Független Magyarország, 1904. június (3. évfolyam, 793-822. szám)

1904-06-01 / 793. szám

Budapest, 1904. III. évfolyam 793. sz, Szerda, juntas 1. Független ország ji Föszerkt-ztŐ! DK- LENGYEL ZOLTÁN Felelős zerkesztős LÓRÁNT DEZSŐ F^nn-’ 'írs: BEBÖHÁZY JÁNOS ELŐFIZETÉSI ARAK: Szerkesztőség és kiadóhivatal: BUDAPEST, VI., KIRÁLY-UTCZA 72. SZÁM. TELEFON SZÁM: 586. Egész évre 28.— kor. Fél évre , . 14.— Negyed évre 7.— kor. Egy hónapra 2,40 „ Báró Bánffy Dezső. Budapest, május 31, Tisza István gárdistái közül ketten — véletlenül épen olyanok, akik Bánffy Dezső testőrségéhez is tartoztak — azt hirdették vasárnap Szeged városának polgársága előtt: «ebben a városban, amelynek minden köve, minden téglája a Tiszák nemes és dicsőséges munkásságát hirdeti, meg kell választani azt azt embert, akit Tisza István küldött és aki Tisza István lobogóját emeli magasra» Szeged polgársága ma válaszolt a központból kidirigált korteseknek : kép* viselőjévé választotta báró Bánffy Dezsőt. Magyarországnak egykori miniszterel­nöke tehát visszatér a képviselöházba és elfoglalja helyét — szemben régi bár­sonyszékével, az ellenzéken. A programm, amelyet Szeged város képviselője hirdet, nem a mienk, a zászló, amelyet a Bánffy Dezső körül csoportosult párt magasra emel, nem a mi zászlónk és mégis igaz lelki őrömmel teszünk eleget krőnikási tisztünknek, amikör hirt adunk arról a győzelemről, amely diadalra segítette Bánffy Dezső zászlóját. Pedig volt jelöltje Szeged városában a függetlenségi pártnak is. Azaz csak jelölt volt. Párt nem volt sehol. Akik jelölték, azok is csak zavart akartak előidézni — a kormánypárti jelölt javára. Ugyanazt a taktikát követték a szegedi debizonyistennegyennyolcasok is, amit itt követnek a függetlenségi párt úgynevezett vezérei: ellenzékieskednek a kormány­párt javára. Csakhogy itt a miniszterek­kel beszélik meg a teendőket, ott Szege­den a főispán utasítására, vagy mond­juk inkább, az ö kedvéért történt minden. Ezért nem szálltunk síkra a független­ségi jelölt mellett. Ezért lelkesedtünk Bánffy Dezső mellett. Ezért buzdítottuk Szeged polgárságát, hogy tartson ki az uj párt jelöltje mellett. Mindez megtörtént. Örömrivalgás hangja hallatszik hozzánk, kitörő lelkesedés ma­gasra csapkodó lángjának fénye látszik. Győzött az igazság. Erőszak, terrorizmus, hivatalos nyomás, megnemesitett és rendjeles urak kortes­kedése nem használt, állami vállalkozók, hivatalfőnökök köteles szavazatai nem billentették Ma kormány javára a mérleget. Tisza István politikája ma csődöt mon­dott Szegeden. Az a politika, amely Bécs- nek, az osztrák uraknak és a Burgnak tetszik, kudarcot vallott a magyar Alföld I metropolisában. A koronás király nagyon I meg van elégedve kormányelnökével. Dicséri minduntalan. Kiváltképen az erős kezét, amely most is olvasatlan milliókat jut­tat az ármádiának. De a nép, a nemzet, amelynek már eddig is a bőrét nyúzták le, hogy legyen elég pénz katonásdira és más efajta hóbortra, nem osztja uralkodója nézetét és ott, ahol tudja, ott, ahol mód kínálkozik, értésére is adja. Úgy, ahogy tudja. Ma Szegeden, holnap másutt. A közelebbről összeülő képviselőház­ban tehát viszontlátjuk báró Bánffy De­zsőt. Nem az erőszakost, nem a köz­szabadságok Összetiprőját, nem a vá­lasztások vaskezü intézőjét, — hanem egy megtért politikust, egy államférfiut, aki úgy lépett vissza a politikai porondra, hogy megtagadta múltját és expiálta cselekedeteit. Nem régmúltját — csak közelmúltját. Azt az időt, amely alatt a hatalom birtokában volt. Bukott kormányelnök az ellenzéken. Mint pártvezér. Egyelőre még kis számú pártnak az élén. De azért bizonyos, hogy báró Bánffy Dezső pártjáé a jövő. A kö­zel jövő. Látványosságnak is érdekes lesz. Nem­régiben, amikor Széli Kálmán nemzet­ellenes cselekedete ellen a főrendiház­• ban szót emelt báró Bánffy Dezső, úgy megteltek a főrendiház karzatai, mint az egyházpolitikai harcok izgalmas napjai­ban. Pedig akkor Bánffy Dezső csak egy A költő és a íülemile. — A tFüggetíen Magyarország» eredeti tárcája. ~ Erzsikéin, te megint szomorú vagy. Gyö- lyörü fejedet bánatosan csüggeszted le vál- amra és bóditó fekete szemed könyei végig­peregnek a mellemen. Milyen szívesen meg­vigasztalnálak 1 De lásd, én is szomorú