Független Magyarország, 1904. április (3. évfolyam, 734-762. szám)

1904-04-01 / 734. szám

2 FÜGCKRTT.EET MAOTAHORSZÁG 1904 április 1. fc————sy^z^gjiSiiiafi I——a———c—■»——weaoBim.’i—M következményeivel immár valóban tart­hatatlan.» ügy van! Törvényenkivüli és törvény- ellenes állapot például az, hogy csordába gyűjtik Fiúméban a kivándorlókat és aztán összepréselve viszik őket napokon át városról városra, kikötőről kikötőre, mig végre valahol a világ másik végén hajóra szállitják őket. Hogy ez eddig így történt, és úgy Játszik, igy is fog történni, olyan bűne a Cunard Line-nak, amelyet sohasem fog jóvátehetni. Ezt nem akarta a törvény és nem is akarhatja semmi­féle törvény. A helyzet egyszerűen az, hogy a tör­vényt, amely tele van hibákkal, nem a rendeltetésének megfelelő célra akarják felhasználni. Ahelyett tehát, hogy a gya­korlatban arra törekednének, hogy eze­ket a hibákat lehetőleg eltüntessék, kö­vetkezményeiket enyhítsék, azt teszik, hogy a hibákat még tetézik is és meg­engednek maguknak olyan rendelkezé­seket, amelyeket a törvény igaz intenciói­nak szemmellartása mellett soha megtenni nem lett volna szabad. Bármilyen kellemetlen következmé­nyei vannak tehát ennek a mai törvényenkivüli állapotnak, mégsem sza­bad gondolni arra, hogy rossz törvényt léptessünk életbe, és azt is rosszul. f Jó törvényről, vagy javítóit törvényről kell gondoskodni , és azt igazán végre kell hajlani. Ezt mindenki kívánja. Nincs itt szó angol vagv német társaságok, Fiume vagy más kikötő érdekeiről, hanem sző van arról, ami kezdettől íogva inten- dáltatott: hogy és mint lehet a legsike­resebben és a leghelyesebben ellenőrizni a kivándorlókat. A kormány most megfi­gyelheti azt a megoldást, amelv a Cunard Line-nal kötött ideiglenes megállapodásban érvényesül. Azokból, amit mi már any- nyiszor kifejtettünk, meg fogja látni, hogy Az utolsó bál. — A Független Magyarország eredeti tárcája. — Éva asszony talpa alatt parazsat érez. Ssive hevesen ver, menekül a kiváncsi tekintetek elől. Félrevonul. Behunyja szemeit: gondolkozik. Az emlékek egész özöne lepi meg. Hiszen az emlékek visszavarázslása olyan paradicsom, ahonnan nem űzhet ki bennünket senki. Lusta, maradozó lélegzettel szívja tüdejébe a levegőt Ez a levegő körülötte most, telve van édesség­gel, gyönyörűséggel. Még szorosabban hunyja le szemeit, de azért a lezárt szemhéjak alól, remegő selyempillái között megpillantja azt az embert, akitől olyan nagyon léit, s akit rejte- tett, titkos szerelemmel mégis szeretett. A férfi mosolyogva közeledik : — Hát bajósdit játszik velem ? Miért? Hatal­mában áll, hogy ártatlan, de nagy örömet sze­rezzen nekem. Nyújtsa csak a karját! Éva gépiesen fölkel s elfogadja a férfi feléje nyu tott jobbját. Csengő kacajjal, vig tréfákkal, szellemes megjegyzésekkel s a régen keresett megnyi­latkozások mélységes igéjével — van tele a lég. A táncolok serege őket is tovaragadja. Éva aggódva néz körül. Férjét pillantja meg elhaladni, egy magas, szőke, hideg szép­séggel. — Nézze — mondja kísérőjének — ilyennek képzelem az erény és a szemérem megsze­mélyesítő ét- Fázom tőle, menjünk. — Lássa Éva, most mintha önnön lelkének hü tükrét mutatta volna be. Az