Fővárosi Lapok 1901. február (6-8. szám)

1901-02-10 / 6. szám

XXXVIII. évfolyam. 1901. február 10. 6. szám. F­ővárosi Lapok SZÉPIRODALMI ÉS MŰVÉSZETI HETILAP. Szerkeszti MARTOS FERENC. JV művészet és szociálizmus. Az uj században élő embernek, — hogy úgy mondjuk — érdemes élnie. Tanúja lehet egy uj, világmozgató kérdés föl­vetődésének. Mert azt mindnyájan érezzük, hogy az új század közéle­tét a szociálizmus kérdése fogja mozgatni, mint előző századokét a vallási vagy nemzeti­ségi kérdés. Az idők távolából már is látszik, elibénk mered a modern társadalmi alakulás nagy kérdőjele. Várjon mivel, hogyan lehet a szociálizmus problémáját megoldani ? Sokan materialisztikus alapon, higgadt nemzetgazdasági politikával kenyeret akarnak adni az éhezőnek, hogy elhallgattassák. Szép dolog is a természe­tes, radikális filozófia, hogy: éhezel, tehát nesze, egyél. De ezek elfelejtik, hogy nemcsak kenyér­rel él az ember, hanem igével is. Ám a buda­pesti szocialisták visszautasítják az „ingyen­kenyeret“, mert nekik nem alamizsna, hanem dolog, nem kegyelem-kenyér, hanem munkájuk illő jutalma kell. Mások nem a fizikai embert igyekeznek így kielégíteni, hanem az erkölcsi embernek sietnek könnyebbségére , lemondásra, önmegtagadásra tanítják az elégedetlent. Ezek közé tartoznak azok, kik a művészetnek a lélekre gyakorolt nemeshitő hatásától várják a szociális bajok gyógyulását. Világraszóló, nagy nevek vannak a művé­szet e propagátorai közt, tehát minden capitis deminutio nélkül foglalkozhatik a közönséges halandó is a kérdéssel, vájjon megvan-e a művé­szetnek a lélekre csakugyan az a hatása, mely rá van teremve az óriási feladatra? Sokan ezt merőben tagadják, sokan pedig esküsznek reája, a­mint a­hogy teóriában minden kérdésre az egyik esküdni, a másik rácáfolni szokott.. Mert az emberi agy csudálatosan hajlik az egyoldalú­ságra. Azok például, a­kik tagadásba veszik a művészet hivatottságát, a reális irányú, talán éppen formalizmusba sülyedt művészetet tartják szem előtt , a­kik ellenben egyedül üdvözítőnek a népszerűvé tett művészetet tartják, azok az ideális tartalmú művészetet, vagy az esztétikai­lag már képzett embert tekintik csak. Pedig hát a művészet is változik időről-időre, meg az ember is mind más-más, akár a tíz ujjunk. Individualitásunk szerint egyikünkre egészen más hatással van a művészet, mint másikunkra. Nem patikaszer az, mely mindenféle lázat csök­kent, hanem eleven fluidum, mely az élő ember­­lélek fiúi dumával egyesül s aztán a körülmé­nyekhez képest más-más összetételt eredményez. Minden egyes műalkotás minden egyes emberre minden egyes esetben más-más, különböző hatást tehet. Ez az empirikus, tapasztalati igazság. Más­részt nem lehet tagadni, hogy vannak művészeti határok, melyek minden időben minden ember­ben hasonló affekciókat idéznek elő. És éppen ezekkel az általános emberi hatásokkkal kell, csak ezekkel szabad operálnia annak, a­ki skepszisében nem vet meg minden „népboldo­­gító“ törekvést, hanem a művészet népszerűsíté­sével elejét akarja venni a társadalom nagy megrázkódtatásainak. A­ki jobbra akarja vezé­relni a szocialistát, az, ha rajta áll, már zsenge gyermekkorától nevelje emberét a művészetre s válaszsza meg gondosan a művészeti irányt, melyben neveli. Az utóbbi direktívát nehezünkre esett kitűzni, mert a szabad művészet szabadsága ellen való, de ne feledjük, hogy most nem „művészetpár­tolásról“, hanem , annak szociális jelentőségéről van szó. Az úgynevezett reális művészeti irány pedig — hasztalan tagadnak — nem alkalmas jellemképzésre, a társadalmi bajoknak önmegtaga­dás és lemondás által való gyógyítására, mert —­­nagyjában véve — formai tényezőkhöz tapad .

Next