Fővárosi Lapok 1895. május (119-148. szám)

1895-05-01 / 119. szám

^Ll.igpi'X'iPPPJIHl[l!U1l.i' l.^FFJir7!yT-^~.~^r~rr~nr~.~^ ? n---11'I.111 IMI T~' ^ '~ ~~r—-.-~n-.„»-.«- -»■.■-■«•»• v - ’^r-rr XXXII. évfolyam. 119. szám. Szerda, 1895. május 1. Sgdu te 14 Irt, félávre 7 frt,­­/* te 3 írt 50 kr., egy hóra I írt 20 kp. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után is. Egyes szám­ára: helyben 4 kr.,­­vidéken 6 kr. Politikai és szépirodalmi napilap. Szerkesztőség: Ferencziek-tere 4. szám. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere 3. szám. Athenaeum épülete. Előfizetések és hirdetések fölvétetnek a kiadóhivatalban. A nemzeti színház pályázathirdetése, a »Fővárosi Lapok« pályadíjára. A nemzeti színház igazgatósága ma a következő pályázati hirdetést tette közzé: »Porzsolt Kálmán, a „ Fővárosi Lapok“ felelős szerkesztője a nemzeti színház igazgatóságának egy ezer koronát ajánlott föl azon ezéiből, hogy ez összeget a jelenkori magyar társadalmi életből vett színműre drámai pályázattal tűzze ki. A pályázat feltételei a következők: 1. Az 1000 korona jutalom csak annak a műnek ítélhető oda és adható ki, a­melyet a bizottság több­sége érdemesnek vél arra, hogy a nemzeti színházban előadassék és a­mely színpadi sikert igér. Ha előadásra érdemes műt nem találtat­nék, a pályadíj nem adatik ki, hanem újabb pályázat fog hirdettetni. 2. Pályázhat minden olyan k­ö­z­é­p f­a­j­u, egész estét betöltő színmű, mely­nek tárgya a jelenkori magyar társadalmi életből van merítve. 3. A beküldés határideje 1. évi no­vember hó 30-ika. Az eredményt a bizottság legkésőbben 1896. évi február hó 1-én fogja kihirdetni. 4. A pályanyertes mű — színre hozatván — a nemzeti színház által az eredeti darabok szerzőinek fizetni szokott rendes irói százalé­kokban is részesül. 5. Egyébként a pályanyertes mű a szerző tulajdona marad, de a nemzeti színházat meg­előzőleg sehol másutt színre nem hozható. A darab kinyomatási joga a »Fővárosi Lapok «-at, illetve az Athenaeum nyomdai és irodalmi részvénytársaságot illeti. 6. A pályaművek idegen kézzel, tisztán és olvashatóan írva, lapszámozva és bekötve a nemzeti színház igazgatóságá­hoz küldendők; a szerző nevét, polgári állá­sát és lakhelyét rejtő pecsétes levélen ugyanaz a jelige álljon, mint a pályamű homlokán. Álnév alatt pályázónak a jutalom nem ada­tik ki. A pecsétes levélben netalán följegyzett kikötések, föltételek nem vétetnek figyelembe. Kéziratok nem adatnak vissza.« Budapesten, 1895. évi május hó 1-én. A nemzeti színház igazgatósága. A „FŐVÁROSI LAPOK“ TALAJA. Május 1. Tündér május reggele, Légy üdvöz minálunk, Fénynyel, illattal tele töszte, várva várunk. Bimbó pattan, rügy kicsattan, Fűszál fürdik gyöngyharmatban, Gyöngyvirágok csilingelnek, Rigók, fecskék dalra kelnek, Tánczra száll a fürge szellő, Dudolása nász­zene, Bókolással vár az erdő Tündér május reggele. Tündér május reggelén Mi az a mi készül ? A szemhatár peremén Vészfelhő sötétül. Bus fiai a nyomornak Lázban égnek, tűzben forrnak. Zászlóikat bontogatják, Harsonáik’ harsogatják; A szivükben sötét vágyak, A szemükben kapzsi fény, — Oh mi készül, óh mi támad Tündér május reggelén? Egy uj napnak virrad-e Hajnal a korunkra ? Egyformán lesz embere Az áldás s a munka? A lobogók azt lobogják:­­Béke, áldás, szeretet ? A harsonák azt harsogják, Testvérül fogunk kezet? Vagy csak üszke lesz a lángnak És nem gvul belőle fény? Vajh mi készül, vajh mi támad Tündér május reggelén? Inczédy László: Vörös május. Budapest, április 30. Az obligát német szentimentalizmuson túl van abban a gondolatban valami mélyebb, költői vonás, hogy a világ minden munkása a maga spec­iális ünnepének követeli az esz­tendő legszebbik napját, május elsejét. Régi jó idők jámbor és egyszerű szokása szerint ezen a napon minden valamire való legény iparkodott mentül sudarabb, mentül takarosabban felczifrázott »májusfát« állí­tani választott hölgye kiskapuja elé. Hol van már ez az idő? A mai csizma­dia legény ha ezen a napon épenséggel fára gondol, legfölebb