Független Magyarország, 1905. augusztus (4. évfolyam, 1211-1241. szám)

1905-08-01 / 1211. szám

Budapest, 1905. IV. évfolyam, 1211. sz. Kedd, augusztus L ­Főszerkesztő: LENGYEL ZOLTÁN Szerkesztőság és kiadóhivatal: BUDAPEST, V3X, ERSSfiBET-KÖBUT 50, SZ EBÖflZETfSX ARAK; Egén évre 28.— borona Ifejjred évre 7.— borona Fél irr» 14.— r Egy hónapra 2.40 {, Főmnri'-nlárs: BAKONYI SAMU = TELEFON" SZÁM f= 586. \ i r ) Tisztelettel kérjük azokat az előfizetőinket. Miinek előfizetése július yégé- yel lejár, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szívesked­jenek minél előbb megnjitani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. Ferenc József és Vilmos császár. Budapest, július 31. A német császárnak van egy kedves foglalkozása. Uralkodói foglalkozás, de Vilmos császár már egészen sportszerű- lég űzi. És ez a foglalkozás a tanács­adás. A vén Európa a fiatal császár jól- rosszul elsült tanácsaiból éldegél s ugyan mi történne akkor, ha ez a kontinensek általános v. b. t. t.-je nem szerencsél­tetne bennünket bölcsplkedö tanácsaival? Ilyen eshetőségtől nem kell félnünk. A német császár folyton éberkedik, résen van, lesi, hogy hol és melyik államban ütik fel fejüket a politikai differenciák. Azután vonatra ül, utazik s ott terem a megakadt vagy nyikorgó államgépezetek mellett, hogy császári tanácsával meg­olajozza a népek sorsát intéző masi­nériát. A björköi császártalálkozás úgy látszik, nem fárasztotta ki a német uralkodót. A vén vörössipkás. Irta : Horváth Elemér. Az utcasarkon újságot árul... Félisten is volt hajdan pedig. Álmodik álmot szabad hazárul, De álmát ma már nem tisztelik. Itt-ott egy ember megáll előtte S újságot is vesz tőle talán: Szegény, öreg hős! Száraz kenyérnél Rég volt egyéb már az asztalán! A múltkor egyszer megszólítottam S könyes szemével úgy rám meredt: — Uram, — szólt halkan — már nem is [tudtam, Hogy vannak itt még jó emberek! Meghívtam aztán egy pohár borra, Hogy hadd feleitsen minden hibát S úgy a harmadik tele pohárnál Szóba hoztam a politikát... Ahogy beszéltem, hófehér bajszán Nagyot sodort a derék öreg: — Szép, szép, amit mond, nagyon megértem, Beszélnék én is, de nem merek!... S hogy megnyugtattam, kigyult az arca, Különös tüz-láng futotta át: — Nem igy gondoltam, tessék elhinni. Valaha ezt a magyar hazát! Nem igy gondoltad, öreg barátom ? Mondd el nekem hát, hogy képzeled! í— önállónak, nagynak, szabadnak, Amilyen volt már valaha, rég’... Adott a cárnak a kancsukával megcsiná­landó alkotmányhoz tanácsot, szóvá tette valószínűleg abbeli csekély óhaját is, hogy a norvég trónra szeretne egy Hohenzol- lernt ültetni, most hát eljön Ferenc József király-császárhoz, hogy a megöszült ural­kodónak is adjon valami kis kormányzói útbaigazítást. Hát ide jöhet. Minálunk baj van. Hanem ezt a dolgot német észszel elintézni aligha lehet. Különösen, ha a chlopy-i parancs mintájára formulázza a tanácsot. De talán nem is annyira a tanácsadási mánia kész­teti most Vilmos császárt a találkozásra, még kevésbbé a bonyolult politikai viszonyok között levő magyar nemzet iránt érzett szimpátia, hanem inkább a í é lelem. Mert hát a magyar nemzetnek fölébre­dése soha sem tetszett a németnek. A magyar szabadságnak, önállósításnak és függetlenitésnek fölkelő napfénye mindig bántotta a német szemet. A történelem tanúsága szerint soha sem tudta elviselni, hogy a magyar egy kis lélegzetvételhez jusson s most is azt hiszi, hogy egy császártalálkozással ennek elejét lehetne venni. Mindenesetre a találkozásnak, te­kintettel az utóbbi hónapok eseményeire, nagy politikai jelentőséget tulajdonítha­tunk. Mert egyfelől a magyarországi helyzet, másfelől pedig az újabb bal­káni