Független Magyarország, 1905. november (4. évfolyam, 1303-1332. szám)

1905-11-01 / 1303. szám

- fÜGGETLEN MAGYARORSZÁG 2 1905.novem­ber 1. Nagy-Ausztria, vagy Nagy- Magyarország. Irta : Sassi Nagy Lajos. Budapest, október 31. Semmi sem új a nap alatt. Maga a világtörténelem sem egyéb, mint az ese­mények folytonos megismétlődése. Sem az öröm, sem a szenvedés, sem a cél, sem az eszközök lényegükben nem újak, így vagyunk Ausztriával is. E jó szom­szédnak velünk sz egyben a mohácsi vész óta mindig csak egy célja volt, hogy ha­zánkat az örökös­­adományokba be­olvassza. Magyarország négy szá­zadon át egyebet sem tett, mint hogy ez ellen védekezett. Ha már most ehhez hozzávesszük a másfélszázados török igát, igazán felkiálthatunk : Isten csodája, hogy még áll hazánk ! És itt álljunk meg egy percre. Mert e négy százados múlt tömérdek tanulsá­got rejteget, sőt a kibontakozás helyes útját is megjelöli. Folyamodjunk tehát e nehéz időben a magyar nemzet bibliájához , a magyar történelemhez, amely nemcsak az élet tanítómestere, hanem gyógyítója is lelki sebeinknek. A Fejérváry-kormány bécsi népboldo­­gító — helyesebben népbolondító — programmja, amelylyel a nemzeti jogos törekvéseket akarják megölni, szintén csak új köntösű régi fogás.*) . A nagy osztrák birodalom eszméje a Don Quichotte szélmalom-harcához ha­sonló képtelenség. Ezt e cikk keretében is könnyen be lehet bizonyítani. *) Mint tudjuk, Bécsijén politikai párt és újság alakult a magyar nemzeti törekvések ellen. Ez a párt százezer számra gyártja a fölhívásokat Magyarország különböző nemzetiségeinek nyelvén, hogy megnyerje őket a haza függetlensége ellen indított hadjáratnak. Lázítani akarnak ellenünk. Az oláhoknak szánt nyom­tatványokat már el is küldték. Ezt fogják követni a többiek. Szóval, a nemzetiségeket és szocialistákat húzogatják föl ellenünk. A „Nagy-Osztrák birodalom“ eszméjét, a maga félelmes kom­olyságában II. József császár vetette föl. II. József, ki már anyja, Mária Terézia utolsó éveiben is kormánytárs volt, ha­tározott céllal s vasakarattal foglalta el a trónt. Mint a XIV. Lajos-féle felvilágo­sodott önkényuralom híve, azzal az erős elhatározással vette át soknépű birodalma kormányát, hogy egy olyan erős, hatal­mas osztrák birodalmat létesít, amelyben egy nyelv, egy törvény, egy szokás, egy vallás köteléke alatt sok millió művelt, gazdag s boldog alattvaló éljen. Célja tehát az egység, a jólét, a művelődés és népboldogitás megvalósítása. Célja ke­resztülvitelére nemcsak erős akaratot, nagy tehetséget, nemes szivet s jellemet, hanem csaknem korlátlan királyi hatal­mat is örökölt. Trónraléptekor nem ko­ronáztatja meg magát, hogy ne kelljen esküszegővé lennie, mert céljai az alkot­mánynyal homlokegyenest ellenkeztek. Nem jár tehát álutakon. Nyíltan, bátran lép föl s bár erőszakos, törvénytipró, mégis férfi, nagy és hős. Újításait a legjobb, akarat és teljes jó­hiszeműség irányította. Megtámadja a nemesi, papi kiváltságokat, de csak azért, hogy a jobbágyot fölemelje, hogy em­berré tegye. Felforgatja ősi alkotmányun­kat, bemohosodott megyerendszerünket, de csak azért, hogy a XVIII. század népboldogító, modern államát fölépítse. Mindig építve rombol, alkotva semmisít. A szerzetesrendeket — a tanító és be­tegápolók kivételével — eltörli, de vagyo­nukat a vallási és