Fővárosi Lapok, 1896. szeptember (33. évfolyam, 240-269. szám)

1896-09-01 / 240. szám

XXXIII. évfolyam. 240. szám. 1896. Kedd, szeptember 1. Egész évre 14 írt, félévre 7 f­rt, Vz évre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 írt 20 kr. Felelős szerkesztő:­­ szerkesztőség és kiadóhivatal. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után is. Porzsolt K 2 1 ül a H. Ferencziek-tere 4. szám. Egyes szám­ára: helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Kiadótulajdonos: MAGYAR ÍRÓK KIADÓ R.­TÁRSASÁGA. Előfizetések és hirdetések fölvétetnek a kiadóhivatalban Tisztelettel kérjük vidéki t. előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyor­san intézkedni szíveskedjenek, hogy a lap szétküldése fennakadást ne szenvedjen. A halál a czár vonatán. Budapest, augusztus 31. Miközben a bécsi fényes napok után a különvonat hazafelé robogott, a minden oroszok nagyhatalmú uralkodójával, egy­szerre váratlanul megjelent azon a halál. Mintha csak újból figyelmeztetni akarná a fehér czárt, hogy mindig közvetlen kö­zelében repdes. A nihilisták kezétől fél­tették az orosz birodalom urát külföldi útja alatt; mondják, hogy Bécs város ha­tóságát megkeresték az iránt is, hogy a bevonulás útvonalán a csatornákat ku­tassák át. Merénylet nem történt a czár ellen, de a legnagyobb nihilista, pallida Mors leszállóit és oldala mellől ragadta el leghűbb, leghasznosabb tanácsosát, Le­ba­n­o­v herczeg külügyminisztert. Mély részvét fogadja mindenfelé a ki­tűnő államférfiú halálát. Európa népei hálával emlékeznek az orosz külügymi-­­ niszterre, mert ő a béke igazán őszinte barátja volt. Ha a múlt év eseményei közepette, a­mikor oly súlyos bonyodal­mak merültek föl Keleten, harczias szel­lemű tanácsadója van az orosz czárnak : egy rettenetes háború beláthatatlan szeren­csétlensége zúdulhatott volna Európára. Az orosz külügyminiszter azonban hűsé­gesen osztozott Európa diplomatájának törekvésében a béke fenntartását illetőleg. Az ő bölcs mérséklete óvakodott attól is, hogy Oroszország ne nyújtson vakon se­gédkezet Francziaország mohó revanche­­politikájának. Mi magyarok pedig annál mélyebb sajnálkozással fogadhatjuk ha­lálhírét, mert a schepetovkai halott speczializer nemzetünknek is barátja volt. Az ajándékozás gondolata, melylyel az orosz czár Magyarországon annyi gyű­löletet megorvosolt, annyi gonosz emléket elűzött, Rákóczy kardjának vissza­aján­dékozása e finom, tapintatos diplomatá­nak volt a tanácsa. Higgadt bölcseségére, meleg békeszere­­tetére, államférfias erényeire pedig külö­nösen szükség volna most, amidőn a Balkán-félszigetről újabb veszedelmek híte veri föl Európa nyugalmát. A keleti esemé­nyek azt az eszmét vetették föl a diplomácziá­­bar­, hogy a Balkán állapotainak rende­zésére újabb nemzetközi kongresszust fognak összehívni. Ha hihetünk a táv­iratoknak, az államotols­g rendezése alatt­­ Törökország békési elosztását értik. Lehet, hogy Bécsben az ünnepi pompa szünete­lése közben, sokat beszéltek már erről királyunk és vendége. A táviratok szerint monarkhiánk hajlandó volna Oroszország­nak különös jogok gyakorlását engedni Bulgária és Törökország felett, a­miért viszont cserébe mi a Bosznia, Herczego­­vina, Szerbia és Montenegró fölötti fen­­hatóságot nyernék. Annyi bizonyos, hogy a tanácskozás a világtörténet egyik leg­fontosabb kongresszusának ígérkezik, s az ilyen kongresszusok vitatkozásaiból a legkönnyebben kipattan a casus belli, s a tanácskozó diplomaták között ott ül egy láthatatlan kongresszusi tag: a háború réme. Mindenesetre legfontosabb érdeke Európa népeinek, hogy e kongresszuson csupa oly diplomaták üljenek, a­kik legfőbb ja­vunknak, a békének igaz barátai. A béke­szerető Lobanov hiányozni fog onnan. Ki fog ülni a helyén, a hatalmas orosz bi­rodalom