Független Magyarország, 1905. június (4. évfolyam, 1151-1179. szám)

1905-06-01 / 1151. szám

Budapest, 1905. IV. évfolyam, 1151. sz. Csütörtök, Jiming 1. MAGYARORSZÁG ELŐFIZETÉSI ABAXj !] Főszerkesztő: LENGTE J. ZOLTÁN Szerkesztőség és kiadóhivatal, BUDAPEST, m: ERZSÉBET-KÖJLTJT SO, Egész évre 28.— korona Fél évre 14.— s negyed évre 7.— korona Egy hónapra 2.40 f 'i. Főmunkatárs: BAKONYI SAMU TELEFON­SZÁM: 586. Tisztelettel kérjük azokat az előfizetőinket kiknek előfizetése miljus­ságon lejár, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szívesked­jenek minél előbb megújítani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. Nem felel a király. Trip ■ Bakonyi Samu, Budapest, május 31. Hiába minden, Magyarország végre magyar állam akar lenni. Az a hamis elmélet, hogy az osztrák álammal való közösség a magyar állam fenmaradásá­­nak biztosítéka és nem önállóságának a megtagadása, elvesztette immáron min­den erejét. Akik jóhiszeműen hívei vol­tak eddig, napról-napra nagyobb szám­ban hagyják el az abszolutizmusnak csúfolt birodalmi egység süppedő talaját és magyar lelkük igaz sugallatát követve rálépnek a független magyar állam szilárd útjára. Nem csoda, ha a Bécs­­ből szárnyra kat riasztó hirek hatás nélkül maradnak­ minden okos és jó hazafira. Mindenféle lényeget­ megtörik a negyven álmából teljesen fölébredt közegy]sem diadalmas erején. Az önbizalom és elsöreág szállja meg a sziveket s egyre fogy a tétovázók csa­pata, számban és erőben egyre nő az alkotmányvédők tábora. A hatalom pedig vergődik és kapkod. Siralmas kapkodása és tehetetlen vergődése bukott híveinek kitartását természetesen nem fokozhatja. Mit használ hát a botor és konok ellenállás ? A nemzet állhatatos marad. Az ellenzéki többség tömör összetartá­sát sem tudják semmiféle mesterkedés­sel megbontani. Ugyan hát mire számí­tanak ? Ki akarják a nemzetet éhez­­tetni ? De hiszen egyik csúfos kudarc a másik után éri őket. Miből me­nthetik hát azt a reménységeket, hogy előbb-utóbb elcsüggedünk ? A tör­vényhatóságok mind erőteljesebb han­gon sürgetik az alkotmányos meg­oldást. El lehetnek rá készülve, hogy az országgyűlés által meg nem szavazott adókat és újoncokat meg nem kapják. És még­se tudnak­ helétörődni, hogy fel kell hagyniok minden reménységgel, el­hisszük, hogy a nemzeti­ akarat előtt való meghajlás nekik pokol. Pedig e­z­t a pok­lot már ki nem kerülik, vagy könnyen oda kerülnek az igazi pokolba, amire — ha hisznek benne — bűneik után méltán számot tarthatnak. De hát miért késlekednek szörnyű ijesztgetéseik beváltásával ? Lám csak a darabant-kormány napokig tartó erőlkö­dés után sem tud megalakulni. Ebben az országban, ahol eddig a hatalom mohó vágya volt a legerősebb érzés és a dinasztikus érdekek szolgálata volt a legmagasztosabb ambíció, egyszerre csak egészen más vágyak és egészen más he­vületek hozzák rezgésbe a lelkeket. Emlékszik-e még rá gróf Tisza Ist­ván, mit mondott egyszer valamikor a galaci eset után a polgármesterek küldött­ségének ? Ugy­e, hogy azt mondta: «a mérges illúziók részegségéből ki kell józanodni ?» És lám csak, hogy meg­fogadta a szavát az egész nemzet. Mert ugyan kiket tud megfogni az a szeren­csétlen illúzió, hogy a régi alapon Magyarország állami létének céljait valaha elérheti. Ebből az illúzióból, mely annyi időn át rontotta mérgével a nemzetnek szervezetét, alaposan kijózanodott min­den magyar ember, akinek a látóképes­sége a hosszú vak éjszakában végkép el nem veszett. Nem lehet hát bennünket se meg­ijeszteni, se összeveszítni, se elbolondí­­tani, se kiéheztetni, sem bármiféle más módon megtántorítani. Ha