Független Magyarország, 1903. január (2. évfolyam, 286-316. szám)

1903-01-01 / 286. szám

Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., -fél évre u kor., negyed­évre 7 kor. egy hónapra 3 kor. 40 fill. Egyes szám ára helyben 8 fill., vidéken 10 fill. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnepnap után való napon Is, DIENES MARTON . felelős szerkesztő. Apró hirdetések ára: Egy szó -i fill., vastagabb betűvel 8 fill. Hirdetések nonpareille számítással, díjszabás szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., Váozl-utoza 81, sz. Telefon: 586. Uj esztendő. Fordulóján az évnek, szálljunk ma­gunkba és vonjuk meg sáfárkodásunk mér­legét. Mint a jó kereskedő teszi, ha egy esztendei munka után tiszta képet vet .magának működésének eredményéről. A magában' álló ember mérlege nem érdekli a világot. De a közélet ' tényezőit figyelemmel kiséri a közönség és ilyenkor, a hagyományos beszámolások napján, szá­mon kéri tőlük, hogy mit végeztek egy esz­tendő alatt. Mit végzett a kormány, mit végzett a törvényhozás és mit végzett a sajtó ? A mi életünkéi közönség élete volt. Az ö szivével éreztünk és az ő gondolatja volt ami gondolatunk. Vessen számot a közönség a maga lelkiismeretével és tisz­tában lesz sajtójának a lelkiismeretével is. A mi beszámolónk tehát felesleges. A nagy, a tulajdpnképeni beszámolást a közvélemény a kormánytól várja. Ez­úttal sokkal nagyobb kíváncsisággal, mint bármikor ezelőtt. Hosszú kocsisorban fog­nak holnap felvonulni a nemzet törvény­hozói, hogy jó kívánságaikat elvigyék a korraányelnöknek- És a kormány elnöke, hozzájuk szólván, el fogja mondani a világ* uak, amit oly nagy kivácsisággal várnak. Ez lesz a tizenkettedik óra szomorú legen­dája. Az a legenda, amely belekerül a ma­gyar históriába és oktató példaadás lesz a kormányzati bátortalanságról. Mert, hogy a tizenkettedik óra is elteljék, abban a vára­kozásban, hogy már most a tizenharmadik következik, ezt a való élet nem hiszi el; ez a legendák világontuli reménysége, pá­rából és ködből szőtt mese, és semmi más. Majd holnap, ujesztendő napján, szó­lam kell a miniszterelnöknek erről a kö­dös legendáról. És magyarázatot kell majd neki találnia arra, hogy ez a legenda nem is legenda, hanem való igazság. Mert hisz az óra még egyre jár, és a minden vég­nek végéül hirdetett tizenkettedik óra után is még egyre jár. Pedig hát csodák nem történnek már- És a legendáról el fog om­lani a titokzatos burok, le fog oszlani a köd és a pára, és a közönség ámulva fogja látni a gerinczét a Széli Kálmán meséjének. És hallani fogja az újabb csodát, az örökké mozgó óra titkának megfejtését. Bizony erre kiváncsi lehet a világ ! Ma még ott küzdött a bécsi vár bástyái előtt és holnap már a budai vár palotá­jából fogja hirdetni a jövő esztendő igé­jét. Mi lehet ez? Az örökké járó óra az örökké tartó kiegyezés talán ? Vagy talán a megegyezés nélküli kiegyezés ? Oh, a magyar históriában már láttunk ilyen fából készült vaskarikát ! Ke legyünk meglepve tehát. A törvényhozás többsége tapsolni fog holnap a miniszterelnöknek. Ezt tette egész éven át; kivételt az újjászületés ünnepén biz’ aligha fog tenni. Vájjon e tapsban a lelkiismeretnek lesz-e egy szemernyi része ? Felébred-e legalább egy perezre az a lelki­ismeret, amelyet egy ország bízott rájuk és amely egy egész esztendőn át oly mélysé­ges álomban pihent? Pedig odakünn szerte az országban gyakran izgatottan zengett ez a lelkiismeret és a felingerült kedélyek nem egyszer törték át a mélységes nyuga­lom erős korlátáit. És az ország-test szive nyugodt maradt! Valami láthatatlan kéz csil­lapíthatta egyre és a mesterséges szerek egész tömegével tarthatta benne vissza a vér szabálytalan lázongását. Ennek a kéz­nek a nyomását holnap is érezni fogja az a tömeg, amely ott fog állani a miniszter- elnök előtt és várni fogja a vigaszt, ame­lyet a lelkiismeret óhajt és követel. i Gondolatinkkal mi is elkísérjük ezt az üdvözlő tömeget és várjuk, óhajtjuk a vigaszt . . . Fordulóján az évnek, visszatekintünk a megjárt utakra és az elfáradt lélek csüg­gedő reménységével várjuk a megváltó cso­dát .. . .Budapest deez. "1 Beszámoló és népgsiilss Veress József az orosházi kerület képviselője szombaton beszámoló beszédet tartott Tótkomlóson, hol igen nagy közön­ség figyelemmel hallgatta fejtegetését. Azután nóp- gyülessó alakult át a választó közönség és elhatá . — A Független Magyarország tárczája. — írta: Bársony István. ; Fehér a világ odakint. Hó borítja a földet. A falu utczái néptele- nek ; az udvarok kihaltak ; minden zaj csak annyi, hogy néhol fát vágnak vagy fűrészelnek, A le] szecsapás, meg a fürésznyiszorgás