Független Magyarország, 1903. április (2. évfolyam, 375-403. szám)
1903-04-01 / 375. szám
Budapest, 1903. II. évfolyam, 375. sz. Szerda, április 1. Független magyar. Előfizetési árak: Egész évre 20 kor., félévre 14 kor.,negyed évre 1 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fill. Ezres szám ára helyben 6 fill., vidéken 10 fill. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnepnap után faló napon is. PIENES MÁRTON felelős szerkesztő. Apróhirdetések ára: Egy szó 4 fill., vastagabb betűvel 8 fül. Hirdetések nonpareilre számítással, díjszabás szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VL. Király utcza 72. (Teréz-körút mellett.) Telefon: 586. Lélekharang. Budapest, március 31. „Ha eddig volt némi kétség az iránt, hogy mi fog történni a közeljövőben, az a mai nappal megszűnt. Világosság van, teljes és tökéletes világosság. Nem egy gyenge fénysugárnak halovány világításában látjuk magunk előtt a helyzetet, hanem egy sugárözönben, amelyből diadalmasan ragyog ki a függetlenségi párt derék hadának gloriózus küzdelme a nemzet szent jogaiért. Egy beszéd hangzott el mindössze ma a képviselőház pénzügyi bizottságában, az indemniti tárgyalása közben. Egy embernek a szava hallatszott mindössze. De az az ember Barabás Béla volt. És a beszéd, amely ajkairól elhangzott, olyan volt, mint a lélekharang szava, . . . Mortuis plango . . . Nem hadüzenet volt a Barabás Béla beszéde, hanem a felebbezhetlen végítélet a kormány ellen, amely a magyar nemzetet meg akarja fojtani. Ez a beszéd olyan volt, mint az apostolok tanítása. Apológiája a hazaszeretetnek, amely kiérzik minden betűjéből, úgy amint az alább következik: Hindus parlamenti viszonyok között elég volna azt mondanom, hogy pártállásomnál fogva s azon bizalmatlanságnál fogva, amelylyel minden közösügyes kormány iránt viseltetem, a felhatalmazási törvényjavaslatot meg nem szavazom. A mai politikai viszonyok és parlamenti helyzet kötelességemmé teszik, hogy ez egyszerű kijelentés keretét átlépve, a magam véleményét, minden utógondolat hátrahagyása nélkül, teljes őszinteséggel feltárjam, mert én zsákbamacskát nem akarok árulni. Nem a párt nevében beszélek, de kijelentésemnek alapja és forrása az, hogy ismerem azokat a férfiakat, azokat a pártembereket, akik legnagyobb kitartással és lelkesedéssel vesznek részt a nemzet mostani önvédelmi küzdelmében. Elég komoly helyen vagyunk, hogy komoly férfiak nyílt és komoly kijelentéseit meghallgatva, megértsük egymást. S mert nem akarom azt, hogy parlamenti tanácskozásunk drága idejét elvonjuk a komoly alkotásoktól s az országot érdeklő fontos teendőktől, azért, ismerve a helyzetet — azt óhajtom, hogy a nemzet akarata ellenére elővonszolt katonai javaslatok törvényhozói munkálkodásunk útjából elvonassanak. Egész nyíltan és őszintén kijelentem tehát, hogy addig, míg a katonai javaslatokat a kormány vissza nem vonja, én a felhatalmazási törvényt nemcsak meg nem szavazom, de teljes erővel azon leszek, hogy törvény erőre emelkedése megakadályoztassék , ezen újabb vita is a lehető leghosszabb időre terjedjen, ami által a katonai javaslatok vitája a bizonytalan messze időre dobassák. A mi harczunk nem a kormány és nem személyek ellen van irányozva, hanem a katonai javaslatok ellen, amelyek súlyos vér- és pénzáldozatokat követelnek az országtól oly időben, amidőn az emberek megélni alig tudnak s az ország a legszomorubb anyagi viszonyok közé sodortatott. Mi érezzük és tudjuk, hogy a magyar alkotmány most került tűzpróba elé. Hogy megállja-e a tűzpróbát, az a nemzeti ellenállás erejétől és kitartásától függ. A szomorú tapasztalat azt igazolja, hogy eddigi alkotmányos életünk alatt mindig csak az történt, amit a fejedelem, Bécs és Ausztria, al.a.t, id.-áui c? követeit, és semmi sem teljesedés!",amit a magyar nemzet kívánt, jogosan követelt és elvárt. A mai alkotmány nem alkotmány, ilyenre sem nekem, sem a nemzetnek szüksége nincs. Tessék, vegyék el tőlünk, mert akkor legalább az erőszak és hatalom gázolja át jogainkat, míg igy magunk áldozzuk fel ■_. ”"■■■ ■■■ «■■■?