pedig erre is, meg arra is rájöttek, hogy ekkora er­kölcsi erővel szemben kárba veszett vál­lalkozás volna akármily erőszak alkal­mazása is, mert a nemzet el van ké­szülve az esetleg bekövetkező szenvedé­sekre és el van rá szánva, hogy azokat áldozatkész önmegtagadással elviseli , mert nem fognak hozzá a Tavaszi munká­­ i. A pázsitos hegy tetejéről, A fűbe keveredve, Nézek le lent a völgyben nyüzsgő Kicsinyke emberekre. Mintha bogárral másznék ott lenn, Sok száz kicsiny bogárka. A barna földön, zöld vetésen Lomhán, cél nélkül mászva. S az égből mig vígan ragyog A napsugár le rájok, — Ők végzik nap nap után A tavaszi munkások. És azt se tud­ák, hogy a nyár Még itt leli-e őket — Vagy más aratja majd le, a Megérett gabnatő’­et ? . . . II. ■ pír Nyüzsögnek, másznak, hullanak, Mint más apró bogár — Sok száz, ki még most dolgozik, A nyárra halva már. S az elhullott helyébe jő Sok más kicsiny bogár S minden tavaszszal telve van Mindenhol a határ. S nem gondol egyse arra tan, Mire én gondolok, Hogy élet, munka, szép tavasz, Mind oly üres dolog . . • Hogy nem vigyünk mások mi sem, Mint férgek, idesen S ha elhullunk, nem érzi meg Hiányunk senki sem . . . Vészely Gyula. Künn a ligetben. — A «Független Magyarország» eredeti tárcája. — Irta: Zöldi Márton. ? . A Városligetben lépten-nyomon a keleti ba­zár­kereskedés degenerált nyomaira bukkanunk. Nyárfák és platánok árnyékában sorban álla­nak az árubódék, melyekben olcsó nyalánksá­gokat árusítanak : cukrocskákat, gyümölcsöt, méhsört. Azonkívül kiflit, sóst és óriást, édes pálinkát, narancsot, pattogatott és főtt kukoricát (szezon szerint), és olcsó játékszereket és virsliket (szezonra való tekintet nélkül). Ezek a bódék márciusban nyílnak, körülbelül egyidőben az ibolyákkal. Egyéb hasonlatosság nincs köztük. Mikor az első hideg novemberi szél végigsuhan a lombvesztett ágakon, a bódé tulajdonosa beköltözik a városba. Egyik előbb, másik később. Az öreg Marcsa néni sokáig szokott künn maradni. Őt csak a hó kergeti be. Ez a mogorva, vénasszony nagy tekintélynek örvend a városligeti kereskedelmi világban Meg azok a züllött, veszedelmes alakok is, kik sűrűn ólálkodnak a bódéja kö­rül, respektussal közelítenek hozzá. Marcsa néni szigorúan, gorombán bánk velük. Akár­milyen jó kuncsaftok is, minduntalan érezteti velük erkölcsi fölényét. Ha egyik-másik a vásárlás alkalmával tízforintossal fizet, Marcsa néni keményen a szemébe néz. Megkérdezi: — Hát ez honnan került ? Nem becsületes után, az bizonyos. Tovább nem firtatja. Etikai érzése megelég­szik a rászólással. A többi nem az ő dolga, hanem a rendőrségé. Azért fizetik. Huszonkét esztendő óta tulajdonosa annak a fabódénak, melyből hét-nyolc hónapon belül alig mozdul ki. Az árukat úgy hozzák neki helybe. Beszélik, hogy valamikor jómódban élt. Férje gazdag asztalos volt, de ha­diakor csak adósságot hagyott s egy kamasz fiút. Ezt a fiút Marcsa néni iskoláztatta. Nem jól tanult, de Marcsa néni nem tágított. Roppant energiával rákényszerítette, hogy kijárja az iskolákat, aztán beadta egy gyárba hivatal­noknak. A korlátolt eszű fiú a hivatalban megbe­csülte magát. Huszonhatéves korában pénztá­ros lett. A kauciót, kétezer forintot, az anyja tette le érette. Aztán megnősült. A házas­ság után három hónappal Marcsa néni vég­leg szakított a fiával. Egy cselédlánytól hal­lotta, hogy a fiatal asszony szégyelte az anyó­sát, a vén kólát. Meghagyta a cselédnek, hogy akármikor jön, mondják, hogy nincs otthon senki. Az önérzetes kófa ezt annyira a lelkére vette, hogy mikor fia egyszer hosszas elmara­­ d Lapunk­ mai száma: 24 oldal, 1 "

Next