Független Magyarország, 1903. január (2. évfolyam, 286-316. szám)
1903-01-01 / 286. szám
Előfizetési árak: Egész évre 28 kor.,fél évre 1 kor., negyedévre 7 kor. egy hónapra 3 kor. 40 fill. Egyes szám ára helyben 8 fill., vidéken 10 fill. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnepnap után való napon is. DIENES MARTON , felelős szerkesztő. Apróhirdetések ára: Egy szó -1 fill., vastagabb betűvel 8 fill. Hirdetések nonpareille számítással, díjszabás szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., Váczi-utcza 81. sz. Telefon: 586. Uj esztendő. Fordulóján az évnek, szálljunk magunkba és vonjuk meg sáfárkodásunk mérlegét. Mint a jó kereskedő teszi, ha egy esztendei munka után tiszta képet vetmagának működésének eredményéről. A magában álló ember mérlege nem érdekli a világot. De a közélet tényezőit figyelemmel kíséri a közönség és ilyenkor, a hagyományos beszámolások napján, számon kéri tőlük, hogy mit végeztek egy esztendő alatt. Mit végzett a kormány, mit végzett a törvényhozás és mit végzett a sajtó ? A mi életünk és közönség élete volt. Az ő szívével éreztünk és az ő gondolatja volt a mi gondolatunk. Vessen számot a közönség a maga lelkiismeretével és tisztában lesz sajtójának a lelkiismeretével is. A mi beszámolónk tehát felesleges. A nagy, a tulajdonképeni beszámolást a közvélemény a kormánytól várja. Ezúttal sokkal nagyobb kíváncsisággal, mint bármikor ezelőtt. Hosszú kocsisorban fognak holnap felvonulni a nemzet törvényhozói, hogy jó kívánságaikat elvigyék a korrmányelnöknek- És a kormány elnöke, hozzájuk szólván, el fogja mondani a világnak, amit oly nagy kivácsisággal várnak. Ez lesz a tizenkettedik óra szomorú legendája. Az a legenda, amely belekerül a magyar históriába és oktató példaadás lesz a kormányzati bátortalanságról. Mert, hogy a tizenkettedik óra is elteljék, abban a várakozásban, hogy már most a tizenharmadik következik, ezt a való élet nem hiszi el; ez a legendák világontúli reménysége, párából és ködből szőtt mese, és semmi más. Majd holnap, új esztendő napján, szólani kell a miniszterelnöknek erről a ködös legendáról. És magyarázatot kell majd neki találnia arra, hogy ez a legenda nem is legenda, hanem való igazság. Mert hisz az óra még egyre jár, és a minden végnek végéül hirdetett tizenkettedik óra után is még egyre jár. Pedig hát csodák nem történnek már- És a legendáról el fog omlani a titokzatos burok, le fog oszlani a köd és a pára, és a közönség ámulva fogja látni a gerinczét a Széll Kálmán meséjének. És hallani fogja az újabb csodát, az örökké mozgó óra titkának megfejtését. Bizony erre kiváncsi lehet a világ ! Ma még ott küzdött a bécsi vár bástyái előtt és holnap már a budai vár palotájából fogja hirdetni a jövő esztendő igéjét. Mi lehet ez? Az örökké járó óra az örökké tartó kiegyezés talán ? Vagy talán a megegyezés nélküli kiegyezés ? Oh, a magyar históriában már láttunk ilyen fából készült vaskarikát ! Ne legyünk meglepve tehát. A törvényhozás többsége tapsolni fog holnap a miniszterelnöknek. Ezt tette egész éven át, kivételt az újjászületés ünnepén biz’ aligha fog tenni. Vájjon e tapsban a lelkiismeretnek lesz-e egy szemernyi része ? Felébred-e legalább egy perezre az a lelkiismeret, amelyet egy ország bízott rájuk és amely egy egész esztendőn át oly mélységes álomban pihent? Pedig odakünn szerte az országban gyakran izgatottan zengett ez a lelkiismeret és a felingerült kedélyek nem egyszer törték át a mélységes nyugalom erős korlátait. És az ország test szíve nyugodt maradt! Valami láthatatlan kéz csillapíthatta egyre és a mesterséges szerek egész tömegével tarthatta benne vissza a vér szabálytalan lázongását. Ennek a kéznek a nyomását holnap is érezni fogja az a tömeg, amely ott fog állani a miniszterelnök előtt és várni fogja a vigaszt, amelyet a lelkiismeret óhajt és követel. Gondolatunkkal mi is elkísérjük ezt az üdvözlő tömeget és várjuk, óhajtjuk a vigaszt . . . Fordulóján az évnek, visszatekintünk a megjárt utakra és az elfáradt lélek csüggedő reménységével várjuk a megváltó csodát .. . — A Független Magyarország tárczája. — írta: Bársony István. Fehér a világ odakint. Hó borítja a földet. A falu utczái néptelenek ; az udvarok kihaltak ; minden zaj csak annyi, hogy néhol fát vágnak vagy fűrészelnek. A messzecsapás, meg a fürésznyiszorgás egyhangúan keveredik össze. A szemétdomb foltos ; itt-ott leolvadt róla a hó. Gőzölgése olyan, mintha lassú tűz égne a hó alatt s az füstölne. A kifülledt, korhadó szalma közt sárgafejű, sárgabegyü madarak moszatolnak ; bizalmasan bevárják az őgyelgő kuvaszt