Független Magyarország, 1903. december (2. évfolyam, 614-642. szám)

1903-12-01 / 614. szám

■■■■■■■ rj F­GGETLEN MAGYARORSZÁG, 1903. december 1. újabb kormánybukás, a közvélemény összekavarása, nagy nemzeti szabadság­­harcunk nimbuszának elhomályosítása és meggyőzése a császári udvarnak arról, hogy itt nem egy egyetértő, elszánt nemzet küzd jogaiért, csak kottém­ák versengenek — a miniszteri kegyért. És minden ilyen kísérletnél egy h­arc­­vonalnyival hátrálni kénytelen az ellen­zék és nagy lépést veszit a nemzet. Mert az az osztrák császár is úgy gondolkozik, mint mi: ha látja, hogy nem vagyunk egyetértők s velünk lehet boldogulni, bizony módszerekhez nyúl és nem a jogokat adja ki. És igaza volt Kossuth Ferencnek, midőn szemére hányta a szabadelvű párt­nak, hogy nagy hibát követett el azáltal, hogy már a küzdelem elején nem fog­lalt velünk egységesen állást, de ép­­gy igazunk van nekünk is, hogy a harc esetleges eredménytelenségének nem ez­­ a nagyobbik oka, hanem az ellenzék­­ egyenetlensége. Ez rontotta el folyton a helyzetet Az rontja el, hogy a fényes küzdelem tetőfokán, midőn a miniszter­­elnök már meg is bukott, egyszeriben a nyakáról leveszik a hurkot s a küzdők nyakába teszik. Mi szükség volt ma erre a páros cse­vegésre ? Nem lehetett volna és nem kellett és illett volna megvárni a holnapi konferenciát s annak állásfoglalása után hívni fel Tisza urat a keringőre ? Miért kellett ezt ma csinálni, meglepetésszerü­­leg úgy, hogy, míg mi odabann­a tech­nikai obstrukciót csináltak vezéreink meg­­bízásából, azalatt tárgyalásokat folytatva, egyszerre csak ugyanazott-'ammitik tesznek ajánlatokat, a küzdők legnagyobb elké­pedésére ? Hát engedelmet kérünk: a küzdőket ott meglepni és a porondon álmélkodásra kényszeríteni, sem nem jó, sem nem hasznos. Mert ez nem­­ békét csinál, de sőt az elkeseredett harczra provokál. Aminthogy úgy is lesz. Hát ezekért nincs és nem is lesz ke­gyelem, főhadnagy úr Tisza! Sem tárgyi, sem személyi előföltételei ennek nincsenek meg. Önnek és az erő­szak politikájának vagy vissza kell vo­nulnia, vagy le fogjuk verni, hogy az igazi nemzeti és liberális politika teljes garanciákkal megteremthető legyen. Ön megjuhászodhatott nagy hirtelen, mert mig délelőtt minket időlopással becsmérelt,­­ délután már szépelgett nekünk, de mi nem szelídültünk meg s előre visszük meg nem inogva a nemzet igaz ügyének zászlaját, még ha előre ütni, hátrafelé rúgni leszünk is a jövő­ben kénytelenek. A gárda győz vagy meghal, de magát meg nem adja. Lengyel Zoltán, szenves, szőke bajuszú, sugár fiatalember vonult be a bankba, hogy a megüresedett fogalmazói állást elfoglalja. Galánthay Tibor volt eme kellemes ifjú, akit az egész ház a legnagyobb szívesség­gel fogadott. A hatalmas intézetben kellemes izgatottságot keltett az a hir, hogy egy igazi altábornagy, v. b. t. t., kegyelmes úr és a Mária Terézia-rend lovagjának öcscse méltatta a társaságot arra, hogy szolgálatába szegődjék. A magasabb tisztviselők jóakaró figyelemben részesítették, a fiatalabbak pedig törték magukat a barátsága után. És Brandt úr is kiterjesztette reá állandó figyelmét. Hiába, ez már a bankokban is így szokott lenni . . . Azonban a jövevény e kitüntető