azt a bitófát képzeli maga elé, melyre a verejtékes munkát és szakadtig dolgozó munkásokat kizsákmányoló kiváltsá­gos társadalmat, önző fennálló rendet óhaj­taná május elseje legméltóbb megünnepléséül fölszegezni. Tempora mutantur. Az a nagy vihar mely száz évvel ezelőtt megrázta fundamen­tumaiban a régi világrendet, nemcsak rom­bolt, hanem egyben elvetette az emberiség szebb, jobb jövendőjének magvait is. A szabadságnak legvéresebb, de legdicsőségesebb s eredményekben leggazda­gabb küzdelmei ebben a században vívat­­tak meg. Az egyenlőség a ma feladata A legmagasabbtól a legalacsonyabbig, a fényben, jólétben dúskálótól a nyomor sötét mélységeiben sínylőig a kor haladásával pár­huzamosan mind feltartóztathatatlanabbul érvényesülnek azok a közös, természeti voná­sok, melyek minden embert egyenlősítenek. A terhek viselésének s a jogok élvezeté­nek egyenletesebb, arányosabb megosztása korunk egyenlőségi törekvéseinek czélja. Az optimista álmodozók abban remény­kednek, hogy a szabadság és egyenlőség meg fogja teremteni a forradalmi szent­­háromság harmadik, még hiányzó tagozatát, a testvériséget is. Magasztos, gyönyörű jelszavak vannak fölírva az emberi ősjogokért küzdő munká­sok zászlójára. Csakhogy a jelszavaknak, lobogóknak nálunk is, másutt is az a közös átkuk, végze­tük, hogy rendszerint illetéktelen ajkakra, nem rátermett kezekbe kerülnek, így aztán a nagy eszme-forradalomból kicsinyes, elhibázott, áldatlan osztályvillon­gás válik, melyből sem a legyőzöttnek, sem a győzőnek maradandó haszna, nyeresége nem származhatik. Sehol a világon annyi előzékenységgé­ l lélek háttérben. A »Fővárosi Lapok« eredeti tárczája. Irta: Lauka Gusztáv. Húsz éves voltam, mikor Tarbay Pál tiszttartó családjával megismerkedtem. Ötven éves lehetett, mikor először neki bemutattak és leszámítva azt a gyengeségét és hiúságát, hogy nemesi czimerét majd minden szobájában kifüggesztette és hogy a nem­­zetes és vitézlő czimezést mindenkitől megkövetelte, a legszeretetreméltóbb emberek közé volt sorozható. Neje Szamóczay Betti szinte büszke volt nemessé­gére, azzal pedig minden lehető alkalommal eldi­csekedett, hogy az alispánnénak te­so­tu barátnéja. A minő könnyű volt szellemileg, épen olyan súlyos volt testben és szerető férje nem egyszer tréfásan jegyezte meg, hogy az ő kedves Bettije évenkint legkevesebb tíz kiló súlyban szaporodik és ha a gondviselés megengedi, hogy arany lakodalmukat meg­ünnepelhessék, épen három méter mázsát fog kitenni. A boldog párnak, beszámítva egy leánykát, a­ki fogzási görcsben és egy fiúcskát, a­ki vörheny­­ben korán kimúlt, két élő gyermeke maradt: Muczi és Juczi. Muczi uradalmi alerdészszé lett, a tizenhét éves Juczi pedig a nők rendeltetéséhez híven, nem mondhatjuk, hogy egészen nyugodtan, de bizonyos keresztényi megadással szerető férjre várakozott. Minek csűrjük-csavarjuk a dolgot, jobb ha őszintén bevalljuk, hogy néhány ünnepi és hétköz­napi látogatás után fülig szerelmesek lettünk egymásba. — Azt mindenki tudja, hogy a szerelmeske­dés komoly nyilatkozat nélkül vajmi keveset ér és utóvégre is több szomorúságot mint örömet rejt magában. Mi tehát megtettük azt, a­mit Rómeón és Julián, Leanderen és Herón keresztül egész Abelárd és Heloise-ig minden szerelmesek megcselekedtek, hogy mi is, nyári holdvilágos, virágillatos és füle­mbe dalban gazdag éjszakán e szavakkal esküd­­tünk egymásnak örök hűséget: »Mint hogy a lélek nincs alávetve a múlandóság romboló változásainak, mi lelkileg szeretjük egymást és igy ez a szeretet örök lesz, a miért annak fentartására és maradan­­dóságára nyugodtan megesküdhetünk«. Hogy pedig ennek a hitvallásnak költői emléke is maradjon, mindkettőnket megijesztőleg éppen akkor találtuk egymást megcsókolni, a­mikor a tőlünk messzebbre eső vadkörte fán valami özve­gyen maradt varjú krákogott. Nem a legkellemesebb érzéssel mentünk a papát és a mamát felkeresni. A papa az ebédlő­ben liptói túrót, a mama meg keringet vacsoráit. Az illatkülömbség, a mely orrunk mellett ilyen

Next