Független Magyarország, 1904. június (3. évfolyam, 793-822. szám)

1904-06-01 / 793. szám

Budapest, 1904. III. évfolyam 793. sz. Szerda, junius 1. Független ország­­i Főszerke­ztő­ DK- LENGYEL ZOLTÁN Felelős­zerkesztő: LÓRÁNT DEZSŐ Finn-’­­írs: BERCHÁZY JÁNOS ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Szerkesztőség és kiadóhivatal: BUDAPEST, VI., KIRÁLY-UTCZA 72. SZÁM. TELEFON­SZÁM: 586. Egész évre 28.— kor. Fél évre , . 14.— Negyed évre 7.— kor. Egy hónapra 2,40 „ Báró Bánffy Dezső. Budapest, május 31. Tisza István gárdistái közül ketten — véletlenül épen olyanok, akik Bánffy Dezső testőrségéhez is tartoztak — azt hirdették vasárnap Szeged városának polgársága előtt: «ebben a városban, amelynek minden köve, minden téglája a Tiszák nemes és dicsőséges munkásságát hirdeti, meg kell választani azt azt embert, akit Tisza István küldött és aki Tisza István lobogóját emeli magasra» Szeged polgársága ma válaszolt a központból kidirigált korteseknek­­ kép­­viselőjévé választotta báró Bánffy Dezsőt. Magyarországnak egykori miniszterel­nöke tehát visszatér a képviselőházba és elfoglalja helyét — szemben régi bár­sonyszékével, az ellenzéken. A programm, amelyet Szeged város képviselője hirdet, nem a mienk, a zászló, amelyet a Bánffy Dezső körül csoportosult párt magasra emel, nem a mi zászlónk és mégis igaz lelki örömmel teszünk eleget krónikási tisztünknek, amikor hírt adunk arról a győzelemről, amely diadalra segítette Bánffy Dezső zászlóját. Pedig volt jelöltje Szeged városában a függetlenségi pártnak is. Azaz csak jelölt volt. Párt nem volt sehol. Akik jelölték, azok is csak zavart akartak előidézni — a kormánypárti jelölt javára. Ugyanazt a taktikát követték a szegedi de bizonyiszennegyennyolcasok is, amit itt követnek a függetlenségi párt úgynevezett vezérei, ellenzékieskednek a kormány­párt javára. Csakhogy itt a miniszterek­kel beszélik meg a teendőket, ott Szege­den a főispán utasítására, vagy mond­juk inkább, az ő kedvéért történt minden. Ezért nem szálltunk síkra a független­ségi jelölt mellett. Ezért lelkesedtünk Bánffy Dezső mellett. Ezért buzdítottuk Szeged polgárságát, hogy tartson ki az új párt jelöltje mellett. Mindez megtörtént. Örömrivalgás hangja hallatszik hozzánk, kitörő lelkesedés ma­gasra csapkodó lángjának fénye látszik. Győzött az igazság. Erőszak, terrorizmus, hivatalos nyomás, megnemesített és rendjeles urak kortes­kedése nem használt, állami vállalkozók, hivatalfőnökök köteles szavazatai nem billentették­­a kormány javára a mérleget. Tisza István politikája ma csődöt mon­dott Szegeden. Az a politika, amely Bécs­­nek, az osztrák uraknak és a Burgnak tetszik, kudarcot vallott a magyar Alföld­i metropolisában. A koronás király nagyon­­ meg van elégedve kormányelnökével. Dicséri minduntalan. Kiváltképen az erős kezét, amely most is olvasatlan milliókat jut­tat az ármádiának. De a nép, a nemzet, amelynek már eddig is a bőrét nyúzták le, hogy legyen elég pénz katonásdira és más­­fajta hóbortra, nem osztja uralkodója nézetét és ott, ahol tudja, ott, ahol mód kínálkozik, értésére is adja. Úgy, ahogy tudja. Ma Szegeden, holnap másutt. A közelebbről összeülő képviselőház­ban tehát viszontlátjuk báró Bánffy De­zsőt. Nem az erőszakost, nem a köz­szabadságok összetipróját, nem a vá­lasztások vaskezű intézőjét,­­ hanem egy megtért politikust, egy államférfiút, aki úgy lépett vissza a politikai porondra, hogy megtagadta múltját és expiálta cselekedeteit. Nem régmúltját — csak közelmúltját. Azt az időt, amely alatt a hatalom birtokában volt. Bukott kormányelnök az ellenzéken. Mint pártvezér. Egyelőre még kis számú pártnak az élén. De azért bizonyos, hogy báró Bánffy Dezső pártjáé a jövő. A kö­zel jövő. Látványosságnak is érdekes lesz. Nem­régiben, amikor Széll Kálmán nemzet­ellenes cselekedete ellen a főrendiház­­­ban szót emelt báró Bánffy Dezső, úgy megteltek a főrendiház karzatai, mint az egyházpolitikai harcok izgalmas napjai­ban. Pedig akkor Bánffy Dezső csak egy A költő és a fülemile. — A fFüggetlen Magyarország» eredeti tárcája. ~ Erzsikém­, te megint szomorú vagy. Gyö­­nyörü fejedet bánatosan csüggeszted le vál­­amra és bóditó fekete szemed könyei végig­peregnek a mellemen. Milyen szívesen