zavarok veszedelme elég ok a császáríalálkozásra. De ott a harmadik, a Küzdöttünk érte véres csatákat, Szenvedtünk érte ezer halált; Nem fájt a seb se, nem a halál sem S szemben talált el, ha eltalált. Azt hittük akkor, hogy elvetettük Hajdanta ezt a véres magot: Kikéi belőle majd a szabadság S virága, mint a nap, úgy ragyog- De alkuszoknak került kezébe, Ahogy kizöldült a szép vetés... Kár volt a vérünk hullatni érte, Kár volt a sok kín, sok szenvedés! Azóta mindig folyik az alku És szóba állunk mindig velük, Pedig tudhatnánk tapasztalásból: Nincsen hitük se, se istenük. Amit megadnak égjük kezükkel, Másnap a mással elveszik azt: Tessék elhinni, nem lát e nemzet, Amíg velük él — derűs tavaszt! Csak rázzák, rázzák a bécsi rongyot, Mi meg, mint a hal, úgy hallgatunk, Rugdosnak, marnak, ott, ahol érnek S nincs hozzájuk egy bátor szavunk.. Hej, nem is régen, máskép volt mindez: Vöröss-r. Fások, rohamra csak! S futott az osztrák ármádiája, Mi meg poroltuk a hátukat! így kellene ezt, uram, csinálni, Nem szóbeszéddel, mint itt manap!... S lángolt az arca a jó öregnek, Mint nyári reggel ha kél a nap. ■ Lapunk mai száma 20 pldal» találkozás lappangó mozgató ereje: a né­met félelme. Miért félne a német ? Ennek: van két oka. Ha nagyon kutatjuk, akad több is, de ez a kettő principális helyet foglal el: a magyar szellem é§ a német terjeszkedés lehetetlensége. Érthető, hogy a magyar szellem életre- kelése, sőt még annak a lehetősége is fájdalmas érzést kelt a német szívben, mert ennek a szellemnek a megtestesü­lése kiemeli a magyar nemzetet az — ö felfogásuk szerint való — provincia homályából és megszüli félelmének a má­sodik föokát: akadályt a német terjesz­kedés ellen. A magyar-osztrák, olasz, né­met hármasszövetségben van ennek az alapja. Magyarország a hármasszövet­ségnek egyik fötámasza. Magyarország nélkül Ausztria egy alig számottevő pon­tocska a szövetségben és a magyar had­seregnek megteremtése egy érvágással agóniába vinné a szövetséget. Már pedig ezt a tanácsadó Vilmos császárnak az ö szempontjából nem szabad megengednie. Azután Németország Magyarországot mindig úgy tekintette, mint támaszt vagy védőbástyát a szlávok ellen. A magyar nem­zet alkotta azt a gátat, amely útját állja a szláv túlkapásoknak s most ha ezt a gátat a magyar nemzeti mozgalom elsö­pörné, leomlana a védőbástya s Német­országnak a szlávokkal szemben is körül­tekintő álláspontot kellene elfoglalnia. (* entry “történetelv. — A «Független Magyarország» eredeti tárcája. -> Irta : Raczka Pál. H. Reiner megmaradt továbbra is az ö egy* szerűségében. Az ősi nagybirtok megszerzés« nem vakította el. Csupán egy kicsit több ké nyelmet engedett talán meg magának, de ezi is csak azért, mivel nem akarta Várromyt fe szélyezni munkakörében, holott azelőtt — bérli korában — Reiner maga végezte a felügyei letet botos ispánjai fölött. Várromy egészen uj oldaláról ismerte meg az életet. Dolgozott, fáradt s csodálkozva t& pasztalta, hogy ez egy csöppet sincs terhére Sőt, mintha több életkedve volna, mióta meg is kell szolgálni a kenyeret! Soha azelőtt neu Ízlett neki olyan jól az ebéd, vagy vacsorát mint most, mikor a mezőkről fáradtan, ki éhezve hazajött. j ■ v­• ? Ellenvetettem: — Más időt élünk ‘ J Manapság már, mint hajdanta, rég’, Az eszmék harcát vívjuk meg szépen, Szóval s tollal küzd e nemzedék. Az alkotmányon nem eshet csorba, Űrt áll a nemzet háza előtt, A megtorlásnak joga kezében S lesújtja vele a vakmerőt. Csendesen küzdjük végig e harcot, Fegyverre kelni ma már bajos! Borát kihajtva, kicsinylőleg szól: !— Igaz, alig él már egy-két honvéd, S a sirban. nyugszik Kossuth Lajos! 1

Next

Sign up Sign up
/
Thumbnails
Contents