Független Magyarország, 1903. április (2. évfolyam, 375-403. szám)

1903-04-01 / 375. szám

Budapest, 1903. II. évfolyam, 375. sz. Szerda, április 1. Független magyar. Előfizetési árak: Egész évre 20 kor., félévre 14 kor.,negyed évre 1 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fill. Ezres szám ára helyben 6 fill., vidéken 10 fill. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnepnap után faló napon is. PIENES MÁRTON felelős szerkesztő. Apró­hirdetések ára: Egy szó 4 fill., vastagabb betűvel 8 fül. Hirdetések nonpareilre számítással, díjszabás szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VL. Király utcza 72. (Teréz-körút mellett.) Telefon: 586. Lélekharang. Budapest, m­árcius 31. „Ha eddig volt némi kétség az iránt, hogy mi fog történni a közeljövőben, az a mai nappal megszűnt. Világosság van, teljes és tökéletes vi­lágosság. Nem egy gyenge fénysugárnak halovány világításában látjuk magunk előtt a helyzetet, hanem egy sugárözön­­ben, amelyből diadalmasan ragyog ki a függetlenségi párt derék hadának glorió­­zus küzdelme a nemzet szent jogaiért. Egy beszéd hangzott el mindössze ma a képviselőház pénzügyi bizottságában, az indemniti tárgyalása közben. Egy em­bernek a szava hallatszott mindössze. De az az ember Barabás Béla volt. És a beszéd, amely ajkairól elhangzott, olyan volt, mint a lélekharang szava, . . . Mortuis plango . . . Nem hadüzenet volt a Barabás Béla beszéde, hanem a felebbezhetlen vég­ítélet a kormány ellen, amely a magyar nemzetet meg akarja fojtani. Ez a beszéd olyan volt, mint az apostolok tanítása. Apológiája a haza­szeretetnek, amely kiérzik minden betű­jéből, úgy amint az alább következik: Hindus parlamenti viszonyok között elég volna azt mondanom, hogy párt­állásomnál fogva s azon bizalmatlan­ságnál fogva, amelylyel minden közös­ügyes kormány iránt viseltetem, a fel­hatalmazási törvényjavaslatot meg nem szavazom. A mai politikai viszonyok és parlamenti helyzet kötelességemmé teszik, hogy ez egyszerű kijelentés keretét átlépve, a magam­ véleményét, minden utógondolat hátrahagyása nél­kül, teljes őszinteséggel feltárjam, mert én zsákba­macskát nem akarok árulni. Nem a párt nevében beszélek, de ki­jelentésemnek alapja és forrása az, hogy ismerem azokat a férfiakat, azo­kat a pártembereket, akik legnagyobb kitartással és lelkesedéssel vesznek részt a nemzet mostani önvédelmi küz­delmében. Elég komoly helyen vagyunk, hogy komoly férfiak nyílt és komoly kije­lentéseit meghallgatva, megértsük egy­mást. S mert nem akarom azt, hogy parlamenti tanácskozásunk drága ide­jét elvonjuk a komoly alkotásoktól s az országot érdeklő fontos teendőktől, azért,­­ ismerve a helyzetet — azt óhajtom, hogy a nemzet akarata elle­nére elővonszolt katona­i javaslatok törvényhozói munkálkodásunk útjából elvonassanak. Egész nyíltan és őszintén kijelentem tehát, hogy addig, míg a katonai javaslatokat a kormány vissza nem vonja, én a felhatalmazási törvényt nemcsak meg nem szavazom, de teljes erővel azon leszek, hogy törvény erőre emelkedése megakadályoztassék , ezen újabb vita is a lehető leg­hosszabb időre terjedjen, ami által a katonai javaslatok vitája a bizonytalan messze időre dobassák. A mi harczunk nem a kormány és nem személyek ellen van irányozva, hanem a katonai javaslatok ellen, amelyek súlyos vér- és pénzáldozato­kat követelnek az országtól oly idő­ben, amidőn az emberek megélni alig tudnak s az ország a legszomorubb anyagi viszonyok közé sodortatott. Mi érezzük és tudjuk, hogy a ma­gyar alkotmány most került tűzpróba elé. Hogy megállja-e a tűzpróbát, az a nemzeti ellen­állás erejétől és kitar­tásától függ. A szomorú tapasztalat azt igazolja, hogy eddigi alkotmányos életünk alatt mindig csak az történt, a­mit a feje­delem, Bécs és Ausztria, al.a.t, id­.-áui c? követeit, és semmi sem teljesedés!",amit­ a magyar nemzet kívánt, jogosan kö­vetelt és elvárt. A mai­ alkotmány nem alkotmány, ilyenre sem nekem, sem a nemzetnek szüksége nincs. Tessék, vegyék el tőlünk, mert akkor legalább az erőszak és hatalom gázolja át jo­gainkat, míg igy magunk áldozzuk fel ■_. ”"■■■ ■■■ «■■■?