Független Magyarország, 1903. július (2. évfolyam, 462-492. szám)

1903-07-01 / 462. szám

3 rt/GGF.TLEN MAGYAROR­SZÁG 1903. július 1. ják végre a jelenlegi állapot tarthatatlanságát és igyekeznek óránként egy kávéskanál enged­mény-orvossággal a király és nemzet beteg vi­szonyát meggyógyítani ? A katonai férjtvádi perrendtartás re­formja Ivánka Oszkár a képviselőház mai ülésén mondott felszólalásában kijelentette, hogy hézag van az új miniszterelnök programmjában, a katonai engedmények megvalósításáról nem esett szó a beköszöntőben, a katonai büntető perrendtartás reformjának az idejéről sem. Amint már említettük, véget érnek már ez utóbbi te­kintetben a képtelen ázsiai állapotok és való­színű, hogy az erre vonatkozó törvényjavaslatok még ez év őszén parlamenti tárgyalás alá kerülhetnek. A reform szerint tekintélyesen szaporodik majd a hadbírók létszáma s így új és széles határ nyílik meg a jogászok előtt. Természetes, hogy amily sarkalatos pontja az új katonai bűnvádi perrendtartás életbeléptetése a nemzeti követelményeknek, de csak egy ré­szét teszi azoknak és és ezért semmiféle leen­gedést nem eredményezhet a nemzet jogainak az érvényesítéséből. A válság: Budapest, június 30. úgy történt, amint megjósoltuk. A vál­ság nemcsak hogy el nem múlt, hanem valójában most kezdődött el igazán. Ma bebizonyosodott úgy a képviselőházban, mint a különböző parlamenti pártok klub­jaiban, hogy a bán kormánya bűnben fogantatott és magában hordta ezzel a pusztulás csiráit. Tudósításaink beszámolnak a minisz­terelnök programmjáról, fogadtatásáról, a hangulatról és ezek együttvéve a közelgő pusztulás csalhatatlan szimptomáját mu­tatják. Bécsben talán ezek után mégis okulni fognak. Bemutatkozás a t. Háziban. Izgató, érdekfeszítő és mindenekfölött tanul­ságos volt a Ház mai ülése. A nemzet vissza­utasító szava hangzott mindvégig az új mi­niszterelnökkel szemben. Ha nem lett volna megérdemelt büntetése Bécs küldöttének, szinte megesik az ember szíve azon a kálvárián, amelyet az új miniszterelnöknek keresztül kel­lett vándorolnia. Minden mondata, az ellenzék minden szónoka, egy új stáczió. A gúny, a harag, a felháborodás ostorai vérezik halálra a szerencsétlent. És mikor az ülésnek, a kál­váriának vége, fél­ halott kerül ki az ostorok alól, akinek órái már meg vannak számlálva. Előhangok. Gyülekezés a folyosókon. Jóval a kitűzött óra előtt már nagy élénk­ség keletkezett az országház tájékán. Egyre jöttek kisebb-nagyobb csoportokban a képvise­lők, kiváncsiak seregének sorfala között. A karzatok közönsége sem késlekedett, kocsin és gyalog tódultak a bejáratok felé. Napok előtt gondoskodtak a jegyekről és ugyanily lázas sietséggel lepték el a karzatokat, amelyek már tíz óra körül telve voltak az utolsó székig. A Khuen-Héderváry kormány mutatkozott ma be a képviselőházban. Mindenki tudta, hogy a bemutatkozás nem folyhat le simán, hogy a nyakunkra küldött bánt miniszterelnöki minőségében a nemzet képviselete csak tüntető zajjal fogadhatja és tekintettel a legutolsó napok eseményeire, a bán hitszegő viselkedésére, csak a megbotrán­kozás és tiltakozás erős hangjai mellett lát­hatja a miniszteri bársonyszékbe ülni. Az ülés megnyitása előtt összegyűltek a folyosókon a függetlenségiek és a kormány­­pártiak. Hevesen vitatkoztak egyes csoportok­ban. Míg a kormánypártiak természetes hűvös­séggel, a lelkesedés legkisebb nyoma nélkül várták a nap eseményét