Független Magyarország, 1904. június (3. évfolyam, 793-822. szám)
1904-06-01 / 793. szám
Budapest, 1904. III. évfolyam 793. sz. Szerda, junius 1. Független országi Főszerkeztő DK- LENGYEL ZOLTÁN Felelőszerkesztő: LÓRÁNT DEZSŐ Finn-’írs: BERCHÁZY JÁNOS ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Szerkesztőség és kiadóhivatal: BUDAPEST, VI., KIRÁLY-UTCZA 72. SZÁM. TELEFONSZÁM: 586. Egész évre 28.— kor. Fél évre , . 14.— Negyed évre 7.— kor. Egy hónapra 2,40 „ Báró Bánffy Dezső. Budapest, május 31. Tisza István gárdistái közül ketten — véletlenül épen olyanok, akik Bánffy Dezső testőrségéhez is tartoztak — azt hirdették vasárnap Szeged városának polgársága előtt: «ebben a városban, amelynek minden köve, minden téglája a Tiszák nemes és dicsőséges munkásságát hirdeti, meg kell választani azt azt embert, akit Tisza István küldött és aki Tisza István lobogóját emeli magasra» Szeged polgársága ma válaszolt a központból kidirigált korteseknek képviselőjévé választotta báró Bánffy Dezsőt. Magyarországnak egykori miniszterelnöke tehát visszatér a képviselőházba és elfoglalja helyét — szemben régi bársonyszékével, az ellenzéken. A programm, amelyet Szeged város képviselője hirdet, nem a mienk, a zászló, amelyet a Bánffy Dezső körül csoportosult párt magasra emel, nem a mi zászlónk és mégis igaz lelki örömmel teszünk eleget krónikási tisztünknek, amikor hírt adunk arról a győzelemről, amely diadalra segítette Bánffy Dezső zászlóját. Pedig volt jelöltje Szeged városában a függetlenségi pártnak is. Azaz csak jelölt volt. Párt nem volt sehol. Akik jelölték, azok is csak zavart akartak előidézni — a kormánypárti jelölt javára. Ugyanazt a taktikát követték a szegedi de bizonyiszennegyennyolcasok is, amit itt követnek a függetlenségi párt úgynevezett vezérei, ellenzékieskednek a kormánypárt javára. Csakhogy itt a miniszterekkel beszélik meg a teendőket, ott Szegeden a főispán utasítására, vagy mondjuk inkább, az ő kedvéért történt minden. Ezért nem szálltunk síkra a függetlenségi jelölt mellett. Ezért lelkesedtünk Bánffy Dezső mellett. Ezért buzdítottuk Szeged polgárságát, hogy tartson ki az új párt jelöltje mellett. Mindez megtörtént. Örömrivalgás hangja hallatszik hozzánk, kitörő lelkesedés magasra csapkodó lángjának fénye látszik. Győzött az igazság. Erőszak, terrorizmus, hivatalos nyomás, megnemesített és rendjeles urak korteskedése nem használt, állami vállalkozók, hivatalfőnökök köteles szavazatai nem billentettéka kormány javára a mérleget. Tisza István politikája ma csődöt mondott Szegeden. Az a politika, amely Bécsnek, az osztrák uraknak és a Burgnak tetszik, kudarcot vallott a magyar Alföldi metropolisában. A koronás király nagyon meg van elégedve kormányelnökével. Dicséri minduntalan. Kiváltképen az erős kezét, amely most is olvasatlan milliókat juttat az ármádiának. De a nép, a nemzet, amelynek már eddig is a bőrét nyúzták le, hogy legyen elég pénz katonásdira és másfajta hóbortra, nem osztja uralkodója nézetét és ott, ahol tudja, ott, ahol mód kínálkozik, értésére is adja. Úgy, ahogy tudja. Ma Szegeden, holnap másutt. A közelebbről összeülő képviselőházban tehát viszontlátjuk báró Bánffy Dezsőt. Nem az erőszakost, nem a közszabadságok összetipróját, nem a választások vaskezű intézőjét, hanem egy megtért politikust, egy államférfiút, aki úgy lépett vissza a politikai porondra, hogy megtagadta múltját és expiálta cselekedeteit. Nem régmúltját — csak közelmúltját. Azt az időt, amely alatt a hatalom birtokában volt. Bukott kormányelnök az ellenzéken. Mint pártvezér. Egyelőre még kis számú pártnak az élén. De azért bizonyos, hogy báró Bánffy Dezső pártjáé a jövő. A közel jövő. Látványosságnak is érdekes lesz. Nemrégiben, amikor Széll Kálmán nemzetellenes cselekedete ellen a főrendiházban szót emelt báró Bánffy Dezső, úgy megteltek a főrendiház karzatai, mint az egyházpolitikai harcok izgalmas napjaiban. Pedig akkor Bánffy Dezső csak egy A költő és a fülemile. — A fFüggetlen Magyarország» eredeti tárcája. ~ Erzsikém, te megint szomorú vagy. Gyönyörü fejedet bánatosan csüggeszted le válamra és bóditó fekete szemed könyei végigperegnek a mellemen. Milyen szívesen megvigasztalnálak ! De lásd, én is szomorú vagyok. És az én bánatomra sincs vigasztalás. Imádkozni már nem tudok. A hitben, mely egykor egész keblemet eltöltötte, már nincsen bizodalmam. A bölcseséghez szintén hiába menekülök. Az évezredek tapasztalataiból leszűrt lágy gondolatok megrögzítői közül csak Schopenhauer van előttem, amint nagy elméje szövőszékén szövi gyönyörű, de ködös gondoltait a halálról. Homályosságban, megmagyarázhatatlan hipotézisek káoszában érzem jól magamat. Mint Nietzsche, akit bántott a világosság, a Mill Stuart világossága. Bánatos lelkem sötét hangulatából azonban nesék fakadnak, szomorú mesék, melyek mégis megvigasztalnak engemet. Nem tudom ugyan, hogy nem csak visszaálmodtam-e őket, mikor a borvitorlás hajómon járva az Élet óceánját, vahhol megpihentem. Talán régi emlékek újultak fel bennem. De az mindegy. Ha más is vetette talán belém a magot, az én lelkemből sarjadzott ki a virág, az illata az enyém. A nesét tehát elmondom. Lelki gyönyörűségül magamnak, vigasztalásul neked. Jer, ülj az ölembe, édes Erzsikém és hajolj vállamra, mint ahogy ködös ormára az ég rózsaszínű felhője. Én majd a kezembe veszem kis kezedet, mely lágy és fehér, mint a nap fsókjától olvadozó hó, ahogy simábban folyjék ■■ ■ ■um in.- inji a beszéd, egyszer-egyszer hozzáérntem ajkamat. Te pedig hallgasd a mesét ! Hol volt, hol nem volt . . . ... A nap tüzes sugaraitól már egészen felszikkadt a föld. A fák fonnyadtan hajtják le lombos fejeiket, mintha keskeny árnyékukkal akarnák megvédeni törzsüket a pusztulás ellen A mező virágai mozdulatlanul fekszenek el a kiaszott földeken. A pillangók élettelenül hullanak le a sugárzó levegőből. Messze tájon, kéken csillanó vizek és virágos berkek felett madár nem dalol. S e szomorú pusztaságon, a kihalt berkekben egy magányos ifjú sétálgat. Szép fejét szomorúan húzza mellére, hiszen ő poéta, neki fáj e pusztulás legjobban. Az ő tekintete a legkúsabb, az ő beszéde a legszomorubb. Hangját, mint hajnali szellő a zugó-bugó harangzúgást, szomorúan veri vissza a táj. De az ifjú csak beszél: — Tégedet kerestek, én karcsú liliomom, én legkedvesebb virágom. Tégedet, ki fehér vagy, mint a tejút, mikor a hold ezüstszínű sugarait visszaragyogja. Tégedet, ki lágy vagy, mint a szeretőm hattyúszinű keble. Karcsú liliom, minden virágok legfehérebbje, hol vagy, hol bujkálsz ? Kemény rögön fonnyadtan fekszik a liliom, de már nem tud felelni. A költő erre szomorúan másfelé fordul: — Szép piros rózsa, mivé lettél, mi tett belőled ? Tegnap még piros voltál, mint a szűzlány ajka, mely epedve vár az első, szerelmes csókra. Piros voltál, mint a szűzlány ajka és harmatos, mint a csecsemő szája, melyen az anya végighúzza az emlőjét. — Ma pedig sápadt vagyok, felel a rózsa — és elúszott, mint az a lány, aki esztendők hosszú során várja hiába az üdvözitő ölelést. A költő bánatos tekintete megint más irányba vetődik: — Dűlő vetések, búzavirág már nincsen köztetek ? Hiszen tegnap még annyit láttam ! Kék volt mind, mint a hegyek messzeségbe vesző orma, kék, mint a látóhatár. Kék, mint Semiramis világra szóló szépségű szeme és kék, mint a türkiszszinű tóhullám csillanó tükre. Valahonnan a vetés közepéből elcsigázott hang hallatszik. — Én vagyok még csak életben társaim közül — szól egy kis búzavirág — de én is már alig várom a halált, mely kínomtól megszabadít. A költő busán rázza meg szép fejét, könytöt csillogó szeme vigasztalanul mered a levegőbe. Hangja is el-elcsuklik: — Sugárzó levegő, milyen üres, milyen hangtalan vagy ! Hol vannak a színes pillangók, melyek mámorosan kóvályogtak az urszinti űrödben? Hol vannak az ég madarai, melyeknek zengő énekétől hangos volt az egész messzeség ? — Elpusztultak a forróságban, zizegi szomorúan egy kis szellő , aztán tovább lebeg. A poéta pedig a patak fölé hajol: — Te is eltűntél, csacsogó patak gyöngyösfényű tükre — kiált föl szomorúan a költő. — A karcsú gazella hiába szökken ide a partra, hiába hajol a patak fölé, nem látja magát benne. Szomját itt el nem olthatja, hűvös víz nem csörgedez a patak kiszáradt ágyában. A vándor, kinek lábát megsebzi a tüske, nem moshatja itt ki a sebét. ■S". ' --- --------------............................ '