■■ "1■" ■ ■■ . Az instruktor ur. — A Független Magyarország eredeti tárcsája. — Irta: Szili Ede. Horváth úr kikiáltott valami nevet, mire elő­­vánszorgott egy bozontosfejü fiúcska, alig több, mint tizenkétéves. — Ez az a fiatal ember, ak­iek nevelését önre bízom —szólt hozzám Horváth. — A tanár aján­ása következtében nagyra becsülöm önt, de kérem, ez ne jogosítsa túlságos követelé­sekre. Mennyi fizetést kér ? — Harmincz forintot igénylek — válaszol­tam én. — Az sok. Annyit nem adhatok. A fiú nem is az én gyermekem­, nera is rokonom. Sze­gény emberek fia, akiknek megígértem, hogy gondoskodni fogok a gyerekükről. Látja kérem, hogy jót tesz, ha a fiút tanítja. Különben ele­ven eszű gyerek, s csak azért fogadok instruk­tort, hogy még jobb előmenetelt tanu­ítson. Csengettek. Jön valaki. Minden kopogás nél­kül nyit be a terembe. Amiről eddig csak ál­­modtam. Egy szép leány. Csak futólag láttam, azért nem nyilatkozhatom­ szeméről, szájáról, to­lról, hajáról. Meghajtottm­ magam, a leány is üdvözölt, s nyiik az ajtó csukódis az ajtó s a leány már nincs sehol. Csak a leendő princzipálisom jegyezte meg: — A leányom. Ez a véletlen nagy hatással volt reám, itt nekem tanítanom kell. — Én a gyereket tanítani fogom. A honorá­riumot a tetszésére bizoty. Aztán jöttek az unalmas órák. Én már sze­rettem volna a hónap végét és a pénzt látni. A gyerek vidám ötleteivel néha mulattatott, szamárságával dühbe hozott, máskülönben a szokott mederben folyt minden. Vártam, hogy már egyszer meglátom a leányt. Elgondoltam ott az órán, milyen szép his­tória lehetne ebből; én a templom­ egere és ő a kincsesház madara. „S eközben elfogott az álom. Nem csoda. Öt órát az iskola szűk padjában szorongtam, igaz, hogy már az utolsó eszt­ende­je Azután már kettőtől fogva öt he­lyen tanítottam 1 Ily alkalomkor t. i., mikor a leányról álmo­doztam (a nevét sem tudtam, minden kutatá­som hiába volt) megint elfogott a buzgóság. Azt az álmot nera fogom elfelejteni soha. Vé­.’ig álmodtam az egész Szép Ilonkát amit Vörösmarty irt. Én voltam a vadász. Ő a szép Ilonka. Épen vadra lestem, de hiába, amikor ő jött, pillangót kergetve. Alighogy meg­láttam, vezezu utána. S gyönyörrel rátettem a kezén, s rezzent kezéből a kis pillangó el­szállt. Elkísértem haza. Ő­t fogadott egy ősz ember. Minden bizonynyal Peterdi. Víg beszéd közben te­l az idő. A leány áhítattal hallgatott engem. Csak úgy ragyogott a szeme az öröm­től, amik­or poharam­at ráköszöntöttem. Túned 13 Te Erdők szép Virága, Üdvözölve tisztel a polár. Távoznom kellett. Mintha a kürtszó intett, volna. A­ leány sirt és (ha jól emlékszem) megcsókolt Hogy a legszebb illúziók szállnak el egy­szerre a valóra! Megint ott voltam a kis szo­bában, szemközt a kis nebuló, aki szorgalma­­san dolgozta a kijelölt feladatot. Alighogy észre­vette ébredésemet, megszólított: — Olyan szép verset mondott el instruktor­­ul, az álmában. Kérem mondja el, ki írta? Én persze nem mulasztottam el az alkalmat,­ hogy irodalmunk egyik legszebb költeményével megismertessem a kis verebet (így neveztem a tanítványomat). Nem esett nagy fáradságomba, mert előző vasárnap szavaltam az Önképző­körben, így múlt el az idő. Pénzt is kaptam. Húsz forintot! Azután teljesedett némikép az álmom is. Meghittak a tanítványom születésnapjára. ..A nagy pompa elkerülte figyelmemet, csak őt néztem, nem nyúltam semmihez, csak­­ vele beszéltem. De ő is megkedvelt, tudom lázo­­nyosan. " Már nem unalmasak az órák. Ott van ő is. És hallgat, hogy magyarázok. Olyan lelkesül­ten, oly szép szavakkal még nem­ magyarázott senki. Mind jobban megszerettük egymást. A szerelem lassan, de annál erősebben érlelődött. Itt volt az ideje, hogy feltárjam a szivemet. Három nap tanultam nagy költőktől opportu­ne részeket. A zeneakadémiába járt. A lecrkéimet elmu­lasztottam s azután odaplántáltam magam a zeneiskola környékére. Amikor jött, hozzája ! Lapunk mai száma 20. oldal.

Next