ön gondolatai sem terjednek túl a konyhán, speizon és gyermek-szobán. Pedig önnek nem ez a hiva­tása. Hiába igyekszik szive vágyait, lelke tevé­kenységét mesterségesen elfojtani, a lelkében a legszerencsétlenebb megoldást válasz­totta. Addig pedig, bármily kellemetlen is ez sokaknak, bizony csak pihenni keli a törvénynek a miniszteri fiókban. Életbe­léptetéséről majd csak akkor lehet gon­doskodni, ha mellékcélok szolgálata nem fogja letériteni tulajdonképeni útjáról. Az erőszak. Budapest, március 30. Az uj aera kormányzati szelleme nem tagadja meg magát. A görcsös kéz be­tegsége im a szakminisztereken is ki­ütött. Harminchatezer állandó és húszezer ideiglenes vasutas, szabad Magyarország­nak csúfolt hasonlőképen szabadnak csúfolt polgári mozgalmat indítottak erkölcsi és anyagi helyzetük javítása érdekében. Igényeik, kívánságaik jogosak és méltányosak és teljesíthetők, a józan emberi ész — a legauíhenükusabb bíró — ítélete és az ország egész társadal­mának tanúsága szerint. Lényegben tehát nem lehet kifogást tenni mozgalmuk ellen. Hát nézzük most a tormákat. Mialatt kívánságaik jogosságát, kérel­meik teljesítésének szükségét hangoztat­ják a vasutasok: talán elhanyagolták szolgálataikat? Nem? Talán törvényelle­nes gyülekezeteket alkotnak? Nem. Hi­szen a törvény minden magyar állam­polgárnak, sőt az ország minden lakó­jának megadja a jogot, hogy polgártár­saival nemcsak írás, tehát sajtó utján, hanem élőszóval, tehát gyülekezésekben, összejövetelekben, értekezleteken szaba­don közölhessék gondolataikat. És mégis a vasutasoknak meg akarják most tiltani, hogy összejővén : a törvény elrejtett örök asszonyi bontogatni kezdi már szárnyait és parancsolja, hogy arról álmodjék, akit szeret. — Nem, ne beszéljen f Nincs joga hozzám igy szólnia, — vergődik az asszony. De most kéretlenül a férfi veszi fel a szót. — Szemei, arca, reszkető kezei meghazud­tolják e mondását, Éva. Ne átitassuk egymást. A mi életünk egymás nélkül nem is élet, s hiába int előlem a világ végére is; minden ut az én karjaimba vezeti vissza. Ismerem önt, s ismerem magamat. Két lélek találkozott az élet nagy és fenséges forgatagában: ön és én. Ki választhatná el a két hatalmas, egygyé lett eröf, a mi szerelmünket? Mi dobhatná szét a mi csillagainkat? Az asszony megkísérli hátha ellent tudna mondani ; de tiltakozásában már benne van az a bizonyosság is, hogy csak még egyszer beszéljen hozzá ilyen meggyőzően, s akkor elfelejt érte mindent, s követi akár a szé­gyenbe, a gyalázatba. Egy pillanatig farkasszemet néznek egymás­sal. Tekintetűk mélyen egybeforr. Az asszony csak hallgatja a férfit, néz rá mintegy hipno­tikus álomba merülten, s úgy tűnik fel neki, mintha uj, eddig ismeretlen evangélium tanait hallaná. — Fé! iölem Éva'? Miért reszket úgy? Vagy a tériétől fél ? Mondja, zsarnok ? Vagy közö­nyös? Mondjon valamit magáról. Az asszony kisórtőjére függeszti nagy, álmo­dozó, dióbarna szemeit, melyek könyes tekin­tettel tapadnak annak lelkére; nem kérnek tőle sem vigaszt, sem részvétet, csak rája csókolják szomorúságukat. Vallani kezd; által megengedett közös eljárásra hatá­rozzák magukat. Ki az a vakmerő, aki a törvény ellen vét ilyen módon ? Ki