egyhan­gúan. keveredik össze. A szemétdomb foltos ; itt-ott leolvadt róla a hó. Gőzölgése olyan, mintha lassú tűz égne a hó alatt s az füstölne. A kifülledt, korhadó szalma közt sárgafejű, sárgabegyü madarak mo- szatolnak ; bizalmasan bevárják az őgyelgő ku­vaszt s alig akarnak előle felröppenni. Ezek a sármányok. A falusi udvarok rendes téli láto­gatói. A hó hozza meg őket. Áruig szabad a mezőség s könnyen hozzá lehet férkőzni a giz- gaz magvához ; addig a sármány a nyílt helye­ket, az erdőszéleket, a vadfüves vágásokat járja. De ha kiteríti vastag fehér takaróját a tél; akkor a szegény czitrombegvü madár bekiván- kozik az emberlakások közelébe ; szemétdombon élősködik, kertek sövényében búvik meg éjsza­kára. Dehogy hallatná többet czirregő, elnyúj­tott, parasztos dalát, amivel kikeletkor a fatete­jéről küldözgeti párjának a szerelmi vallomást.-t­A sövényen szürke verébnép lopja a na­pot ; tollaborzoltan gubbaszt a sok proletár egy­más mellett. Ha egynek eszébe jut, hogy le­szálljon a tüske közül a sövény során barnáid paraikórók közé, .csakhamar utána bukik a többi is. utt kajtatják a sovány ebédet az istenadták. Most épen valamennyi lent van, egyetlen egynek a kivételével. Az az egy is csak jóra- vaió restségből késedelmeskedett. — Ráérek, gondolta, mit siessek úgy is csak morzsát le­lek : szegény az eklézsia. Mert hogy a pap ke­rítésén tűnődött az árr a. A pap kerítése a leg­jobb verébtanya, Uj a kert sövénye, lícium- bokrok sürősödnek mellette s pompás buvót kinálnak a tél koldusainak. Surrr! . . . surrr ! ! . . . hangzik hirtele- nében, különös, pergő zajjal, amint a sok veréb egy ijesztő-riasztó csippanásra ész nélkül röppen a lícium vesszei közé. A riasztást az a magányos kan-veréb hal­latta. De még be sem fejezte egészen, máris úgy bukott a sövény tüskéje közé. hogy maga sem tudta, hogyan keczmereg majd ki, ha a veszedelem elmúlt. Egyelőre meg sem próbálta, csak pikegve-lihegve húzta össze magát és hall­gatta, hogy csevegnek a társai, rémülten, iz­gatottan. * Nagy okuk is volt rá. Egy öklömuyi rém vágódott el felettük, mint a villám. Annak a suhanásától a halál szele csapta meg vala­mennyit. Az első pillanatban kiki csak arra gondolt, hogy ha lehet: a föld alá sülyedjen. Torkukba fagyott a legkisebb hang is. Surrr-surr ! sietve, gyorsan ! Jaj a késeaelmeskedőnek 1 Szivdo- bogva szorong mindegyik ott, ahova vaktában menekült. Jó idő telik, amig meg mer szólalni valamelyik: „Láttad ?! . . Felel rá a másik,“ a harmadik : „Hogyne, hogyne“ ! — A nagy ijedtség után megered a szavok. Zenebona van köztük. Lármáznak, vitatkoznak. Es amikor megint elbizakodvá ujjongnak : a barna villám újra átezikkázik a sövény fölött s eszeveszett hajszával kergeti meg őket. Az a barna viüám egy törpe sólyom. Ül a kis gonosztevő a kert vén körtefájá­nak a villás ága között és szakadatlanul figyel, nézelődik. Félannyi, mint egy jól kinőtt vörös vércse. Termetre tehát csöppség. Kis teste ilyenkor, pihenésközbén, tömzsi : pedig ki tud nyújtózni hogyha röpül. Akkor fecske-könnyedséggel su­han. Most olyan, mintha nem is madár volna, csak egy kis goes a vén fán. Mozdulatlan, de a szeme élénk-. Néha úgy érzi egy kis tornára van szük- ságe ; akkor minden előzetes jeladás nélkül el­hajítja magát a fáról s a puskagolyó gyorsasá­gával süvít végig a kerten, mint a kisélteti árnyék. A sövényre gyűlt verébcsapat ingerli, ke­gyetlen játékra ösztönzi. Jól tudja, hogy amint ő' megjelenik : a szürke proletárokban megfagy a vér ; rettegt e, riadozva, vakon kapnak szárnyra, hogy átvetődjenek a sövénymásik oldalára, ahol fedezetök lehet. Aggodalmokban a szivök majd megszakad. A kistermetű hóhér jól mulat azon. Most nincsen rászorulva, hogy kivegye közülök a dézsmát. Most is, — mint rendesen, — jólla­kott, betelt; szó sincs arról, hogy éhség haj­taná. Hisz most . is véres a karma a reggelizés után. Csorráb is alig, hogy megtisztogatta a gyilkolás nyomától. Most csak ingerkedni, kö­tekedni, borzalmas játékot játszani vágyik. Jól tudja, mily rettegést visz magával, amerre meg­fordul az apró szárnyasok közt. Az keil neki, arra vágyik ; az izgatja a kis bitangot, az irgalmat nem ismerő liliputi hóhért; a madárvilág legyőzhetetlenjét. Egyet kerül a holtra rémült verebek ta­nyája fölött s épen megüine megint a csendes kertben, amikor leköti a figyelmét valami. A kert vége a mezőre szögellik. A mezőn vén fűzfák husángnak a befagyott ér partján. A fűzfák küzó lassan ereszkedik egy nagy madár s nehézkes szárnycsapással ig)-ekszik egyen­súlyt tartani a himbálódzó ágon, amin megül. A törpe sólyomnak tréfás ötlete támad <» Lapunk mai száma 24 oldal.

Next

/
Thumbnails
Contents