Független Magyarország, 1904. április (3. évfolyam, 734-762. szám)
1904-04-01 / 734. szám
2 FÜGCERT.EET MAOTAHORSZÁG 1904 április 1. fc————sy^z^gjiSiiiafi I——a———c—■»——weaoBim.’i—M következményeivel immár valóban tarthatatlan.» ügy van! Törvényenkivüli és törvényellenes állapot például az, hogy csordába gyűjtik Fiuméban a kivándorlókat és aztán összepréselve viszik őket napokon át városról városra, kikötőről kikötőre, míg végre valahol a világ másik végén hajóra szállítják őket. Hogy ez eddig így történt, és úgy látszik, így is fog történni, olyan bűne a Cunard Line-nak, amelyet sohasem fog jóvátehetni. Ezt nem akarta a törvény és nem is akarhatja semmiféle törvény. A helyzet egyszerűen az, hogy a törvényt, amely tele van hibákkal, nem a rendeltetésének megfelelő célra akarják felhasználni. Ahelyett tehát, hogy a gyakorlatban arra törekednének, hogy ezeket a hibákat lehetőleg eltüntessék, következményeiket enyhítsék, azt teszik, hogy a hibákat még tetézik is és megengednek maguknak olyan rendelkezéseket, amelyeket a törvény igaz intencióinak szemmeltartása mellett soha megtenni nem lett volna szabad. Bármilyen kellemetlen következményei vannak tehát ennek a mai törvényen kívüli állapotnak, mégsem szabad gondolni arra, hogy rossz törvényt léptessünk életbe, és azt is rosszul. Jó törvényről, vagy javított törvényről kell gondoskodni , és azt igazán végre kell hajtani. Ezt mindenki kívánja. Nincs itt szó angol vagy német társaságok, Fiume vagy más kikötő érdekeiről, hanem szó van arról, ami kezdettől fogva intendáltatott: hogy és mint lehet a legsikeresebben és a leghelyesebben ellenőrizni a kivándorlókat. A kormány most megfigyelheti azt a megoldást, amely a Cunard Line-nal kötött ideiglenes megállapodásban érvényesül. Azokból, amit mi már anynyiszor kifejtettünk, meg fogja látni, hogy a legszerencsétlenebb megoldást választotta. Addig pedig, bármily kellemetlen is ez sokaknak, bizony csak pihenni kell a törvénynek a miniszteri fiókban. Életbeléptetéséről majd csak akkor lehet gondoskodni, ha mellékcélok szolgálata nem fogja letéríteni tulajdonképeni útjáról. Az utolsó bál. — A Független Magyarország eredeti tárcája. — Éva asszony talpa alatt parazsat érez. Isive hevesen ver, menekül a kiváncsi tekintetek elől. Félrevonul. Behunyja szemeit, gondolkozik. Az emlékek egész özöne lepi meg. Hiszen az emlékek visszavarázslása olyan paradicsom, ahonnan nem űzhet ki bennünket senki. Lusta, maradozó lélegzettel szívja tüdejébe a levegőt Ez a levegő körülötte most, telve van édességgel, gyönyörűséggel. Még szorosabban hunyja le szemeit, de azért a lezárt szemhéjak alól, remegő selyempillái között megpillantja azt az embert, akitől olyan nagyon félt, s akit rejtetett, titkos szerelemmel mégis szeretett. A férfi mosolyogva közeledik : — Hát hajósdit játszik velem ? Miért? Hatalmában áll, hogy ártatlan, de nagy örömet szerezzen nekem. Nyújtsa csak a karját! Éva gépiesen fölkel s elfogadja a férfi feléje nyitott jobbját. Csengő kacajjal, víg tréfákkal, szellemes megjegyzésekkel s a régen keresett megnyilatkozások mélységes igéjével — van tele a jég. A táncosok serege őket is tovaragadja. Éva aggódva néz körül. Férjét pillantja meg elhaladni, egy magas, szőke, hideg szépséggel. — Nézze — mondja kísérőjének — ilyennek képzelem az erény és a szemérem megszemélyesítőit- Fázom tőle, menjünk. — Lássa Éva, most mintha önnön lelkének hű tükrét mutatta volna be. Az ön gondolatai sem terjednek túl a konyhán, speizon és gyermekszobán. Pedig önnek nem ez a hivatása. Hiába igyekszik szíve vágyait, lelke tevékenységét mesterségesen elfojtani, a lelkében Az erőszak. Budapest, március 30. Az új aera kormányzati szelleme nem tagadja meg magát. A görcsös kéz betegsége isa szakminisztereken is kiütött. Harminchatezer állandó és húszezer ideiglenes vasutas, szabad Magyarországnak csúfolt hasonlóképen szabadnak csúfolt polgári mozgalmat indítottak erkölcsi és anyagi helyzetük javítása érdekében. Igényeik, kívánságaik jogosak és méltányosak és teljesíthetők, a józan emberi ész — a legauthentikusabb bíró — ítélete és az ország egész társadalmának tanúsága szerint. Lényegben tehát nem lehet kifogást tenni mozgalmuk ellen. Hát nézzük most a formákat. Mialatt kívánságaik jogosságát, kérelmeik teljesítésének szükségét hangoztatják a vasutasok, talán elhanyagolták szolgálataikat? Nem? Talán törvényellenes gyülekezeteket alkotnak? Nem. Hiszen a törvény minden magyar állampolgárnak, sőt az ország minden lakójának megadja a jogot, hogy polgártársaival nemcsak írás, tehát sajtó útján, hanem élőszóval, tehát gyülekezésekben, összejövetelekben, értekezleteken szabadon közölhessék gondolataikat. És mégis a vasutasoknak meg akarják most