Független Magyarország, 1904. november (3. évfolyam, 943-972. szám)
1904-11-01 / 943. szám
Budapest, 1904. III. évfolyam, 943. sz. Kedd, november LGETLEN MAGYARORSZÁG Főszerkesztő: Dr. LENGYEL ZOLTÁN Felelős szerkesztő LÓRÁNT DEZSŐ Főmunkatárs: BEDŐHÁZY JÁNOS éSIII. MIM ------------1 —■■ -..........——3-............................................. Szerkesztőség és kiadóhivatal: BUDAPEST, VI., KIRÁLY UTCZA 72. SZÁM. ELŐFIZETÉSI Árak: 686. Egész évre 28.— kor. É Negyed évre 7.— kor. Fél évre . . 14.— , g Egy hónapra 2.40 „ Kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőinket, kiknek előfizetése október végén lejárt, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szíveskedjenek minél előbb megújítani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. Panaszkodnak, mert nem mernek dicsekedni. Budapest, október 31. Valahányszor nehéz küzdelmei voltak a nemzetnek, a nemzetiségek mindannyiszor olyankor lettek agresszívebbek. Ez a magatartásuk mutatja, hogy ellenségei e hazának, hogy részben — vezetői révén — öntudatos, részben öntudatlan szövetségesei az osztrák politikának s ez a magatartásuk mutatja egyúttal, hogy a Habsburgok «divide et impera» jelszaván fölépült politikája megtermette és megtenni a maga gyümölcseit a nemzeti eszme szétválasztására és az összbirodalmi eszme javára. Ma, mint lapunk belsejében egy Dévről érkezett távirati tudósításban olvasható , Vlad Aurél tartotta meg beszámolóját Marosillyén s az ott elhangzott beszédek igazolják, hogy a románok aktivitásuk megkezdésére csakugyan alkalmasnak tartják azt a politikai helyzetet, amelyben Magyarország most van. Vagyis, — mint a történelem évszázadokon át tanúságot tesz róla — a nemzetiségek s elsősorban a románok, azután a szászok s azután a tótok, mindig olyankor látták alkalmasnak anyaországuk, hazájuk ellen támadni, amikor Ausztria, vagy helyesebben az osztrák politika, élén a bécsi kamarával agresszívebben lépett fel a magyar nemzeti állameszmék ellen. Természetes, az apró fekete varjak akkor röpdösik körül leginkább a tanyai házat, amikor a bánya is ott kereng, hogy lecsapjon. Előkészítője volt ennek a politikai helyzetnek Széll Kálmán politikája, amely Ausztriával és a nemzetiségekkel szemben engedékeny volt. Direkt nem bátorította fel a támadásra őket, vad törvénytelenségekre saját hazája ellen nem volt rábírható, de amit el lehetett burkolni, azt megtörténni hagyta. Látták az idők jelét a románok s kimondták az aktivitást, amelynek első károgójaként beküldték a parlamentbe Vlad Aurél urat. Nos, ha egy fecske nem tud nyarat csinálni, azonképen egy árva varju sem telet. De ne felejtsük el, az első varjú károgása hívja a többi varjakat. Jött aztán a chlopy-i hadparancs, jött Tisza István gróf s ez már biztató jel volt a bécsikamarilla részéről, hogy : segítsetek, most segítsetek gyöngíteni a nemzetet, a zavarosban halászván. Hiszen nem felejthettük még el, hogy micsoda lelkes határozottsággal csatlakoztak a nemzetiségek Tisza István kormányához, annak politikáját támogatni késznek jelentkezve. Természetes, hogy a dákóromanizmus saját agitatórius hatalmát folyton nagyobbodó szarvaiban találhatja, hogy a Berzeviczy - féle kultusztörvényt, amelyet a Tisza-kormány, mint a magyar nemzeti eszméért való törekvése bizonyítékát állította a magyar nemzet elé, nem helyeselhették nyíltan, úgy tesznek tehát a román fanatikusok kedvéért, mintha komolyan haragudnának érte s volna okuk érte haragudni. Ezzel mintegy hiteles pecsétet vélnek ütni egyúttal Tisza István gróf «magyar politikájára» az ellenzék részére. Azt csak senki sem fogja tagadni, hogy Bánffy bárónak kormányelnöki politikája egyetlen egy tekintetben a legsovénebb nemzeti irányt követte ? A nemzetiségekkel szemben az ország határain belöl. S lám Bánffy báró nem csináltatta meg a Berzeviczy javaslatot, holott ez memorandum alakjában akkor már rég a kultuszminiszteri iroda asztalfiókjában volt. Bánffy bárónak az volt a terve — a gyakorlatban ezt is vitte keresztül — hogy fokozatosan államo ‘ ' 1 ..........ip.i ...