Fővárosi Lapok 1901. április (14-17. szám)

1901-04-07 / 14. szám

XXXVIII. évfolyam. 1901. április 7. 14. szám. Fővárosi Lapok SZÉPIRODALMI ÉS MŰVÉSZETI HETILAP. Szerkeszti MARTOS FERENC. Ikjzatos lányok. Budapest, április 4. Zúgnak a harangok, zúgnak s tódul a nép a templomokba. Tömjénfüst kavarog a levegőben s ösz­­szeolvad az orgonavirágok illatával. A templomok előtt fehér ruhás lányok haladnak, csöndesen és lesütött szemmel, fejükön mirtuszkoszoruval. Az utcák telve járókelőkkel s divatosan öltözött urak és hölgyek mosolyogva fordulnak a mirtuszkoszorus lányok után. A mirtuszkoru ugyanis mostanában nem divatos s fehér ruhába is csak Rákospalotán és Újpesten öltöz­nek a lányok húsvét vasárnapján. A fehérruhás lá­nyok, mirtuszkoszorúval a fejükön, csakugyan Újpest-,­ről és Rákospalotáról jönnek a belvárosba ilyenkor húsvétvasárnapjának reggelén, Rákospalotáról jönnek ők, az arcuk piros és pozsgás, a szemüket pedig szé­gyenlősen lesütik a földre. Könnyen érthető dolog, azt hiszem, hogy ha fehérruhás leány volnék, magam is szörnyen szégyenkezném miatta. De hál Isten, nem vagyok fehérruhás leány, el­lenben naturalista író, a­ki kutató szemmel sétál még a déli korzón is és a fiatal leányokban nem hajlandó egyebet látni alkalmas regénytárgyaknál. Végig me­gyek a korzón és szembe találkozom egynéhány is­merős leánynyal. Csakhogy ezek már nincsenek fehérbe öltözve, nem; az ő ruhájuk suhog a selyemtől s a csipkéktől, tollas kalapjuk van­, a mely alatt magasra bodrozott hajfürtök repesnek s a szemük nyiltan, bátran és hamissággal telve néz vissza a szemembe. Imaköny­veket látok a kezükben, csinos, bőrkötésű könyvecs­kék, aranyos nyomással és pompás diszitésekkel. A templomokba tartanak ők is és bizonyosan azt hiszik magukról, hogy Istennek tetsző dolgot művelnek, a­mikor suhogó selyemruhában s aranyozott imakönyv­vel sietnek végig a korzón, hogy le ne késsenek a déli miséről . . . Bocsássanak meg, kedves kisasszonyok, de meg vagyok győződve róla, hogy nincsen önök közt igazán vallásos leány. Jobban mondva, vallásosak önök mind, máskülönben nem volnának lányok, csakhogy a maguk módja szerint. Önöket nagyrészben otthon nevelték, az édesmamájuk oldala mellett. Ott megtanultak fran­ciául és angolul, értenek a majolika-festészethez és el tudják játszani zongorán Schubert Standchenét a­nél­kül, hogy a vendégeiknek túlságos kellemetlenséget okozzanak vele — de vajmi keveset beszéltek önök előtt a vallás misztériumairól. S ez igen helyes dolog is, mert a vallás misztériumai nem valók fiatal lányok számára, mondják a gondos édesmamák. Elég, ha tud­ják a Miatyánkot és az Üdvözletét, pénteken böjtöl­nek, vasárnaponkint eljárogatnak a déli misékre s minden esztendőben egyszer meggyónnak és megáldoz­nak. Ellenben megtanítják önöket arra, hogy a lányok életének legfőbb célja a férjhezmenetel s okos taná­csokkal látják el önöket arra nézve, hogy miképp viselkedjenek a fiatal urakkal szemben. S önök rájön­nek arra, hogy önök eladók s kezdik érezni az érté­küket, megbecsülik bájaikat s elégült mosolygással néznek a tükörbe, mielőtt kirobognának kocsijukban a Stefánia-utra, vagy helyet foglalnának páholyukban az Operában. Édesen és gyöngéden libegnek el a fia­tal urak előtt, sebeket okozván nekik s nem gyógyít­ván be azokat. Óvatosan és okosan ereszkednek beszédbe velők, s mint jól nevelt lányokhoz illik, megkimélik magukat minden erősebb felindulástól, minden viharosabb érzéstől, minden szenvedélytől, nehogy kárt tegyenek rózsasziromhoz hasonló arcaik­ban, s miközben bűvölő mosolygással ajkukon s jég­hidegséggel a szívükben, suttogják valamelyik pár ezer holdat képviselő férjjelölt fülébe a boldogító igent szegény, félrevezetett eszük, a melynek sohasem volt és sohasem lesz fogalma az emberi lélek mélységé­nek rettentő méreteiről, s ha igen, akkor vagy boldog­talanokká, vagy rosszakká lesznek, — szegény, elkény­szeredett agyvelejük nem is sejti, micsoda rettenetes vétket és gyalázatot követtek el. S mikor az oltár elé lépnek és esküt tesznek, maguk sem tudják, hogy mire, akkor is azt hiszik, hogy abban semmi rossz nincs és az Isten nem haragszik érte. S miközben leőrölik hazugságoktól és konvencióktól megmételye­zett éveiket, minden nagyobb öröm s nagyobb bánat nélkül, beletörődve az érzések és szenvedélyek nélkül való élet szükségébe, csodálatos naivsággal merülnek el néha imakönyveikbe s azt hiszik magukról, hogy vallásosak . . . Azok pedig, a kiket kolostorban nevel­nek ? Még rosszabbak. Tizenhat éves korukban egyszerre vetődnek ki négy szürke fal s egy csomó fejkötő közül az élet színes árjába, a nélkül hogy megvolna hozzá a kellő átmenet. Az első pillanatban kétségbe vannak esve, öngyilkosságra és örökös apácaságra gondolnak . . . boldog az, a ki visszamegy a kolos­torba s ott marad élete fogytáig. De a többi lassan-lassan rájön, hogy mégis csak az életnek van igaza s nem a négy falnak és a fehér felkötőknek. S a mikor ezt észreveszi, haraggal és megvetéssel telik el szive a kolostor iránt, azt hiszi, hogy mindaz hazugság volt, a mit ott hallott s azzal hajrá . . . Nem, kedves kis­asszonyok, önök közt nincs vallásos leány egyetlen­egy sem és nem is lehet. Mert a ki férjhez akar menni, az már nem becsüli meg a házasság szent­ségét — s ki nem akar férjhez menni önök közül? Lehet, hogy nem önök az okai s talán igazuk van, de a vallásnak legnagyobb ellensége az igazság s a­hol az ész kezdődik, ott végződik a szív és a fantázia. S az önök gondolkozása meg van mételyezve, talán a levegőtől, a melyet beszívnak, talán az anyatejtől, a mely már erkölcstelen szövetségből származik s talán

Next