Független Magyarország, 1903. október (2. évfolyam, 553-583. szám)
1903-10-01 / 553. szám
tény mellett aránylag jelentéktelen dolog, de mert jelemző, megemlítésre méltó az a gyarlóság is, mely a Csokayuszóban és az uralkodó részéről a hadsereg és az osztrák Reichsrath előtt tett fogadkozásban nyilatkozik. Akik ezt tanácsolták, azok megfeledkeztek arról, hogy egy uralkodónak amúgy esküdözni és fogadkozni nem illik, és nem is fér össze azzal az eszélyességgel, melyet annál inkább kell szemük előtt tartani, minél inkább függ milliók sorsa cselekvésüktől. Czélszerű dolog-e önmagának vágni be útját, hogy szükség és körülmények úgy hozván magukkal, esetleg máskép cselekedhessék ? Pedig az megtörténhetik. II. József kénytelen volt visszavonni összes törvénytelen intézkedéseit. I. Ferencz töredelmesen elmondta, hogy «fájt atyai szívünknek», és kénytelen volt be is szüntetni törvénytelen cselekményeit. De a jelenlegi uralkodás alatt vájjon nem kellett visszaszini a Bach.A korszak és provizórium alatt kibocsátott nagyhangú iflámfesztuíokat és pátenseket ? Avagy olyan lábon él azokkal a más faktorokkal, hogy azokat csakis ily erősebb eszközökkel, esküdözéssel és fogadkozással lehet, mint nyíltan emlegették, «megnyugtatni ?» Mit akar ez a megnyugtatás szó jelenteni ? Várjon azt, hogy azokba a faktorokba teljesen bízni nem lehet? És azt, hogy az ők megnyugtatásukra a mi megnyomorításunk a megfelelő eszköz? Ezt is köszönjük, mert ez is egy adalék eszköz, hogy lehulljon valahára a hályog szemünkről. Ha az a párt, melynek az országban, saját választási körében már nincs gyökere, de tényleg az országgyűlési többség szerepét bitorolja, megakadályozza a felirat útján annak rendje szerint való tiltakozást, ő lássa. Megboszulatlanul a Hadparancs és Kéziratban foglalt merénytnek maradnia nem szabad. Jogfentartsból élünk négyszáz esztendő óta, aki az oszágnak mindekkoráig fentartott állami öállósági jogait megcsonkítani engedi úgy tesz, mint aki a mankót veszi el a sánta ember hóna alól. A szabadelvű párt most már maga kényszeríti oda a függetlenségi pártot, hogy eddigi állásfoglalását rendületlenül fentartsa. A felülről elkövetett államcsínynek a szabadelvű párt által dekretált szentesítésnek ellensúlyozására most már nincs más mód, mint az, hogy az ellenzék katonai programmja érvényesüljön. Nincs már itt szó normális alkotmányos viszonyokról, parlamentarizmusról, az országgyűlési többség jogairól. Az olyan többség, mely az alkotmány vakmerő megcsonkítása ellen nem reagál, elvesztette erkölcsi jogosultságát. Ha ez a többség azt dekretálja, hogy menjünk be a birodalmi tanácsba, azt is «nyugalommal, higgadtsággal, megfontolással» fogadja az ellenzék és alkalmazkodjék hozzá feltétlenül, mert így kívánja a parlamentarizmus ? Örivedmi . IQ?,qz,szabadságharcz az, ami itt julyuilathim van. A rejtelmes óra. — A Független Magyarország» eredeti tárczája.