tiltani, hogy összejővén : a törvény elrejtett örök asszonya bontogatni kezdi már szárnyait és parancsolja, hogy arról álmodjék, akit szeret. — Nem, ne beszéljen ! Nincs joga hozzám igy szólnia, — vergődik az asszony. De most kéretlenül a férfi veszi fel a szót. — Szemei, arca, reszkető kezei meghazudtolják e mondását, Éva. Ne átitassuk egymást. A mi életünk egymás nélkül nem is élet, s hiába int előlem a világ végére is, minden út az én karjaimba vezeti vissza. Ismerem önt, s ismerem magamat. Két lélek találkozott az élet nagy és fenséges forgatagában: ön és én. Ki választhatná el a két hatalmas, egygyé lett erőt, a mi szerelmünket? Mi dobhatná szét a mi csillagainkat? Az asszony megkísérli hátha ellent tudna mondani , de tiltakozásában már benne van az a bizonyosság is, hogy csak még egyszer beszéljen hozzá ilyen meggyőzően, s akkor elfelejt érte mindent, s követi akár a szégyenbe, a gyalázatba. Egy pillanatig farkasszemet néznek egymással. Tekintetük mélyen egybeforr. Az asszony csak hallgatja a férfit, néz rá mintegy hipnotikus álomba merülten, s úgy tűnik fel neki, mintha új, eddig ismeretlen evangélium tanait hallaná. — Fél telem Éva? Miért reszket úgy? Vagy a férjétől fél ? Mondja, zsarnok ? Vagy közönyös? Mondjon valamit magáról. Az asszony kisértőjére függeszti nagy, álmodozó, dióbarna szemeit, melyek kényes tekintettel tapadnak annak lelkére; nem kérnek tőle sem vigaszt, sem részvétet, csak rája csókolják szomorúságukat. Vallani kezd, által megengedett közös eljárásra határozzák magukat. Ki az a vakmerő, aki a törvény ellen vét ilyen módon ? Ki az, hadd kerüljön elő a neve, hogy a törvény szigorával lakoljon. A nevek ezek : Hieronymi Károly kereskedelmi m. kir. miniszter, Fless Sándor igazságügyi m. kir. miniszter, Pongrács Jenő koronaügyész és Rudnay Béla főkapitány. Csinos kis társaság ugye, igy a törvény ellen való vétésben ? Mert ezek az urak ma két merényletet követtek el a polgárjogok ellen. Üldözésbe vettek két polgárt, két vasutast, hiszen csak ezek is polgárok talán — amiért összejővén néhány társukkal, azt mondták: «mi, vasutasok rabszolgák vagyunk, egyik lábunkkal a a sír szélén, másikkal a börtön ajtaja előtt állunk.» Majd pedig, hogy : «ha nem teljesítik május 1-ig kívánságainkat, akkor sztrájkolunk.» Ezért a két kijelentésért bűnvádi pert indítottak két vasúti alkalmazott ellen. Az egyik kijelentés metaforikus kifejezése annak, hogy a vasutas testi egészségét emészti fel szolgálatában és felelőssége révén mindig szabadságával játszik. Hát ezt nem szabad kijelenteni Magyarországon. A másik kijelentés pedig — jól tekintetbe veendő, hogy nem parancsoló, hanem állító módban létetett — egy bekövetkezendő eseménynek megjövendölése. Hol van itt a sztrájkra való izgatás kritériuma : a felhívás, az izgatás ? Az ügyészség magánosok elleni erőszakra való izgatást lát a dologban. Hát nem komikus ez ? Az volna, ha nem lenne olyan szomorú. De ne féljen az a két igaztalanul üldözött szegény ember, aki nem is a maga, hanem társai jóvoltáért beszélt. Beszélt olyat, amihez joga volt. Nekik bajuk nem eshetik. Ellenben ez az ül. A régi mese. Két ember összekötötte az életét s csak akkor vették észre, hogy egymást még csak meg sem érthetik. Pedig talán nem is kívántak sokat a sorstól, úgy lehet szerelmet sem, beérték volna a lelkük összhangjával is. Hogy még ebben is tévedtek, nyilván egyiknek a hibája sem volt. Az emberi szívek harmóniáját nehezebb felismerni, mint az illatok, színek vagy a hangokét. — Látja Éva, a saját szavait adom most vissza. Higyye meg, a léleknek szüksége van a fájdalom vagy a szenvedély tisztító tüzére, hogy érdemessé válljék az igazi boldogságra. Egy órája a létnek, amikor mindenünk, az egész lényünk reszket, amikor minden megremeg bennünk, többet ér, mint milliónyi éve a végtelen egyformaságnak. Mondja, hol láthatom viszont ? Mondja, hol ? mikor ? Az asszony tagadólag rázza a fejét. — Mindent megtagad hát tőlem ! Hisz akkor saját életét is vértanusággá teszi. Ejh, el sem merem magát képzelni, hogy milyen lehet otthon? Reggel a konyhában kék babos ruhájában mosogatja a tejes edényt. A baba még alszik s a cselédleány most jön a csarnokból, elszámol a kiadásaival . . . Nem, ne tovább ! S mi tartja vissza, hogy le ne rázza magáról ezeket a gyűlölt láncokat ? Éva, hallgass most reám, hallgasd meg azt, amit mondani fogok és jöjj velem ! Vezetni foglak Éva, jer velem. Hozzám ! Az én kis szobácskámba, melynek minden egyes bútordarabja csak rólad regél, ahol eddig csak lázas álmaim népesítették be magányomat. Jöjj Évám, vezetni foglak! Valóra váltom majd álmaidat, elhordom utadból a tövist, a göröngyöt. Sok egy gyenge nőnek ennyi a mámoros szóból. Éva lélekzete elakad. Mármár azt