képviseletében? Legtragikusabb a nagy államférfiak ha­lála. A népek a sajnálkozásra sem érnek rá,­­ még akkor sem, ha arra igazán igaz érzésük indítja őket. Az érdek, az önzés gondjai rögtön fölidézik lelkükben az égető kérdést: ki lesz hát az az em­ber, a­ki az elköltözött helyett fogja mil­liók és milliók sorsát intézni, jelenüket és jövendőjüket elvégezni? Nem érnek rá a halottal törődni, csak önmagukra gon­dolhatnak. Most is, a külügyminiszternek még ki sem halt holtteste fölött, azt kér­dezzük, kit ültet a czár bizalma a várat­lanul megüresedett diplomácziai székbe? Ebben a tekintetben megnyugtató a fele­lek A fiatal orosz czár maga is a béke A „FŐVÁROSI LAPOK“ TÁRCZAJA. Két gyermek. — A Fővárosi Lapok eredeti zározdja. — Irta: Gaál Mózes. Mindakettővel ebben a görbe faluban is­merkedtem meg ezelőtt egy esztendővel. Akkor Sabin nyolc­, Kulicza négy éves volt, s mint amolyan pedagógiával foglalkozó mesterembert, érdekelt a két gyermek. Sabin tulajdonképpen a szomszéd falu hatá­rán lakik, de ebbe a mi templomunkba jár va­­sárnaponkint, ha az apja nem részeg, a­mi vi­­szontag nagy ritkán történik meg s így Sabint mindössze háromszor láttam. Annál többször találkozom Kaliczával, mi­velhogy csak a harmadik szomszédban, a domb oldalon lakik. Ha neki indulok reggel meg este a poros, széles országútnak s a Szabó Lázárék kertje mellett bekanyarodom, egyszer csak megszólal valaki az árokból: — Hova méssz? — Sétálni megyek, Kalicza, ha megengeded? — Én is megyek — feleli az inges mezít­lábas és posztókalapos apró jószág az ő lopó­tök fejével és pislogó mécses szemeivel. Én megyek elöl, ő jön utánam öt-hat lépés­sel, mint egy fia-kuvasz a gazdája után s támad— közöttünk efféle párbeszéd: — Hogy vagy Kulicza? — A malaczokat kihajtottam. Van nyolcz. Egyet közülök megharapott a Szabó Lázár ku­tyája. — Hm. Apád mit csinál, Kulicza? — Otthon ül. Majd adok én a kutyának, tu­dok én jól czélozni. — Hát anyád mit csinál, Kulicza? !— Ő is otthon ül. Engem nem harap meg, azt tudom, mert arezon csapom, mint Sulintvát Kuku a nagy kocsmában. — Hány éves vagy, Kulicza? — Kérdezd meg a paptól. Apám is tőle kérdezte meg. Jó körtéje van a papnak, ha na­gyobb leszek, én is lopok onnan, mint a bátyám­ Petrucz. — Te szereted a körtét? — Igen, ha jó. — No az jó. Megállj, neked is lopok. Jó lesz ? — Nem lesz jó, Kulicza. Lopni nem sza­bad. -- Majd megsegít az isten, akkor szabad. Engem nem fognak meg, várj csak, mindjárt megmutatom, hogy tudok futni. És­­Kulicza neki rugaszkodott. Egy pillanat alatt a Tenásziék kertjének a sövényén termett és mire odaértem, már éretlen szilvával tele volt a kebele. — Egyél te is, nesze! — Dobd el, Kulicza, attól beteg teszel. — Az jó lesz. Akkor apám szilvapálin­­kát ad. Csettentett Kulicza a nyelvével és hunyor­gott. Szerettem volna abban a pillanatban le­­fotografálni. Soha én nagyobb imposztort ekkora ökölnyi emberben nem láttam. — Kalicza, tudod-e, hogy majd neked is az iskolába kell járnod ? — Nézd meg azt a kakast, letöröm a lábát evvel a kővel. Tegnap a Tenásziék tuonját a földhöz csaptam. Bizony. — Süket vagy te, Kalicza? — Nem vagyok süket, de az iskolát még úgy sem szeretem, ha emlegetik. — Miért, drága gyermekem ? — Csak úgy nő! A tanítót múltkor is része­gen láttam a kocsmában, s apám­ azt mondta otthon anyámnak, hogy egyszer pofonüti. Apám­nak erős, nagy tenyere van, a tanító olyan vé­kony és gyenge, mint te vagy. — Hát te is ott voltál, fiacskám, a kocs­mában . — Hogyne! Én mindig elmegyek apámmal. Sok pálinkát ad nekem, ha részeg és czukrot vesz és csókol . . . Bizony jó a kocsmában. Alig várom, hogy vasárnap kijöjjünk a templomból, mindjárt a kocsmába megyünk. Meglásd, vasár­nap is ott leszek. . Igazat mondott Kulicza. Vasárnap éjfélig a Lapunk mai száma 12 oldal

Next