és inkább a független­ségiek csendes hallgatóivá szegődtek be, addig a függetlenségi párt tagjai hangosan adtak kifejezést méltatlankodásuknak és erős elkese­redésük minduntalan kitört. Az egyes csoportokban mindenütt a bánt, az új miniszterelnököt szidták. — Nem megbízható, nem állja a szavát! — Hazudott! — Nem érzi magát lekötöttnek, nincs hát ok, hogy a függetlenségi párt annak érezze magát. — Csalfaság volt, amit tett, nincs tőle mit várni a nemzetnek! — Nem tűrjük az álnokságot! — Folytatjuk a harczot, de most igazában! Gróf Apponyi Albert féltizenegy órakor meg­jelent a folyosón és az ülésterem felé menve hívta a képviselőket: — Kezdjük meg az ülést... az előadást. És most mind bevonultak az elnök után. Teljes számmal a függetlenségiek és harezra készen. A szabadelvűek hideg, szenvtelen arczczal, mint akik maguk sincsenek sok jó reménynyel. Amint helyet foglaltak, meglátszott, hogy közülük sokan hiányoznak. A karzatok tömve. A szép asszonyok ko­szorúja türelmetlenül várja a történendőket. A látcsövek előkerülnek. Kezdődik az ülés, az előadás. Zsiv­ó­ban! Szokatlanul népes volt az ülésterem már tíz óra után is. Az ellenzék erősen készül a tüzes harczra. Kulik Béla nyáriasan könnyű ruhája mintegy előjele annak, hogy ma meleg ülés lesz. Nem is hiába készült mára a «ve­zérkari főnök». Jóval az ülés kezdete előtt, ki-bejár a terem ajtaján és a harczi kedv csak úgy sugárzik hatalmas alakjáról. A vajda is ott ül már a helyén. El van merülve jegyzeteibe, annyira, hogy még a fe­kete házisipkát is elfelejtette feltenni. Rátkay, Lengyel Zoltán, Pap Zoltán,Pichler Győző hevesen vitatkoznak az utolsó sorokban. Teljesen egy véle­ményen vannak, de azért mégis oly tüzes a beszéd, mintha kapac­itálni akarnák egymást. Egyértelműleg szidnak valakit, világos ! . . . Az új miniszterelnök ugyancsak csuklik valahol a miniszteri szobákban . . . Fél tizenegykor belép Apponyi, nyomában tódul egy sereg kormánypárti. Miután azonban ez a meghatározás, hogy »kormánypárti« jó­formán semmit sem jelent, közelebbről megje­löljük az elnök kíséretét. A volt nemzeti pár­tiak ezek, akik vezérükkel, Apponyival épen most tárgyaltak, hogy milyen állást foglaljanak el az új kormánynyal szemben. Az újonnan érkezettek elhelyezkedtek és ezzel a Ház csaknem minden ülése el van foglalva. A baloldalról nem hiányzik egyetlen egy honatya sem, a jobboldalról is csak néhá­­nyan maradtak el az ő-Szabadelvűek közül. Apponyi, az elnök ilyen, szép számú hallga­tóság előtt olvassa fel előterjesztéseit. A »hall­gatóság« azonban sehogysem akarja meghall­gatni, amit az elnök mond. A nagy zsivajban, beszélgetésben, izgatott tárgyalásokban elvész a hangja. Lengyel Zoltánt úgy látszik érdeklik a bemutatott átiratok, mert többször inti a N­*5 701 • — Halljuk ! Halljuk ! Meglehet azonban, hogy csak a hangját gyakorolja. Próbavágások ezek a bekövetke­zendő harczra. Időközben elfogytak a beterjesztések, az elnök várakozó pillantásokat vet az ajtó felé, de perczek telnek el és nem történik semmi. Az ember azt képzelhetné, hogy előre rende­zett színházi coup előtt áll. Az új tenorista megváratja a közönséget, hogy ezzel is fel­csigázza az érdeklődést. Szegény tenorista! Azt hiszi, hogy állandó szerződtetésre énekel, pedig csak rövid vendégszereplés lesz a dologból . . . Várakozás közben a lárma tetőpontra hág. Egyszerre dörgő zsi­­ó, zsi­nó­lan kiáltások reszkettetik meg a