— Irta : Geisel Bíró Zoltán. A szolgám egy napon beállított hozzám: — Kérek, instálom, öt forintot. Nem szokott pénzt hiába kérni, adtam neki. Azt hittem valamelyik majszter hozott egy elfusserált ruhadarabot haza. Fél óráig járt oda a barna erdélyi fiú és egyszer csak lihegve törtetett a szobámba. A hóna alatt egy ócska órát hozott és föltette az almámomra. — Mi a patvart hoztál, Sándor? — Egy órát, amint tetszik látni, instállom. — Aztán ilyen ócskát, öt forintért ? — Drága dolog ez, nagyon olcsón megszereztem, tekintetes úr, mert nemcsak ketyeg ám, hanem . . . Azzal meghúzott rajta egy fakult zöld zsinórt, mire az óra muzsikálni kezdett, a belső lapján pedig megindult egy kép. — Hol vetted ? — Árverésen. Egy öreg úr hagyatékát árverezték. . . Fölpattantam és megbámultam a régi ócskaségot. Két alabastrom oszlop közt terült el a rozsdás érez óralap, szeszélyes stilü mutatóival, melyek nemcsak mintha vakon tapogatták volna rajta kopott római numerusokat. Fönn egy domború üveglappal födött kerek henger állt az órán, tetején szárnyas rézangyallal diszitve. A kerek hengeren belül indult meg keskeny sávban egy hosszú képsorozat, minden zsinórhúzásra. Napoleon koronázása volt a képen látható, továbbá a Waterlooi ütközet és harmadiknak egy lengyel forradalmi kép. Nagyon megszerettem én ezt az órát. A Sándoromat külön megborravalóztam, amiért elhozta. És ezentúl nem éreztem magamat oly elhagyottnak a rideg palota-kolosszusok között. Egy puha karszéken üldögéltem, ott szövögettem regényeimet. Az óra fölöttem ketyegett Minden negyedórában megvigasztalt rekedt, mély, méhdongásszerű ütésével a jó öreg. Mikor aztán eljött egy-egy teljes óra, akkor zsongott, krekegett, berregett és rákezdett egy szép franczia indulóra, amelyre elmasírozott ott Napoleon császári koronájával, díszes kíséretével. Alig vártam a másik órát, amikor a Waterlooi ütközet következik. Ott a szemem előtt rontanak dühödten össze a franczia vértesek és zúzzák a német ulánus rézcsákókat. A kedves kis óralelkesítően primpogja hozzá a híres «marseillaise»-t. Azután jön a lengyel forradalmi kép. Az ember szinte sír rajta. Koscziusko harczol Macskiewicznél, a lengyel szabadságért. Az utolsó eldöntő csata. Ott bukik le Kosciusko fekete paripájáról, hörögve, haldokolva. Mintha hallanám a halálkiáltást ajkairól a futó nemesség felé: — Finis Poloniae . . . (Vége Lengyelországnak.) Az óra pedig lassú, ünnepélyes ütemben primpogja be a szív mélyébe a hymnust : «szent oltárodnál térden állva kérünk . . .» Majd aztán jön a lélek villanyozó, életre rázó frisse: «Nincs még veszve Lengyelország, fölkel a csatára fölkel, fölkel, ha kell, a csatára fölkel, magyar és . . .» brrrrrrr— krrrrrrr, kincscses . . .! Itt aztán megakad az egész gépezet, berreg, berreg, végre egy nagyot csattanik. Sokat bánkódtam rajta, hogy a kedves óramű a leggyönyörűbb dallamtól tagadja meg a további szolgálatot. De nem tudtam okát találn. Fölhúztam újra meg újra az órát, hallgattam andalogva kedves primpogását, olyan fájó merengéssel, annyi szívfájdalommal, hogy észre se vettem mily gyorsan repülnek el az unalom egykori órái és merengésemből mindig az a bántó kerregés, berregés riasztott föl. Egyszer azt mondtam Sándornak: — Meg kéne ezt az órát egy órásnak mutatni. — Isten ments, instálom, kilopna okvetlen egy-két kereket belőle. Ismerem az órásokat. Csak elrontanák. — Hát akkor vedd le, megvizsgálom én. Ettől Sándor még jobban megijedt és minden áron le akart beszélni, hogy ne nyúljak hozzá, mert