Fővárosi Lapok 1896. május (120-149. szám)
1896-05-01 / 120. szám
120. szám. XXXIII.évfolyam.. 1896. Péntek, május 1. Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, ej évre 3 frt 50 kr.,egy hóra 1 írt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után is. Egyes számára : helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Felelős szerkesztő: Porzsolt Kálmán. Kiadótulajdonos: MAGYAR ÍRÓK KIADÓ R.-TÁRSASÁGA, SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, Ferencziek tere 4. szám. Előfizetések és hirdetések fölvétetnek a kiadóhivatal bait Üdva királynénak. Budapest, április 30. (B. P.) Isten hozott, szerető anyánk, védő őrangyalunk, felséges királyasszony, Erzsébet •— itthon. A csendből, a magányból jösz, a miket az Alpesek levegőjében, a kék tenger tükrén kerestél, — ide hozott a szeretet egy ország örömzajába, mozgalmas tarka ünnepébe. Ha egyebet sem hoznál a nagy áldozatnál, a mibe virrasztó lelkednek, gyászoló szivednek e zaj, vigság, szertartásos pompa és népi sokadalmak látása körül: leróttad volna fejdelmi részedet az adózásból a magyar haza ünnepre rakott magas oltárán. De jól tudjuk, hogy Teoh Királyné, a ki tőlünk soha el nem vettél semmit, s mindig az adományozó voltál, hasonlóan a naphoz, melytől csak kapni lehet, neki adni mit sem tudunk, — most is elhoztad áldott szived szeretetét nekünk. Azt a szeretetet, melynek melege többet használt e korszak fejlődésének, nemzeti közéletünk újjászületésének, mint az államférfiak minden bölcsesége, — azt a szeretetet, mely törvénykönyvünkbe nincs beírva, de azért hatalmasb tényezővé lett a magyar történelemben, mint közjogaink számos kipróbált régi intézménye. Tudjuk, érezzük mind, Erzsébet királyné, hogy ha felszámláljuk a nagy szerencse, a nagy áldás tényeit, melyeknek ezer éven át a magyar nemzet nagy időket köszön, azok sorában ott van az elsők közt, mint korszakalkotó tény, hogy királyi férjed oldalán Te ültél a magyar uralkodók trónusán, mikor legnagyobb szükségünk volt rá, hogy a férfiú lovagiasság inkarnáczióját nevezhessük királyunknak s az asszonyi báj, anyai szeretet, finom gyengédség és mélységes odaadás inkarnáczióját beízhassuk királynénkban. Ha nem igy lett volna, ha e korszakot nem I. Ferencz József és Erzsébet géniusza irányozza, nem tudni, mily állapotban ünnepelné e nemzet a honfoglalás millenniumát! Mikor e jókért hálát rebegtünk a koronázás jubileumán, azt az évfordulót nem akartad Budapesten, köztünk ünnepelni. Mert a Te szereteted nem akar még hálát sem fogadni, s visszavonult a magányba, a csöndbe, hogy zavartalanul élhessen az elmúltak emlékének s kivonjon Téged az ünnepeltetésből. De most jösz, mikor nem a Te művedért, nem a Te személyednek szól a nemzeti devoczió, eljösz, mikor egy ezredéves múlt tükrében révedez a nemzet emlékezete, s milliók borulnak arczra a nemzetek Ura, királyok királya előtt, a miért ezt a hosszú s nem dicstelen történelmi múltat megáldotta, megszentelte nekünk s a feléje visszafohászkodás ünnepét megérnünk engedé. Itt vagy, felséges Asszony, hogy anyai szived fohászát egyesítsd milliókéval, hogy Isten trónusánál a magyarok szálló énekével a Te imád is megjelenhessen. Légy köszöntve, szeretve, áldva érte. A Te imádnál foganatos szózat nem szállhat az Úrhoz, hálaénekünket hozzá malasztosabb követ, mint a Te fohászod, nem vezetheti. Meghallgattatott az odafenn akkor is, mikor ez a haza ezer sebből vérzett s lánczokat kellett leoldani, börtönöket kellett megnyitni, vértanukért kellett gyászolni, számüzöttekért kellett könyörögni. Isten kegyelme megindult a Te kérő szavadon s megadta mindazt, a mink hiányzott, visszadta, a mi odaveszett, siralomházunk köveiből egy szabad, erőteljes, munkás kornak diadal-kapuját építette át, a nagy temetőből viruló ifjúságában ékes, múltjánál is nagyobb és szebb jövőt váró országot varázsolt elő. S meg fogja hallgatni Isten a királyné imáját az évezredek e határállomásán is, hol szent István, Könyves Kálmán, Nagy Lajos, igazságos Mátyás, a jó II. Lipót, a lovagias Ferencz József tűnő korszakai az eljövendőkkel találkoznak. Fohászkodjál, Erzsébet nagyasszonyunk, értünk; a