s alig akarnak előle felröppenni. Ezek a sármányok. A falusi udvarok rendes téli látogatói. A hó hozza meg őket. Áruig szabad a mezőség s könnyen hozzá lehet férkőzni a gizgaz magvához ; addig a sármány a nyílt helyeket, az erdőszéleket, a vadfüves vágásokat járja. De ha kiteríti vastag fehér takaróját a tél, akkor a szegény czitrombegyű madár bekivánkozik az emberlakások közelébe ; szemétdombon élősködik, kertek sövényében búvik meg éjszakára. Dehogy hallatná többet czirregő, elnyújtott, parasztos dalát, amivel kikeletkor a fatetejéről küldözgeti párjának a szerelmi vallomást. -t-A sövényen szürke verébnép lopja a napot , tollaborzoltan gubbaszt a sok proletár egymás mellett. Ha egynek eszébe jut, hogy leszálljon a tüske közül a sövény során barnáid paraikázók közé,csakhamar utána bukik a többi is. ott kajtatják a sovány ebédet az istenadták. Most épen valamennyi lent van, egyetlen egynek a kivételével. Az az egy is csak jóravaló restségből késedelmeskedett. — Ráérek, gondolta, mit siessek úgy is csak morzsát lelek : szegény az eklézsia. Mert hogy a pap kerítésén tűnődött az árra. A pap kerítése a legjobb verébtanya, Uj a kert sövénye, líciumbokrok sütősödnek mellette s pompás búvót kinálnak a tél koldusainak. Surrr! . . . surrr ! ! . . . hangzik hirtelenében, különös, pergő zajjal, amint a sok veréb egy ijesztő-riasztó csippanásra ész nélkül röppen a lícium vesszei közé. A riasztást az a magányos kanveréb hallatta. De még be sem fejezte egészen, máris úgy bukott a sövény tüskéje közé, hogy maga sem tudta, hogyan keczmereg majd ki, ha a veszedelem elmúlt. Egyelőre meg sem próbálta, csak pihegve-lihegve húzta össze magát és hallgatta, hogy csevegnek a társai, rémülten, izgatottan. * Nagy okuk is volt rá. Egy öklömnyi rém vágódott el felettük, mint a villám. Annak a suhanásától a halál szele csapta meg valamennyit. Az első pillanatban kiki csak arra gondolt, hogy ha lehet, a föld alá sülyedjen. Torkukba fagyott a legkisebb hang is. Surrr-surr ! sietve, gyorsan ! Jaj a késedelmeskedőnek ! Szívdobogva szorong mindegyik ott, ahova vaktában menekült. Jó idő telik, amíg meg mer szólalni valamelyik: „Láttad ?! . . Felel rá a másik,“ a harmadik : „Hogyne, hogyne“ ! — A nagy ijedtség után megered a szavak. Zenebona van köztük. Lármáznak, vitatkoznak. És amikor megint elbizakodva ujjongnak , a barna villám újra átszikkázik a sövény fölött s eszeveszett hajszával kergeti meg őket. Az a barna villám egy törpe sólyom. Ül a kis gonosztevő a kert vén körtefájának a villás ága között és szakadatlanul figyel, nézelődik. Felannyi, mint egy jól kinőtt vörös vércse. Termetre tehát csöppség. Kis teste ilyenkor, pihenés közben, tömzsi , pedig ki tud nyújtózni hogyha röpül. Akkor fecske-könnyedséggel suhan. Most olyan, mintha nem is madár volna, csak egy kis goes a vén fán. Mozdulatlan, de a szeme élénk. Néha úgy érzi egy kis tornára van szüksége , akkor minden előzetes jeladás nélkül elhajítja magát a fáról s a puskagolyó gyorsaságával süvít végig a kerten, mint a kisérteti árnyék. A sövényre gyűlt verébcsapat ingerli, kegyetlen játékra ösztönzi. Jól tudja, hogy amint ő megjelenik , a szürke proletárokban megfagy a vér ; rettegte, riadozva, vakon kapnak szárnyra, hogy átvetődjenek a sövény másik oldalára, ahol fedezetök lehet. Aggodalmukban a szivök majd megszakad. A kistermetű hóhér jól mulat azon. Most nincsen rászorulva, hogy kivegye közülök a dézsmát. Most is, — mint rendesen, — jóllakott, betelt; szó sincs arról, hogy éhség hajtaná. Hisz most is véres a karma a reggelizés után. Csorrát is alig, hogy megtisztogatta a gyilkolás nyomától. Most csak ingerkedni, kötekedni, borzalmas játékot játszani vágyik. Jól tudja, mily rettegést visz magával, amerre megfordul az apró szárnyasok közt. Az kell neki, arra vágyik , az izgatja a kis bitangot, az irgalmat nem ismerő liliputi hóhért, a madárvilág legyőzhetetlenjét. Egyet kerül a holtra rémült verebek tanyája fölött s épen megülne megint a csendes kertben, amikor leköti a figyelmét valami. A kert vége a mezőre szögellik. A mezőn vén fűzfák husongnak a befagyott ér partján. A fűzfák küzé lassan ereszkedik egy nagy madár s nehézkes szárnycsapással igyekszik egyensúlyt tartani a himbálódzó ágon, amin megül. A törpe sólyomnak tréfás ötlete támad .» Lapunk mai száma 24 oldal. .Budapest deez. " Beszámoló és népgyűlés Veress József az orosházi kerület képviselője szombaton beszámoló beszédet tartott Tótkomlóson, hol igen nagy közönség figyelemmel hallgatta fejtegetését. Azután népgyűléssé alakult át a választó közönség és elható .