vagyok. És az én bánatomra sincs vigasztalás. Imád- cozni már nem tudok. A hitben, mely egykor ígész keblemet el töltötte, már nincsen bizo- lalmam. A bölcseséghez szintén hiába mene­külök. Az évezredek tapasztalataiból leszűrt lágy gondolatok megrögzitöi közül csak Scho­penhauer van előttem, amint nagy elméje szövőszékén szövi gyönyörű, de ködös gondo- atait a halálról. Homályosságban, megmagya- •ázhatatlan hipotézisek káoszában érzem jól nagamat. Mint Nietzsche, akit bántott a vilá­gosság, a Mill Stuart világossága. Bánatos lelkem sötét hangulatából azonban nesék fakadnak, szomorú mesék, melyek mégis negvigasztalnak engemet. Nem tudom ugyan, logy nem csak visszaálmodtam-e őket, mikor »borvitorlás hajómon járva az Élet óceánját, rahhol megpihentem. Talán régi emlékek újul­tak fel bennem. De az mindegy. Ha más is retette talán belém a magot, az én lelkemből larjadzott ki a virág, az illata az enyém. A nesét tehát elmondom. Lelki gyönyörűségül magamnak, vigasztalásul neked. Jer, ülj az ölembe, édes Erzsikéin és hajolj i vállamra, mint ahogy ködös ormára az ég “ózsaszinü felhője. Én majd a kezembe veszem cis kezedet, mely lágy és fehér, mint a nap jsókjától olvadozó hó, a hogy simábban folyjék ■■ ■ ■um in.- iwji a beszéd, egyszer-egyszer hozzáénntem ajka­mat. Te pedig hallgasd a mesét 1 Hol volt, hol nem volt . . . ... A nap tüzes sugaraitól már egészen felszikkadt a föld. A fák fonnyadtan hajtják le lombos fejeiket, mintha keskeny árnyékukkal akarnák megvédeni törzsüket a pusztulás elten A mező virágai mozdulatlanul fekszenek el a ki­aszott földeken. A pillangók élettelenül hulla­nék le a sugárzó levegőből. Messze tájon, ké­ken csillanó vizek és virágos berkek felett ma­dár nem dalol. S e szomorú pusztaságon, a kihalt berkek­ben egy magányos ifjú sétálgat. Szép fejét szomorúan huzza mellére, hiszen ő poéta, neki fáj e pusztulás legjobban. Az ő tekintete a legbusabb, az ő beszéde a legszomorubb. Hangját, mint hajnali szellő a zugó-bugó ha­rangzúgást, szomorúan veri vissza a táj, De az ifjú csak beszél: — Tégedet kerestek, én karcsú liliomom, én legkedvesebb virágom. Tégedet, ki fehér vagy, mint a tejut, mikor a hold ezüstszínű sugarait visszaragyogja. Tégedet, ki lágy vagy, mint a szeretőm hattyuszinü keble. Karcsú liliom, minden virágok legfehérebbje, hol vagy, hol bujkálsz ? Kemény rögön fonnyadtan fekszik a liliom, de már nem tud felelni. A költő erre szomo­rúan másfelé fordul: — Szép piros rózsa, mivé lettél, mi tett belőled ? Tegnap még piros voltál, mint a szüzlány ajka, mely epedve vár az első, sze­relmes csókra. Piros voltál, mint a szüzlány ajka és harmatos, mint a csecsemő szája, melyen az anya végighuzza az emlőjét. — Ma pedig sápadt vagyok, f elel a rózsa — és ■S". ' --- --------------............................ ' e laszott, mint az a lány, aki esztendők hosszú során várja hiába az üdvözitö ölelést. A költő bánatos tekintete megint más irányba vetődik: — Dűlő vetések, búzavirág már nincsen közietek ? Hiszen tegnap még annyit láttam 1 Kék volt mind, mint a hegyek messzeségbe vesző orma, kék, mint a látóhatár. Kék, mint Semiramis világra szóló szépségű szeme és kék, mint a türkiszszinü tóhullám csillanó tükre. Valahonnan a vetés közepéből elcsigázott hang hallatszik. — Én vagyok még csak életben társaim közül — szól egy kis búzavirág — de én is már alig várom a halált, mely kínomtól meg­szabadít. A költő busán rázza meg szép fejét, könytöl csillogó szeme vigasztalanul mered a levegőbe. Hangja is el-elesuklik: — Sugárzó levegő, milyen üres, milyen hang­talan vagy 1 Hol vannak a színes pillangók, melyek mámorosán kóvályogtak azurszinii űrödben? Hol vannak az ég madarai, melyek­nek zengő énekétől hangos volt az egész messzeség ? — Elpusztultak a forrőságban, zizegi szomo­rúan egy kis szellő ; aztán tovább lebeg. A poéta pedig a patak föló hajol: — Te is eltűntél, csacsogó patak gyöngyös- fényű tükre — kiált föl szomorúan a költő. — A karcsú gazella hiába szökken ide a Dartra, hiába hajol a patak fölé, nem látja magát benne. Szomját itt el nem olthatja, hűvös viz nem csergedez a patak kiszáradt ágyá­ban. A vándor, kinek lábát megsebzi a tüske, nem moshatja itt ki a sebét.

Next

Sign up Sign up
/
Thumbnails
Contents