt leány. Határozottan azok a nagy karakterek uralkodtak a kedélyeken, amik ott voltak letéve a kékboritékos folyóiratokban, a melyek megjelenését lázas várakozás előzte meg s a melyek megérkezése egész várost örömmel töltött be. Az én kis barátnőm ilyenkor csak intett és mi felkerestük a ház, a kert legcsendesebb, legrejtettebb, zugát, hogy a képzelet szárnyain felemelkedjünk a nyomtatott hasábokon kirajzolt hősök magas sphaerájába és bámulattal adózzunk a nagy karaktereknek, akik szegény sorsból emelkedtek hihetetlen magaslatig, hogy ott elveikért, szerelmükért feláldozzanak mindent. És olvastuk ezeknek az emberfölötti lényeknek csodálattal teljes vívódásait, lélegzetvisszafojtva lestük szavaikat, gondolataikat, tetteiket. Az az idealismus volt ez, a mivel az olvasó mindenha kell, hogy olvasmánya velejét átértse, átérezze s ez érzelmeken át szűrődjék lelkébe a rossznak megvetése, a jónak, nemesnek szeretete, szóval az olvasmányok erkölcsi hatása. Hova lett mindez ma már? Panaszkodunk, hogy a közönség nem olvas magyar könyveket, hogy a megjelent kötetek ott senyvednek el a könyvárus polcain. A panasz jogos. Aki ma regényt követel, azt megbámulják társai, megmosolyogják a kiadók és szerkesztők egyaránt. Hiszen van elég francia, német, angol regény, amit gyárilag fordíttatnak le és jelen A GYŐZHETETLEN. — Elbeszélés. — Irta: Abonyi Árpád. (Folytatás.) (2) ... Hosszadalmas vagyok, jó mesterem és unalmas. De szükségét érzem, hogy kiöntsem egy részét annak a zavarnak, mely szomorúsággal tölti el a lelkemet. Már mit tegyek ? A kibékülés köztem és atyám között merőben lehetetlen. Utolsó találkozásunk óta erről szó se lehet többé. ítéljen önmaga, öreg barátom, s aztán mondja tehettem-e mást ? — Most öt hónapja, midőn öntől a plébániából haza mentem, atyám magához hivatott, s szárazon azt kérdezte, hogy meddig akarok még »puritán« életet élni ? Mert, úgymond, megelégelte már a gúnyos csipkelődzést, melyet miattam a környék családai részéről naponként szenvednie kell. Azt feleltem, hogy a környék végezze a maga dolgát, s ne törődjék velem Úgy fogok élni, ahogy nekem tetszik, s tanácsokat senkitől sem tűrök. Atyám rám nézett, én vállat vontam. »Szeretném, ha megnősülnél« — mondta. Kijelentettem, hogy nem fogok. Erre kitört. Szememre vetette ügyetlenségemet, visszavonultságomat, modoromat, szóval minden hibáimat, melyeket egyhangú fiatalságom oltott belém. Hallgattam türelemmel. Nem feleltem. Hozzá voltam szokva ilyen ferde jelenetekhez. Találkozásunk végén azzal fenyegetett, hogy ő maga fogja feleségül venni Münster Helént. ... Még aznap összepakoltam, s otthagytam a kastélyt. Két hét múlva felvétettem magam e kolostorba. Ez volt válaszom a fenyegetésre. Atyám ingerülten panaszkodott, hogy kijátszottam akaratát, s hallom, mások előtt is kijelentette, hogy nősülni fog. Nem bánom, tegye. Vegyen feleségül akárkit a környék hölgyei közül, egyedül ő Münster leányt ne, mert azt nem tűröm, nem akarom, s nem fogom magamnak megbocsátani soha, hogy egy átkozott percben gyöngébb voltam, sem mint e szívtelen teremtés megérdemelte volna. Atyám jól ismeri elenszenvemet s nem hiszem, hogy e lealázó sértést rajtam elkövetni akarná. Nem, nem! Erőszakosan fojtom vissza a durvaságot, mely e lehetőség elgondolására ajkamra tör. Nem akarok rágondolni se. Elűzöm magamtól ezt a buta lehetőséget. De ha atyám mégis beváltaná fenyegetését, úgy jó mesterem, hasztalan intene béketűrésre. E percben ismét kopogtak. Az ifjú letette a tollat, s megdörzsölte homlokát. Forró volt megint ez a fehér homlok. Künn zuhogott az eső. — Szabad! — Valahára! — kiáltotta vidáman a betoppanó katonatiszt. Kezet nyújtott, jó estét kívánt, cudarnak találta az emeletre vezető rozzant lépcsőt, s lerázta köpenyegéről a vizet. — Kétszer jártam itt ma. Nézd! Megpaskolt emberül az eső. Miattad. — foglalj helyet, — felelte a szerzetes, s levette a lámpaernyőt. — Miattam ? — Úgy van. A Brencsán família, tudod, szereti az »érdekes eset«-eket. Atyám, a tábornok, nagy kedvvel kutatott érdekes esetek után, anyám rajongott értük. Téged például gyerekkorod óta érdekes esetnek tart. Pompás! Engem szamárnak.. Ugye ? Igazán, — hát én se ütök el ebben a tekintetben a familiámtól, s ime azt hiszem első vagyok, ki egy reád vonatkozó érdekes esetet hírül hozok. Semmit se tudsz ? — Semmit. — Te unalmas vagy, kedvesem. Tessék egy igazi bock. — Nem szivarozom. — Puff! Nem szivarozik. Remélem, nem akars mindörökre ebben a dohos barlangban maradni ? — Azért jöttem ide. — Bah! Jöttem, jöttem ... Én is bejöttem, de szétrontanám e páterek koponyáit, ha marasztalni merészelnének. László csendes mosollyal nyújtott vendégének egy égő szál gyufát. — Nem is neked való hely ez, Ottó. — Szent igaz. Nézd! Ettől a levegőtől rozsdát fogott a kardom. Micsoda komoly hely! Kripta nem hidegebb, mint ezek a hallgató falak. Na, lássad! Te itt akarsz maradni. Ismerlek. Fogadtam öt üveg pezsgőbe, hogy nem maradsz itt. — Elveszted. A vendég fürkészve nézett az ifjú szeme közé, s csípős és ingerkedő hangon felelt. — Azt hiszed ? — Azt. Máskülönben nem szeretem, ha reám fogadnak. Brencsán Ottó hadnagy úr úgy tett, mint aki nem hallotta e kissé éles, kissé száraz és kissé visszautasító választ. Csörömpölt kardjával, s lefricskázta a kabátja ujjára hullott szivarhamut. — Jó, no .. . Már most hadd fecsegjem el érdekes híremet. Mindenekelőtt pedig tudd meg, hogy én már nem udvariok többé annak. . . . Az íróasztalra mutatott. — Münster Helén kisasszony nem létezik. — Meghalt ? . . . kérdezte gyorsan az ifjú. — Nekem meghalt. László kedvetlenül intett. Mai számunk 1ó oldal.