tanulmányi alapra for­dítja. A papságot a római szentszékkel való szorosabb érintkezéstől eltiltja, mert ez összeköttetések ártanak a birodalom egységének. A protestánsok szabad vallá­sát, mint fölvilágosodott uralkodó eltűri — türelmi rendelet — de jobban sze­retné, ha katholikusok lennének, mint a többség, mert csak így lehet egységes a vallás. Sajtószabadságot is biztosít, mert a szabad szó hasznára van a modern birodalomnak. Ilyenek iskolai újításai is. Az állam a fő itt is. Jó állampolgárok nevelése, ez az iskolák feladata. Az iskolákon felül létesíti tehát az állami felügyeletet fia tankerületi főigazgató és tanfelügyelő ré­vén. Az egyetemet Pestre teszi át, mert itt jobb helyen van. A jobbágyságnak szabad költözködést, jogvédelmet biztosít. Tervbe veszi teljes fölszabadításukat az egyenlő teherviselést; e végből nép­számlálást, földmérést rendel el. Az isko­lák és hivatalok nyelvéül a javasolt holt latin helyett az élő német nyelvet teszi. A magyart szívesen mellőzte, hiszen a magyar főurak, főpapok is alkalmatlannak találták a közigazgatás- és igazságügy ve­zetésére. Józsefnek e rendeleteit természetesen a vármegyék joguknál fogva végre nem hajtják. Józsefnek tehát a vármegyéket el kell törülnie, hogy helyébe tíz kerüle­tet s kinevezett tisztviselői kart állítson. A városi és megyei törvényszékeket 38 új törvényszék helyettesíti, így halad II. József kitűzött célja felé. S mi történik? Rettentő változás. Az elalélt nemzet egyszerre föleszmélt, a már-már elkorcso­­sodott nemzedék egyszerre megizmosodik,, szolga alázatossága dacba szökken s ellen­áll. És ezzel a magyar nemzet és II. József sorsa eldőlt. Az egész országgal szemben álló Józsefnek buknia kellett. Bukása a fél halott nemzetnek újjá­születését, neki halálát okozta. Szent István is nagyot, csupa új dol­gokat akar, de vannak hívei s céljai nem ellenkeznek a nemzet céljaival. II. József egyedül állt rettentő tévedésével... Ő azt hitte, hogy a jólétért, a műveltségért, ame­lyet alattvalói számára kilátásba helyezett s amelyért dolgozott, odaadja a magyar nemzet nyelvét, vallását, szokását, alkot­mányát s dicső történetét. Tévedett, csa­lódott, elbukott. Bukása azonban férfias, Vörösmarty, 1855—1905. Ötven esztendő múlt el azóta, hogy Vörös­marty Mihályt, a magyar köjtök királyát elte­mették. A váci­ utcai Kappel-házban halt meg, 1855. november 19-én. Balatonfü­redről betegen jött fel Pestre s az Arany Sas-fogadóban szállt meg, nejével és gyermekeivel együtt. Annyira gyönge volt, hogy egy hónapig ki se mozdulhatott foga­­dóbeli szállásáról. Felesége ezalatt állandó lakást bérelt a váci­ utca 5. számú házában. Végre november közepe táján a költő jobban érezte magát, fölkelt és november 19-én fele­sége karjára támaszkodva bágyadtan átment az újvilág­ utcai Arany Sasból új szállására. Csöndes, enyhe nap volt. Vörösmarty szinte gyermekes örömmel sütkérezett a kései nap­fényen. A Hatvani- és Uri-utcákon haladtak lassú lépésben s meg-megálltak egy-egy törté­neti nevezetességű ház előtt. Ott mentek el, ahol Petőfi Nemzeti dalát 1848 március 15-én nyomtatták és mint a szabad sajtó első termé­két a nép közé szórták. Aztán a nevezetes Pilvax-kávéház mellett ballagtak el. Akkor még, 1855 vége felé nagyon szomorú időket élt a nemzet. Az országban lélekzeni se lehetett szabadon. Javában