Te fohászod az uj ezredév legszebb megnyitó zenéje, Isten kegyel-mének, áldásának, nemzetünk üdvének legfoganatosb záloga. S a mi ünnepünk is igy teljes csak. A „FŐVÁROSI LAPOK“ TÁRCZÁJA. Anna. — A Fővárosi Lapok eredeti tárczája. — Irta: Lukácsy Sándor. A dunaparti korzó egyik padján gondolatokba mélyedten ül Barát Andor háztulajdonos, egy 45 éves, szürkülni kezdő, ép, erőteljes ember. Öltözete bár nem gondos, de tisztességes, testtartása kissé megrokkant, arczán a gond már barázda nyomokat szántott. Elmerengve nézi a gőzhajók által vetett hullámfodrokat s elgondolkozik életének múlt eseményein, az oly gondolatgyorsan eltűnt fiatal éveken, melyek alatt ideje sem volt a lét tulajdonképeni czélja felett gondolkozni, hisz életének jobbik felét verejtékes testi, lelki munkálkodásban kényszerült eltölteni, alig engedhetett magának annyi időt, hogy a túlerőltetett munka fáradalmait némileg kipihenhesse, s most, midőn eljutott odáig, hogy rendkívüli megtartóztatással és önmegtagadással szerzett vagyonának gyümölcseit élvezhetné, már az élet delén túl van és egyedül áll a világon, egy rokon kebel vonzalma, egy érte dobogó szív lüktetése nélkül. Szülei korán elhaltak, a gyámság rideg, utasításai szerint, nevelkedett s mikor önálló lett, magára hagyták, úgyszólván kidobták, azélet viharába, a nélkül, hogy többé gondoltak volna vele. Az évek multak, repültek, a lelkében feltámadt önérzet és becsvágy unszolták felülemelkedni azokon, kik benne csak az emberanyag használhatóságát tekintették s midőn végre kitűzött czéljához elért, kínosan kell tapasztalnia, hogy a legfőbbről, az élet tulajdonképeni fűszeréről elfelejtett gondoskodni, csak az anyagot szolgálta, de a szellemi rész követelményeit figyelmére se méltatta, minek következménye, hogy most egy teljesen meddő, örömtelen jövő küszöbe előtt áll, mélyen átlépve, csak rideg egyhangúság, mogorva egyedüliség és a közönséges mindennaposság unalmai várnak rá. Megházasodjék ? Ilyen üres szívvel csatoljon magához valakit, akiről tudja, hogy csak a jólét utáni vágy, a gondnélküli megélhetés ösztöne kötné hozzá? De viszont az ő elfásult lelkében feltámadhatna e még valaki iránt a rokonszenv rég elsiratott halottja? Amit életében látott, tapasztalt, nem buzdítói, mint inkább elnémítói voltak benne azon nemesebb érzelmeknek, melyek a szív és lélek hangját szólaltatják meg. Sem csalni, sem csalatni nem akar, legkevésbbé pedig csalódni, ami megérdemlett büntetése lenne egy olyan válalkozásnak, melyet csakis könnyelmű meggondolatlanságának kellene tulajdonítania. Ilyen és ezekhez hasonló tépelődései közt észre sem vette, hogy egy fekete ruhás, fehér kötényes, angyalarczú, aranyszőke, göndör hajú öt éves kis leányka, karikát kergetve futkároz előtte, akit egy mély gyászba öltözött, halvány. Lapunk mai száma 12 oldal. érdekes arczu, magas, sugárnövésű fiatal aszszony, egy bizonyos távolságról látszik figyelemmel kísérni, még pedig olyan mohó gondossággal, hogy nagy villogó fekete szemei lázasan tündökölnek , mint a gyermek minden mozdulatát kiséri. A kis leányka a karikát véletlenül oda terelte Barát térdei közé, aki merengéséből felriadva nézett az előtte zavarában remegve megállott gyermekre, kit tekintetével annyira megriasztott, hogy közel menni hozzá nem mert, csak kinyújtott gömbölyded karocskájával mutatott az elszabadult karikára és égszin mosolygó szemeit esdeklően emelte rá. Barát a kis leányka ártatlan angyal tekintetétől megigézetten olyan benyomás hatását érezte, mintha a tündérvilág egy bájos kis lidércre akarna vele ingerkedni, miközben szemeivel annyira rámeredt a gyermek arcára, hogy annak vonásai fokozatosan sírásra torzultak, a miatti félelmében, hogy egészen akaratlanul olyasvalamit követett el, aminek talán legkedvesebb játékszere eshetne áldozatul. — Nono! ne sírjon kis baba, visszaadom a karikáját, hisz nem tehet róla, hogy ide hozzám gördült — mondja hirtelen a vigasz részvétteljes hangján a férfi, a gyermek felé nyújtva a karikát. A kis leányka hirtelen fellobbant örömmel kapott a karika után, mindkét kezecskéjével mohón megragadva az abroncs feléje eső részét