■■ "1■" ■ ■■ . Az instruktor ur. — A Független Magyarország eredeti tárcsája. — Irta: Szili Ede. Horváth úr kikiáltott valami nevet, mire elővánszorgott egy bozontosfejü fiúcska, alig több, mint tizenkétéves. — Ez az a fiatal ember, akiek nevelését önre bízom —szólt hozzám Horváth. — A tanár ajánása következtében nagyra becsülöm önt, de kérem, ez ne jogosítsa túlságos követelésekre. Mennyi fizetést kér ? — Harmincz forintot igénylek — válaszoltam én. — Az sok. Annyit nem adhatok. A fiú nem is az én gyermekem, nera is rokonom. Szegény emberek fia, akiknek megígértem, hogy gondoskodni fogok a gyerekükről. Látja kérem, hogy jót tesz, ha a fiút tanítja. Különben eleven eszű gyerek, s csak azért fogadok instruktort, hogy még jobb előmenetelt tanuítson. Csengettek. Jön valaki. Minden kopogás nélkül nyit be a terembe. Amiről eddig csak álmodtam. Egy szép leány. Csak futólag láttam, azért nem nyilatkozhatom szeméről, szájáról, tolról, hajáról. Meghajtottm magam, a leány is üdvözölt, s nyiik az ajtó csukódis az ajtó s a leány már nincs sehol. Csak a leendő princzipálisom jegyezte meg: — A leányom. Ez a véletlen nagy hatással volt reám, itt nekem tanítanom kell. — Én a gyereket tanítani fogom. A honoráriumot a tetszésére bizoty. Aztán jöttek az unalmas órák. Én már szerettem volna a hónap végét és a pénzt látni. A gyerek vidám ötleteivel néha mulattatott, szamárságával dühbe hozott, máskülönben a szokott mederben folyt minden. Vártam, hogy már egyszer meglátom a leányt. Elgondoltam ott az órán, milyen szép história lehetne ebből; én a templom egere és ő a kincsesház madara. „S eközben elfogott az álom. Nem csoda. Öt órát az iskola szűk padjában szorongtam, igaz, hogy már az utolsó esztendeje Azután már kettőtől fogva öt helyen tanítottam 1 Ily alkalomkor t. i., mikor a leányról álmodoztam (a nevét sem tudtam, minden kutatásom hiába volt) megint elfogott a buzgóság. Azt az álmot nera fogom elfelejteni soha. Vé.’ig álmodtam az egész Szép Ilonkát amit Vörösmarty irt. Én voltam a vadász. Ő a szép Ilonka. Épen vadra lestem, de hiába, amikor ő jött, pillangót kergetve. Alighogy megláttam, vezezu utána. S gyönyörrel rátettem a kezén, s rezzent kezéből a kis pillangó elszállt. Elkísértem haza. Őt fogadott egy ősz ember. Minden bizonynyal Peterdi. Víg beszéd közben tel az idő. A leány áhítattal hallgatott engem. Csak úgy ragyogott a szeme az örömtől, amikor poharamat ráköszöntöttem. Túned 13 Te Erdők szép Virága, Üdvözölve tisztel a polár. Távoznom kellett. Mintha a kürtszó intett, volna. A leány sirt és (ha jól emlékszem) megcsókolt Hogy a legszebb illúziók szállnak el egyszerre a valóra! Megint ott voltam a kis szobában, szemközt a kis nebuló, aki szorgalmasan dolgozta a kijelölt feladatot. Alighogy észrevette ébredésemet, megszólított: — Olyan szép verset mondott el instruktorul, az álmában. Kérem mondja el, ki írta? Én persze nem mulasztottam el az alkalmat, hogy irodalmunk egyik legszebb költeményével megismertessem a kis verebet (így neveztem a tanítványomat). Nem esett nagy fáradságomba, mert előző vasárnap szavaltam az Önképzőkörben, így múlt el az idő. Pénzt is kaptam. Húsz forintot! Azután teljesedett némikép az álmom is. Meghittak a tanítványom születésnapjára. ..A nagy pompa elkerülte figyelmemet, csak őt néztem, nem nyúltam semmihez, csak vele beszéltem. De ő is megkedvelt, tudom lázonyosan. " Már nem unalmasak az órák. Ott van ő is. És hallgat, hogy magyarázok. Olyan lelkesülten, oly szép szavakkal még nem magyarázott senki. Mind jobban megszerettük egymást. A szerelem lassan, de annál erősebben érlelődött. Itt volt az ideje, hogy feltárjam a szivemet. Három nap tanultam nagy költőktől opportune részeket. A zeneakadémiába járt. A lecrkéimet elmulasztottam s azután odaplántáltam magam a zeneiskola környékére. Amikor jött, hozzája ! Lapunk mai száma 20. oldal.