Új Fővárosi Lapok, 1897. július (1. évfolyam, 9-21. szám)

1897-07-01 / 9. szám

I. évfolyam 9. szám. 1897. Julius 1. Csütörtök ^ fr r uj ^ Egész évre 7 frt, félévre 7 frt,­/4 évre 3 frt 50 kr.,egy Hóra 1 frt 20. Meg isjenik mindennap, hétfőn és ünnep utáin is. Egyes szám ára: helyben 4 fír., vidéken 5 kr. Felelős szerkesztő : J. VIRÁG­S ÉS A. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : Práter-sttcza 44. szám. Előfizetések és hirdetések fölvétetnek a kiadóhivatalban. Jubileum. Hymenhirek közt, hol csak ifjú szivek Örök üdvéről Írnak a lapok : Huszonötéves boldog frigyetekről, Bámuló szemmel hymnuszt olvasok. Nem mese hát a szerelem hatalma? Nem perczig él csak ! Állandó, örök ! Ki véghetetlen tengerére téved, Nem lesz-e abból mind hajótörött ? Törhetlen volna hát a női hűség? Nem ejtené meg csáb és alkalom ! Hitünk, bizalmunk légben épült várát, Nem dönti hát le minden fuvalom !­ Oh, bár előttem ez a drága ünnep, Remélni én már ebben sem tudok, Örök lemondás ostorától űzve, Bizonytalanba, czél nélkül futok. Ha volna, oh ha volna egy sugár, csak, Mely beragyogja sötét éjjelem : Érezném én is üdvödet egy perezre, Mindenható, nagy, csodás szerelem ! • Dengi János: A nyomtatott betű. Budapest, junius 30. A betű megöl, a betű keresztre fe­szít, a betű az átok az emberiség sorsán. Ki mondta ezt, már nem tudom, hallottam valahol, mint egy megbomlott tudóskoponya szülöttét és megmarkolta a telkemet ez a mondás. Miért? —Valami rettenetes gyűlölet, véresen buta őrület van ebben a pár szóban, mert a betű minden, a betű az élet, és az emberiség sorsa ott van abban a kicsi ólomrudacs­kában, a­mi kikerül a szedő szekrényé­ből és beröpüli a világot, fényt, világos­ságot hordva magával. És az ember maga, a természeti em­ber, gyűlöli a betűt. Miért, mi ennek az oka? Állati sorsra született-e a természet ura, a­ki főt hord törzsén és dorongot kezében? A föld legnagyobb gondolkozói tűnődve állnak meg e kérdésnél. Miért irtózik az ember a világosságtól? Állati ösztön ez, avagy öntudatos védekezés a czivilizáczió átkai ellen? Inkább ösztöne. Az ember óhajtja úgy leélni az életét, a mint az legkényel­mesebb. A czivilizáczió fáradalmakkal jár, s nincs önkéntelen asszimiláczió az élet­ben. Az ember ott akar maradni az első nótánál, a­mit az édesanyjától tanult, a fűnél, a fánál, a virágnál, a­mi gyer­mekei szemében szépnek látszik. Az ember gyermeknek és jónak szü­letik, a társadalom és a czivilizáczió teszi gonosszá és rabbá.— Eddig jutott Russeau, eddig vagyunk még ma is. Az ember sorsa rejtélyes éjszaka, a­mibe a betűnek kell fáklyát gyújtani, félelmes és szomorú az Ádámi tragédia, é­s soha sem fogunk megnyugodni tudni abban az Isteni — Adj innom, szomjazom ! — szól a férfi és készséggel nyújtja korsóját a nő feléje. — Nem friss ! — mondja amaz s megsi­­mitja arczát és homlokát. — Igyál emebből, ez majd felébreszt egé­szen , mert a viz a forrástól idáig érve lan­gyos lett. Az erős ember tetszőleg csettintett nyelvé­vel, a­mint a második korsóból jót húzva sze­mei felragyogtak. — És most adj ennem, éhezem ! szólt a nő kérőleg. Csakhamar mind a ketten falatoztak. — Mit álmodtál oly rosszat, hogy engem is ütöttél hánykódásaid közt ? Beteg vagy ? — Sok-sok bajom volt, épen te veled és dühöngtem emiatt. — És mit vétettem ? — Azt álmodtam, hogy összefűzve hosszú vándorútra indulánk és te mindig sietve jártál előttem könnyű lépteiddel, a mig engem testem súlya lassúbb menetre késztetett. Nehezen bír­talak követni és boszankodva tartottalak vissza. De utunk igen keskeny volt s egyfelől mély­ség, másfelől a hegy határolták, így hát egynek elől kellett menni. „Én megyek elöl!“ — kiáltám--a vezetés joga engem illet!