terem gótikus íveit. Az elnöki emelvény melletti bejárón belép Csávossy háznagy, nyomában a minisztérium­mal. A kabinet élén halad : gróf Khuen-Héderváry miniszterelnök. Utána a Széll-minisztérium, utolsónak pedig: Tomasics Miklós, horvát tárczanélküli mi­niszter-Ilyen bevonulási indulót nem igen hallott a világ. Az egész baloldal egy hatalmas, falakat rázó kiáltás. A zűrzavaros lármából csak egy szó hallatszik ki : — Zsivió ! Zsivió­ban ! A kormánypárton kínos a hallgatás. Csak néhány máris állást foglalt mameluk ajka mozog és Andrássy Tivadar gesztikulál. Hogy mit mond, azt még a szomszédja sem hallja. Különben az ellenzék képviselőit sem lehet megérteni. Látni, hogy Lengyel Zoltán hevesen beszél valamit, Pichler Győző, mintegy tíz perc­ig állva, előre hajolva, Tomasicsra mutat és szakadatlanul kiált valamit. Hosszú haja c°ak úgy reng beléje. Az óriási lármában azon­ban az egyesek hangja elvész. Lassankint azonban kimerül az ellenzék és csaknem negyedórás küzködés után az elnök is hozzájut, hogy megtegye a megjegyzését. Abban hagyja a szakadatlan csöngetést és har­sány hangon közbekiált: — Ebben a Házban csak a horvát képvise­lők beszélhetnek horvátul! Néhányan nevetnek, mások ismét hangosan kiáltanak : — Zsivnó­ban! Zsivió! Ki vele! Pichler pedig Tomasicsra mutatva kiáltja: — Mit keres itt ez a magyarfaló ! Szép minisztérium ! Rátkay pedig: — Tomasics kérjen b­csánatot múltkori be­­szédéért! Erre felhangzik az egyhangú kiáltás: — Tomasicsnak itt nincs helye! Ki vele! Hagyja el a termet! Lengyel Zoltán az elnök felé fordul: — Tomasics személyes kérdésben kér szót! Az elnök szakadatlan csengetésének végre eredménye volt. Megtehette jelentését: — A miniszterelnök ur szólani kivan. Khuen-Héderváry feláll, egy ideig még meg­akasztják a közbekiáltások, azután elkezdi be­szédét. A király levele. Jó sokáig kellett az elnöknek csengetnie, mig a zsivaj végre elült, csönd lett. Felállt a bán és jelentette, hogy a Ház elnökségéhez királyi kézirat érkezett a régi kormá­ny felmentéséről és az uj miniszterelnök kinevezéséről. Kérte a kézirat felolvasását. Hertelendy László ezúttal első ízben szólt jegyzői minőségében. Apponyi elnök felbontotta a király levelét és átadta neki, hogy ol­vassa fel. Alighogy elkezdte és kimondta az első szót «Kelt Bécsben . . .» újólag és teljes erővel tört ki a felháborodás . — Gyalázat ! Magyar kormányválságot Bécs­ben intéznek el! — Hoch ! Hoch ! — Hoch Kaiser von Oesterreich! — hallatszott ki a lármából a Lengyel Zoltán éles hangja. Az elnök csak nehezen tudta a kedélyeket lecsillapítani, közben még hallszik a gúnyos közbekiálltás: — Kelt Bécsben, csinálták Zágrábban, meg­bukik Budapesten! Végre sikerült a jegyzőnek a király levelét, amelyben kedvelt híveit a kormányváltozásról tudatja, felolvasni. A jegyzőköny erre vonatkozó részét Nyegre László jegyző felolvasta, az hitelesíttetett és kihirdetés végett a főrendiháznak megkül­detik. Most az elnök bemutatja a miniszterelnök átiratát, amely a miniszteri kinevezéseket tar­talmazza. Lukács László nevének olvasásakor közbe­vág Kecskeméthy Ferencz: — A só-miniszter! Darányi nevénél Vázsonyi hangja hallszik: — Éljen az 1894-iki hős! Kolossváry Dezső nevének hallatára a kor­mánypárt szórványos éljenzésébe belecsap a gúnyos kérdés a '»etlenségi oldalról: — Ki ismeri De legnagyr­b Tomasics Mik­lós nevének — Ki ve’ ,tet! — Szég Nagy ! az elnöknek, amíg

Next