elrontom, de én bizony csak letettem oda az asztalomra. Kezembe vettem egy srófhúzat és hozzáfogtam a munkához. Hátul egy ércztáblával volt a szerkezet befödve. Kicsavartam nyolcz srófját és az érczlap odadőlt a két kezembe. Szabadon láthattam az egész szerkezetet. A pehelyfinom rugók ott reszkettek sűrűen gyűrűkbe csavargatva, a sok réz fogaskerék, lánczok, szögecskék egy csodálatos komplikált gépezet részeiként ragyogtak elő. De én mind nem ezt bámultam. Ami meglepett, egy tárgy volt, egy ötpecsétes levél. Odahullott az asztalra, mikor az érczlapot megszabadítottam. Ez a levél nem engedte a lengyel indulót végig pirtrttatni, az órában. Itt akadt meg egy kis s ,a forgó aczélcsap, mikor a hengerre csücskéhez. A botra ’• Hámory Pálnak. ............PB" ISraÉr mg " • ‘u lY&CrGETLEH MAC YAEOE SZAG 1903. október 1. Alkotmányválság. Az elcsapott cselédele. A granicsár ma vizsgázott le igazában. Úgy hagyta oda helyét, melyen ép ma három hónapja, hogy vergődik kínos gyötrődések közt, hogy még egyszer lenézte, megsértette a magyar törvényhozást, a parlamenti tisztességet és minden kormány parlamentáris kötelességét. Felállt, egy egyszerű bővített mondatban bejelentette lemondását, kérve a Ház üléseinek elnapolását az új minisztérium kinevezéséig; aztán sarkon fordult s gúnyos mosolylyal kitakarodott a képviselőházból. A folyosón már czinikus non balance-szal meg is szólaltak ajkai, hogy nemcsak tettel, de élőszóval is kifejezze abszolút megvetését Magyarország törvényhozása felett. — Most már nyilatkozhatnak odabenn ! — mondá az utána kullogó Lukács pénzügyminiszternek. Sértő és neveletlen példáját követte a többi miniszter is. Mind szó nélkül otthagyta a Házat, gőgös fejhordozással, gúnyosan mosolyogva, így robognak el az elcsapott cselédek kenyéradó gazdájuktól, tehetetlen dühükben neveletlenséggel, sértésekkel illetve a volt gazdát. Ez a brüszk, váratlan és kvalifikálhatatlan magaviselet pár pillanatra meglepetést okozott a képviselőházban. De csak pár pillanatig szálldosott a keserű harag, a minden neveletlenségre feltámadni szokott méltatlanság egypár hangos megjegyzése: «Ezt már igazán nem vártuk, még tőle sem!»... «Így bánt ő Zágrábbal is !» . .. «Igazi granicsár !».... «Komisz határőri» De csakhamar lecsittult az elkeseredés, a visszatetszés moraja. Az elcsapott cselédek kivonulása után mintha egyszerre megkönynyebbült volna a magyar képviselők lelke. Megint eltűntek a Házban a pártkeretek széttagozó falai s az egész képviselőház, minden összebeszélés nélkül, mégis csodás egyértelműséggel találta meg a granicsárok illetlen viseletére a méltó választ. Egyszerűen, mintha mi sem történt volna, folytatták a napirend tárgyalását. Az ellenzéki vezérek sorban felállottak s a napirend tárgya szerint méltósággal utasították vissza Körberék betörési kísérletét a magyar alkotmánynak kincsestárába. Kubinyi Géza pedig, bár megbízás nélkül, de a szabadelvű párt nagy részének hallgatag helyeslése mellett még egyszerfejéhez verte az elrobogott kormánynak a tegnapi halálos verdiktet. «A magyar kormánynak, mint a magyar király bizalmasának kellő mértékre le kell szállítania Körber támadását; a szabadelvű párt csak oly kormányt fog táma