Fővárosi Lapok 1901. február (6-8. szám)
1901-02-10 / 6. szám
XXXVIII. évfolyam. 1901. február 10. 6. szám. Fővárosi Lapok SZÉPIRODALMI ÉS MŰVÉSZETI HETILAP. Szerkeszti MARTOS FERENC. JV művészet és szociálizmus. Az uj században élő embernek, — hogy úgy mondjuk — érdemes élnie. Tanúja lehet egy uj, világmozgató kérdés fölvetődésének. Mert azt mindnyájan érezzük, hogy az új század közéletét a szociálizmus kérdése fogja mozgatni, mint előző századokét a vallási vagy nemzetiségi kérdés. Az idők távolából már is látszik, elibénk mered a modern társadalmi alakulás nagy kérdőjele. Várjon mivel, hogyan lehet a szociálizmus problémáját megoldani ? Sokan materialisztikus alapon, higgadt nemzetgazdasági politikával kenyeret akarnak adni az éhezőnek, hogy elhallgattassák. Szép dolog is a természetes, radikális filozófia, hogy: éhezel, tehát nesze, egyél. De ezek elfelejtik, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem igével is. Ám a budapesti szocialisták visszautasítják az „ingyenkenyeret“, mert nekik nem alamizsna, hanem dolog, nem kegyelem-kenyér, hanem munkájuk illő jutalma kell. Mások nem a fizikai embert igyekeznek így kielégíteni, hanem az erkölcsi embernek sietnek könnyebbségére , lemondásra, önmegtagadásra tanítják az elégedetlent. Ezek közé tartoznak azok, kik a művészetnek a lélekre gyakorolt nemeshitő hatásától várják a szociális bajok gyógyulását. Világraszóló, nagy nevek vannak a művészet e propagátorai közt, tehát minden capitis deminutio nélkül foglalkozhatik a közönséges halandó is a kérdéssel, vájjon megvan-e a művészetnek a lélekre csakugyan az a hatása, mely rá van teremve az óriási feladatra? Sokan ezt merőben tagadják, sokan pedig esküsznek reája, amint ahogy teóriában minden kérdésre az egyik esküdni, a másik rácáfolni szokott.. Mert az emberi agy csudálatosan hajlik az egyoldalúságra. Azok például, akik tagadásba veszik a művészet hivatottságát, a reális irányú, talán éppen formalizmusba sülyedt művészetet tartják szem előtt , akik ellenben egyedül üdvözítőnek a népszerűvé tett művészetet tartják, azok az ideális tartalmú művészetet, vagy az esztétikailag már képzett embert tekintik csak. Pedig hát a művészet is változik időről-időre, meg az ember is mind más-más, akár a tíz ujjunk. Individualitásunk szerint egyikünkre egészen más hatással van a művészet, mint másikunkra. Nem patikaszer az, mely mindenféle lázat csökkent, hanem eleven fluidum, mely az élő emberlélek fiúi dumával egyesül s aztán a körülményekhez képest más-más összetételt eredményez. Minden egyes műalkotás minden egyes emberre minden egyes esetben más-más, különböző hatást tehet. Ez az empirikus, tapasztalati igazság. Másrészt nem lehet tagadni, hogy vannak művészeti határok, melyek minden időben minden emberben hasonló affekciókat idéznek elő. És éppen ezekkel az általános emberi hatásokkkal kell, csak ezekkel szabad operálnia annak, aki skepszisében nem vet meg minden „népboldogító“ törekvést, hanem a művészet népszerűsítésével elejét akarja venni a társadalom nagy megrázkódtatásainak. Aki jobbra akarja vezérelni a szocialistát, az, ha rajta áll, már zsenge gyermekkorától nevelje emberét a művészetre s válaszsza meg gondosan a művészeti irányt, melyben neveli. Az utóbbi direktívát nehezünkre esett kitűzni, mert a szabad művészet szabadsága ellen való, de ne feledjük, hogy most nem „művészetpártolásról“, hanem , annak szociális jelentőségéről van szó. Az úgynevezett reális művészeti irány pedig — hasztalan tagadnak — nem alkalmas jellemképzésre, a társadalmi bajoknak önmegtagadás és lemondás által való gyógyítására, mert —nagyjában véve — formai tényezőkhöz tapad .