az, had‘ kerüljön elő a neve, hogy a törvény szigorával lakoljon. A nevek ezek : Hieronymi Ká­roly kereskedelmi m. kir. miniszter, Floss Sándor igazságügyi m. kir. miniszter, Pongrács Jenő korona ügyész és Rudnay Béla főkapitány, Csinos kis társaság ugye, igy a törvény ellen való vétésben ? Mert ezek az urak ma két merényle­tet követtek el a polgárjogok ellen. Üldözésbe vettek két polgárt, — két vasutast, hiszen csak ezek is polgárok talán — amiért összejővén néhány tár­sukkal, azt mondták: «mi, vasutasok rabszolgák vagyunk, egyik lábunkkal a a sir szélén, másikkal a börtön ajtaja előtt állunk.» Majd pedig, hogy : «ha nem teljesitik május 1-ig kívánságaink at, akkor sztrájkolunk.» Ezért a két kijelentésért bűnvádi pert indítottak két vasúti alkalmazott ellen. Az egyik kijelentés metaforikus kifeje­zése annak, hogy a vasutas testi egész­ségét emészti fel szolgálatában és fele­lőssége révén mindig szabadságával játszik. Hát ezt nem szabad kijelenteni Magyarországon. A másik kijelentés pedig — jól tekin­tetbe veendő, hogy nem parancsoló, hanem állító módban tétetett — egy bekövetkezendő eseménynek megjöven­dölése. Hol van itt a sztrájkra való izgatás kritériuma : a felhívás, az izgatás ? Az ügyészség magánosok elleni erő­szakra való izgatást lát a dologban. Hát nem kémikus ez ? Az volna, ha nem lenne olyan szomorú. De ne féljen az a két igaztalanul ül­dözött szegény ember, aki nem is a maga, hanem társai jóvoltáért beszélt. Beszélt olyat, amihez joga volt. Nekik bajuk nem eshetik. Ellenben ez az ül­— A régi mese. Két ember összekötötte az életét s csak akkor vették észre, hogy egy­mást még csak meg sem érthetik. Pedig talán nem is kívántak sokat a sorstól, úgy lehet szerelmet sem, beérték volna a lelkűk össz­hangiával is. Hogy még ebben is tévedtek, nyilván egyiknek a hibája sem volt. Az emberi szivek harmóniáját nehezebb felismerni, mint az illatok, színek vagy a hangokét. — Látja Éva, a saját szavait adom most vissza. Higyje meg, a léleknek szüksége van a fájdalom vagy a szenvedély tisztitó tüzére, hogy érdemessé válljék az igazi boldogságra. Egy órája a létnek, amikor mindenünk, az egész lényünk reszket, amikor minden meg­remeg bennünk, többet ér, mint milliónyi éve a végtelen egyformaságnak. Mondja, hol látha­tom viszont ? Mondja, hol ? mikor ? Az asszony tagadólag rázza a fejét. — Mindent meglagad hát tőlem ! Hisz akkor saját életét is vértanusággá teszi. Ejh, el sem merem magát képzelni, hogy milyen lehet otthon? Reggel a konyhában kék babos ruhá­jában mosogatja a tejes edényt. Á baba még alszik s a csélédleány most jön a csarnokból, elszámol a kiadásaival . . . Nem, ne tovább ! S mi tartja vissza, hogy le ne rázza magáról ezeket a gyűlölt láncokat ? Éva, hallgass most reám, hallgasd meg azt, amit mondani fogok és jöjj velem ! Vezetni foglak Éva, jer velem. Hoz­zám ! Az én kis szobácskámba, melynek min­den egyes bútordarabja csak rólad regél, ahol eddig csak lázas álmaim népesítették be magányomat. Jöjj Évám, vezetni foglak! Va­lóra váltom majd álmaidat, elhordom utadból a tövist, a göröngyöt. Sok egy gyenge nőnek ennyi a mámoros szóból. Éva lélekzete elakad. Má-rmár azt

Next

/
Thumbnails
Contents