fogadtatást meg is érdemelte. Tisztelettel bánt a feljebbvalókkal, barátko­zott a fiatalokkal. Ellenállhatatlan szeretetre­­méltósága, finom viselkedése, barátságossága csakhamar meghódítottak számára mindenkit. Azonkívül a sors eme kegyeltje, akinek csupán összetett kezekkel be kellett volna ülnie a hivatalába, csodálatos képen dolgozott is. És pedig szorgalmasan dolgozott, épen úgy, mintha ettől a munkától függött volna egész jövője, boldogulása. Tehetsége pedig egyenesen fel­tűnt. A legbonyolódottabb kérdéseket biztos kézzel oldotta meg, ítélete biztos, stílusa ra­gyogó, fellépése kifogástalan volt. Eme dolgok mind nem kerülték ki az inté­zet vezetőinek, különösen pedig Brandt urnak a figyelmét. A hatalmas igazgató, ha Tiborról volt szó, büszkén ütött a mellére. — Ezt a fiatal embert, akiben valóságos kincset nyertünk, én szereztem meg az inté­zetnek ! — ismételgette: így történt, hogy Galánthay Tibor alig egy esztendő alatt fényes fizetéssel az intézet ve­zértitkára lett. A fiatal vezértitkárt, az intézet büszkeségét, Brandt úr lassanként atyai barátságába fo­gadta. Bevezette őt családjánál, ahol nemso­kára már mindennapos volt. Egy szép napon Brandt Klára, a város leg­gazdagabb férjhezmenendő leányainak egyike, akit mint a báltermek legragyogóbb szépsé­gét ünnepeltek, sírva borult az édesatyja keblére. . • — Oh papa, ha nem adsz hozzá, meghalok ! — zokogta, szégyenkezve hajtva le gyönyörű, hamvasszőke fejét. — De hát kiről van szó ? — kérdezte Brandt úr jókedvűen. Beszélj, drága kincsem, hiszen a néma gyermeknek a legjobb papa sem értheti a szavát. A leány pihegve súgta fülébe a Galánthay Tibor nevét. — De hát miért ne adnálak hozzá ? Nagy­­tehetségű ember, fényes állása van, még fé­nyesebb jövő vár reá, azonfelül a legjobb családok egyikéből származik. Öcscse Galánthay Tamás táborszernagynak. Légy vele boldog, gyermekem. És Brandt úr gyöngéd csókot lehelt a szép Klára fehér homlokára. III. Brandt ur ismét dolgozószobájában tartóz­kodott. Bizonyos melankóliával járkált fel és alá a pompás teremben. Harminc év után megválni készült az öreg háztól, mely az ő vezetése alatt virágzott fel, vált nagggyá és­­ hatalmassá. . .­­ Mert a derék öreg úr nyugalomra vágyott. Elhatározott szándéka volt, hogy a legköze­lebbi igazgatói ülésen, amelytől immár csak két nap választotta el, átengedi helyét vejének, Galánthay Tibornak. A részvényesek már be voltak avatva a tervbe. És noha sajnálták az ő visszalépését, de viszont őszintén örvendtek annak, hogy helyét az ifjú Galánthay, a hős katona öcscse, oly fényes tehetségek birtokosa foglalja el. A szolga vendéget jelentett. — Galánthay Tamás táborszernagy ur ő excellenciája! Brandt úr vidáman zárta széjjel a bejárat nehéz bársonyfüggönyét. — Oh, lépjen be, kegyelmes uram, drága rokonom! — hábta örvendezve. Valóban szép, hogy mégis felkeresett. Amúgy sem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy az esküvőre nem jött el, sőt semmi életjelt sem adott ma­gáról. Az öcscsétől nem is kérdeztem . . . Féltem, hogy fájni fog neki a dolog. Galánthay Tamás, ki időközben immár mint táborszernagy szolgálta a legfőbb hadurat, tü­relmetlenül vágott közbe: — Micsoda öcsém ? Micsoda esküvő ? . . . Ön talán megbolondult ?... Vagy tréfát akar belőlem űzni? — dörögte. Brandt úr nem értette a dolgot. — Nos, a kegyelmes úr öcscse, Galánthay Tibor, akit két év előtt a megüresedett segéd­­fogalmazói helyre ajánlaná méltóztatott, jelen­leg intézetünk vezértitkára és csekélységem veje ... — Az én öcsém ? — hebegte Galánthay elké­pedve. — Az én öcsém itt van! — szólt, egy hala­vány, pápaszemes, jelentéktelen fiatal­emberre Budapest, november 30. A képviselőház szerdán délelőtt 10 óra­kor tartja legközelebbi ülését, amelynek napi­rendjére az újoncjavaslatok tárgyalásának foly­tatása van kitűzve. Lengyel Zoltán üdvözlése. Főszerkesz­tőnk ma este Zomborból a következő táviratot kapta : A függetlenségi párt mai estén megtartott Rákóczi-ünnepély alkalmából üdvözli nagyságo­dat és kéri, hogy a haza és a függetlenség érdekében eddig is kifejtett magatartásából egy szemernyit se engedjen. A zombori függetlenségi párt. Mérő, pártelnök. Újabb három kilépés a szabadelvű pártból. S­mialovszky Valér, a szabadelvű pártnak tizenhárom esztendő óta tagja, az ő-szabadelvűek csoportjának eddigi harcosa ma szintén kilépett a kormánypártból. Ez elhatá­rozását részletesen és alaposan indokolja meg Podmaniczky Frigyes báró pártelnökhöz inté­zett levelében s ez az indokolás, a maga nyu­godt és biztos érvelésével erős csapás az erő­szak miniszterelnökére. Kifejti, hogy a szabad­elvű pártnak november 25-iki értekezletén a házszabály magyarázatára kimondott pártkér­dés a fegyelemnek olyan mértékét akarja a párt tagjaira alkalmazni, amely már erkölcs­telen s az alkotmányossággal össze nem egyez­tethető. Erőszakot szentesíteni a pártegységért nem lehet. Ezenkívül a tisztviselők fizetésren­dezési törvényjavaslatának visszavonását nagy sérelemnek tartja az ország tisztviselőire, to­vábbá Tisza programmjának­­pénzügyi, köz­gazdasági és közművelődési részei ellen is sú­lyos aggodalmai vannak. Ugyancsak ma kiléptek a szabadelvű pártból Bolgár Ferenc és Samassa János volt nemzeti­párti képviselők is. Alkotmányválság. Budapest, november 30.. Tegnap délben nagy fenyegetésre emelte száját Tisza gróf a küzdő nemzet ellen. «Hat­ványozott erővel megyek tovább — úgymond — a kitűzött után, tovább megyek, mig — vagy nem győztem, vagy összetörve el nem bukom az út közepén.» Ezt pezsgő közt, a hu ugrai küldöttségnek mondotta. Estére azonban hazament a honi gárda, a pezsgős mámor is eloszlott talán s az éj csöndes óráiban szét­tekintett a Kaszinó urai közt Tisza gróf, na­gyon egyedül találta magát és a saját nagy személyét kínálta fel a békének. Ma pedig már valósággal imára kulcsolódott össze az «erős kéz», kegyelmet esdett az ellenféltől, akit még tegnap is meg­ akart ölni, a Ház nyílt színén hevesen ragadta meg Kossuth Ferenc segítő kezét, melyből reményt merített a békés kibontakozásra. Kapva­­kapott Kossuth meglepő ajánlatán, a magyar nyelvet készséggel taníttatja szigorúbban az iskolákban, hajlandó a választói jogot kiter­jeszteni, szociális reformokat s egyéb apró­­cseprő dolgokat ígért, mint az lapunk más helyén olvasható, nyomban hozzá is járult, hogy se ma délután, se holnap ne legyen ülés, hadd rágódhassanak a pártok a feltálalt kijelen­téseken. "

Next