meg­vigasztalnálak ! De lásd, én is szomorú vagyok. És az én bánatomra sincs vigasztalás. Imád­­kozni már nem tudok. A hitben, mely egykor egész keblemet el­töltötte, már nincsen bizo­­dalmam. A bölcseséghez szintén hiába mene­külök. Az évezredek tapasztalataiból leszűrt lágy gondolatok megrögzítői közül csak Scho­penhauer van előttem, amint nagy elméje szövőszékén szövi gyönyörű, de ködös gondo­­ltait a halálról. Homályosságban, megmagya­­rázhatatlan hipotézisek káoszában érzem jól magamat. Mint Nietzsche, akit bántott a vilá­gosság, a Mill Stuart világossága. Bánatos lelkem sötét hangulatából azonban nesék fakadnak, szomorú mesék, melyek mégis megvigasztalnak engemet. Nem tudom ugyan, hogy nem csak visszaálmodtam-e őket, mikor a borvitorlás hajómon járva az Élet óceánját, vahhol megpihentem. Talán régi emlékek újul­tak fel bennem. De az mindegy. Ha más is vetette talán belém a magot, az én lelkemből sarjadzott ki a virág, az illata az enyém. A nesét tehát elmondom. Lelki gyönyörűségül magamnak, vigasztalásul neked. Jer, ülj az ölembe, édes Erzsikém­ és hajolj­­ vállamra, mint ahogy ködös ormára az ég rózsaszínű felhője. Én majd a kezembe veszem kis kezedet, mely lágy és fehér, mint a nap fsókjától olvadozó hó, a­hogy simábban folyjék ■■ ■ ■um in.- inji a beszéd, egyszer-egyszer hozzáérntem ajka­mat. Te pedig hallgasd a mesét ! Hol volt, hol nem volt . . . ... A nap tüzes sugaraitól már egészen felszikkadt a föld. A fák fonnyadtan hajtják le lombos fejeiket, mintha keskeny árnyékukkal akarnák megvédeni törzsüket a pusztulás ellen A mező virágai mozdulatlanul fekszenek el a ki­aszott földeken. A pillangók élettelenül hulla­nak le a sugárzó levegőből. Messze tájon, ké­ken csillanó vizek és virágos berkek felett ma­dár nem dalol. S e szomorú pusztaságon, a kihalt berkek­ben egy magányos ifjú sétálgat. Szép fejét szomorúan húzza mellére, hiszen ő poéta, neki fáj e pusztulás legjobban. Az ő tekintete a legkúsabb, az ő beszéde a legszomorubb. Hangját, mint hajnali szellő a zugó-bugó ha­rangzúgást, szomorúan veri vissza a táj. De az ifjú csak beszél: — Tégedet kerestek, én karcsú liliomom, én legkedvesebb virágom. Tégedet, ki fehér vagy, mint a tejút, mikor a hold ezüstszínű sugarait visszaragyogja. Tégedet, ki lágy vagy, mint a szeretőm hattyúszinű keble. Karcsú liliom, minden virágok legfehérebbje, hol vagy, hol bujkálsz ? Kemény rögön fonnyadtan fekszik a liliom, de már nem tud felelni. A költő erre szomo­rúan másfelé fordul: — Szép piros rózsa, mivé lettél, mi tett belőled ? Tegnap még piros voltál, mint a szűzlány ajka, mely epedve vár az első, sze­relmes csókra. Piros voltál, mint a szűzlány ajka és harmatos, mint a csecsemő szája, melyen az anya végighúzza az emlőjét. — Ma pedig sápadt vagyok, f­elel a rózsa — és elúszott, mint az a lány, aki esztendők hosszú során várja hiába az üdvözitő ölelést. A költő bánatos tekintete megint más irányba vetődik: — Dűlő vetések, búzavirág már nincsen köztetek ? Hiszen tegnap még annyit láttam ! Kék volt mind, mint a hegyek messzeségbe vesző orma, kék, mint a látóhatár. Kék, mint Semiramis világra szóló szépségű szeme és kék, mint a türkiszszinű tóhullám csillanó tükre. Valahonnan a vetés közepéből elcsigázott hang hallatszik. — Én vagyok még csak életben társaim közül — szól egy kis búzavirág — de én is már alig várom a halált, mely kínomtól meg­szabadít. A költő busán rázza meg szép fejét, könytöt csillogó szeme vigasztalanul mered a levegőbe. Hangja is el-elcsuklik: — Sugárzó levegő, milyen üres, milyen hang­talan vagy ! Hol vannak a színes pillangók, melyek mámorosan kóvályogtak az urszinti űrödben? Hol vannak az ég madarai, melyek­nek zengő énekétől hangos volt az egész messzeség ? — Elpusztultak a forróságban, zizegi szomo­rúan egy kis szellő , aztán tovább lebeg. A poéta pedig a patak fölé hajol: — Te is eltűntél, csacsogó patak gyöngyös­­fényű tükre — kiált föl szomorúan a költő. — A karcsú gazella hiába szökken ide a partra, hiába hajol a patak fölé, nem látja magát benne. Szomját itt el nem olthatja, hűvös víz nem csörgedez a patak kiszáradt ágyá­ban. A vándor, kinek lábát megsebzi a tüske, nem moshatja itt ki a sebét. ■S". ' --- --------------............................ '

Next