szertelenkedett még a rendszer, mely az elnyomott, leigázolt nem­zetet be akarta olvasztani az egységes, egyedül üdvözítő osztrák birodalomba. A beteg Vörösmartyt tehát ezen az utolsó útján nemcsak a testi bágyadtság késztette meg­állásra, molabus sóhajtásra, hanem a hazafias bánat is, mely a történeti jelentőségű helyek látásától hirtelen kiújult csüggedt szívében. Kissé kedvetlenül ért a Váci­ utcába. Feltűnően pihegett és görcsösen fogta felesége karját. Amint a Kappel-ház elé értek, Vörösmarty azonnal megismerte az épületet. — Ebben a házban halt meg Kisfaludy Károly! Alig mondta ki Vörösmarty e néhány szót, egyszerre elszédült és összeesett. Felesége sikol­tására a házból s az utcáról is emberek siettek segítségükre. Fölemelték, karjukra vették és úgy vitték föl lakására az elalélt költőt, akinek melle hörögve zihált. Vörösmartyné rögtön orvosért küldött. De mire az orvos megérke­zett, a halál már legyőzte a halhatatlant. Szél­ütés érte a szívét. Meghalt! Most november 19-én lesz ennek ötven esztendeje . . . Teme­tése november 21-én délután 3 órakor volt, ugyanazon a napon, ugyanabban az órában, melyben Kisfaludy Károly meghalt. Vörösmartynak nagy temetése volt. Az egész ország temető volt akkor. A nem­zet úgyszólván pisszenni se mert. Hiszen még a néma honszeretet is börtönnel lakott. Épen 1855-ben történt, hogy három előkelő fiatal embert vasra vertek és bezártak azért, mert lakásuk három ablakából szótlanul kinéztek az utcára s az egyik piros, a másik fehér, a har­madik meg zöld nyakkendőt viselt. Egy szem­­hunyolitás elég volt akkor, hogy árulók, szi­matolók, leselkedők, zaklassák, üldözzék a magyart. Vörösmarty temetése volt az első nyilvános alkalom, melyen a nemzet a szívében élő nagy gyászt bátran kifejezhette. Sírni lehetett anél­kül, hogy a könyeket bű­nül róhatták volna fel. Hiszen nagy fiát, dicső költőjét veszítette el a nemzet. Vörösmarty mint lírikus és mint epi­kus egyaránt színtiszta nemzeti költő volt. A nemzeti dicsőség, a nemzeti nagyság megének­­lője. A költőt megsiratni, meggyászolni csak nem lesz tüntetés ! Pest utcáin tehát roppant tömeg hullámzott 1855 november 21-én dél­után 3 és 5 óra közt. Szemtanuk állítása sze­rint legalább harmincezer ember gyűlt össze a temetésre. De a városban szerte is mindenütt az utcákra sereglett a nép és amerre a teme­tési menet elhaladt, sorfalat állott a gyászoló közönség. Szinte jól esett abban a zord időben a nyílt busulás. Az első eset volt, hogy szét nem ver­ték, porkolábok kezére nem adták a konspirá­­lókat, akik szomorkodni merészkedtek, midőn a császári hatalom, az abszolút önkény oly bő­kezű atyai szeretettel gondoskodott a magyar néptörzs jólétéről. De bár Vörösmarty temetésén meg is nyilat­kozhatott a hazafias bánat, hangosabb kifeje­zésre a nemzeti gyász mégse jutott. Az emberek féltek , vagy legalább is óvato­sak voltak. Az óriás tömeg némán bámult egy­másra. A­merre a menet elhaladt, a közönség levett kalappal állott, némán, mozdulatlanul. Talán titokban el-elmorzsoltak egy-egy forró könyet, mély sóhajtás is zúgott egy-egy ke­belből , de tüntetés egyáltalán nem volt. Ám a gyászolók azért megértették egymást. Összevillantak a szemek és szó nélkül is kife­jezték, hogy a tömeg együttérez. Vörösmartyt, a Szózat költőjét temették és a gyászoló kö-

Next