■^1. .11. Halottak emlékezete^ — A Független Magyarország eredeti tárcája. — Sárguló levelek jelölik az utat a temetők felé. A késői ősz hideg szele vágja át a levegőt , halottak napja van. Fehér virágoktól, babérkoszorúktól díszes az elköltözőitek csendesen békés, siri világa, a temető. Szedjétek össze a lombhullató ősz megmaradt virágait és vigyétek el kedves halottaitoknak a mai napon, gyújtsátok meg az emlékezés apró tarka mécseseit és morzsoljatok le egy-egy imát . , , Halottak napja van. A kopár sírokat virágerdő borítja, a lelkekbe a magunkbaszállás hamvas szürkeségéből árad melankolikus szomorúság. Lássátok mik vagyunk, bizony por és hamu vagyunk. Szívünket az elmúlás érzete hatja át és az elmúló természet lombhullásának, zörgő avarjának hangulatos, melodikusan finom zenéje mellett oly jól esik emlékezni a csendes emberekre, akiknek már nem fáj semmi. Vájjon milyen ez a sik világ, vájjon milyen ez a túlvilági élet ? Beteges szívü, az élet ezernyi gondjától meggyötört, terhétől összeroskadt, fáradt emberek vágyva terjesztik ki karjaikat a sírok titokzatos mélysége felé, vágyva vágynak a sírok birodalmába, göröngyös hantok alá, amelyre szomorufűz terjeszti lombjait. Fiatalok, kik csalódtak szerelemben, férfiak, kik az élet küzdelmét nem bírják, aggok, kiknek megtört testét betegség marcangolja, mind-mind a nyugalom, az örök békeség honját vélik föltalálhatni a sírok mélységében. Vájjon békés, csendes birodalom-e ez a túlvilág, vájjon van-e egyáltalában túlvilág? . . . Hátha fájdalmas a halál, hátha iszonyatos a nehéz föld súlyának terhe ? Hátha ott is van fájdalom, hátha ott is van boldogtalanság, kín és szenvedés ? . . . Ti, boldogtalan földi halandók gondoljátok el mindezeket, mielőtt a halni vágyástól megragadva az élet ismert, bár sokaknak szomorú világát föl akarjátok cserélni az ismeretlen világgal, amelynek titokzatossága vonz és amelynek csendességében a békeséget, nyugalmat vélitek föllelhetni. Sárguló levelek jelölik az utat a temető felé. Hosszú sorban zarándokolnak az élők a halottakhoz, a szegényebbje gyalog, kezében primitív, viaszból készített mécsesekkel, művirágokból, üveggyöngyökből gyártott koszorúkkal, a jómódúak gummitalpas fogatokon, kocsikon, díszes koszorúkkal, babérral, krizantémokkal, rózsákkal, nemes virágokkal. Egy felé visz az utuk, egyet siratnak mindannyian: a múlandóságot, az enyészetet, egyek a fájdalomban, könyvik egy földre hullnak, az emlékező szelíd melankóliája egyformán zománcozza ki szívüket, lelküket. Szép ünnep ez a halottak napja ! úgy beleilleszkedik az ősz szomorú hangulatába. A lelkek is fogékonyabbak ilyenkor, a szivek érzékenyebbek, élők a holtakkal jobban megsérthetik egymást. És ti, kik kedves halottaitoknak szentelitek ezt a szomorú novemberi napot, ugye érzitek, hogy lelketek fájdalommá telik meg az elmúlásra gondolván. Ott a korhadt fakeresztek, süppedt sírok között, színe, mécsesek pislákoló világa mellett csendes ima mormolva egy kívánság röppen el ajkatokról hogy adja meg a Mindenható kedves halottatoknak a csendes békeséges nyugodalma mindörökké. Virágos temető hangulatos csöndjében járván a néma sirok között: itt sem látom az egyenlőséget. Akadnak sirok, amelyre sohasem tesz a kegyelet akár néhány szál virágot is kis, olcsó koszorút. Jó emberek, ha ilyen sir felé visz el utatok, dobjatok rá egy-két szá fehér virágot, őszi virágot, az egyenlőség és az emberi kegyelet szent nevében . . . ... J.