“ Te megálltál és a hegy lejtőjére lépve en­gedtél előre menni, de mégsem maradtál mö­göttem, hanem folyton a hegy oldalán mellettem haladva még magasabbnak látszottál nálamnál s mindig felfelé akartál a hegyre menni, mond­ván, hogy onnét szebb kilátást nyerve többet élvezünk. tanításban, a mi bizalomra inti a lesúj­tott Ádámot. * Az ember pedig küzd és szenved. Szenvedve küzd, mert érzi, hogy nem szenvedésre és küzdésre született. S meg­döbbenve látja, hogy akár akarja, akár nem , odakerül a betű, a czivilizáczió kerekei alá, a­mi összem­orzsolja benne mindazt, a­mi természetadta szép és jó. Itt vagyunk. Az ember nem imádja többé a kék ég szemét, nem a duzzadó erejű föld leányát, a ringó virágot, nem a lombos, zöld fát. Az ember pennát vesz kezébe, asztalnál görnyed és betűt betű mellé ragaszt. Itt kezdődik a czivi­lizáczió. Az ember olvas, az ember ír, s­­ az lesz a betű győzelme, ha úgy él az ember, a­mint írja és olvassa. Az emberben még mindig az állat győz, ha birokra kel a természet adta ösztön és az isteni szikra. Az ember összeroskad százszor e tusában, de mindég felemel­­kedhetik. * S így van ez jól. Szomorú és szen­vedő a sorsunk. De a szenvedésnek van­nak virágai, a szomorúságban akad meg­nyugtató, pihenő, derűs sugár, — a mi nem más, mit a betű világossága, a fáklya, a mint a sors rejtélyes éjsza­kájában magasan lebegteti az Örökélet géniusza, k. AZ „UJ FŐVÁROSI LAOK" TÁRCÁJA. Lánczos rabok. — (Allegorizált kísérletezések a lelki világból.) — — Az Uj Fővárosi Lapok eredeti tárczája. — Virágos mező határán, lombos erdő szé­len, eltikkadva a nap hevétől, két rab pihen a hús, árnyas lombsátor alatt. Lábaikon egy könnyű, de erős láncz s egymástól messze nem távozhatván, csöndesen szunnyadozva he­vernek. Az egyik erős, izmos, martiális alak, a má­sik sokkal gyöngé­debb, finomabb alkotás. Urok — az Élet ,­őrü­l — a Sors. Most csak­ fél szemmel figyel rájuk , mert tudja, hogy az alvók és az álmodozók meg nem szöknek, csak arra kell figyelni, ha ébredeznek. Az erősebb mellett egy bot hever s ne­héz tarsolyából egy kenyér barna héjjá ko­molykodik és szép piros sonkadarab nevet elő fehér szalonnájával, míg a másiknak közelében két korsó áll szerényen, illedel­mesen. Az erős férfi nyugtalanul hánykódva mel­lette heverő botját szorongatja, mintha felug­rani és ütni akarna. Másik kezével is nagyo­kat dob erre­ arra és nem sejti, hogy mellette heverő társának tagjai mily veszedelemben forognak ökle miatt. — Az föl is ébred most és felülve türelmesen vár, csak a­mikor látja, hogy amannak nyugtalansága már érthetetlen panaszhangokban tör elő az öntudatlan szen­vedés miatt,akkor ébreszti fel őket is. Én nem akartam hegyet mászni s türel­metlenül ránték egyet a lánczon, te vissza­estél félig eszméletlenül. Én vittem terhedet, a­mig bírtam s aztán letettelek, várva, hogy teljesen magadhoz térj. Nagyon sajnáltam kí­méletlenségemet, mert szivem rossz nem volt soha és most, látva a vérző sebet, bántam s szégyeltem azt. Te, feleszmélve, harag nélkül indultál újra útnak, ismét elől és felfelé. Engem megint a vak düh fogott el , mert hisz én vagyok az erősebb és ne tudnálak téged korlátozni ? Át­kaptalak derékon és — — mi történt ? Nem tudom. Te eltűntél s helyetted egy türelmetlen paripa ágaskodik s toporzékol alattam. Nem használ neki a sarkantyú és a vessző. „Nemes vér ! — gondolom — kötődik , de majd meg­adja, magát, csak várjunk! És én vártam, vártam sokáig, az éhség gyötört már, majd elaléltam és egyszerre csak azt látom, hogy paripámnak szárnyai nőt­tek és repül, repül feltartózhatlanul fel-fel a magasba, a mig én alértan esem el az utón s meilebeui hosszan nyúlik el a lehullott bilincs. Újra eszmélve, megint téged láttalak fölém hajolva, szelíd mosolylyal, angyal-szárnyakkal, teljesen szabadon, égő ajkaimat hús forrás vízzel enyhítve. „Ember, paripa, angyal és mégis mindig Te! Hány alakban változol?“ — kiáltok reád bámulva. Szavaimra te, méltóságos komolyság­gal arczodon szólalsz: — Állatnak néztél s mint olyannal kíván­tál velem bánni, hogy uralmadat bizonyít­hasd felettem. De nékem lelkem ereje szárnyaké. Lapunk mai száma 12 oldal

Next