Függetlenség, 1905. október (18. évfolyam, 57-59. szám)
1905-10-15 / 57. szám
2-ik oldal, mi szinte ki van zárva, ez mégis elkövetkeznék, a szomorú megpróbáltatások vége épp úgy az alkotmány diadala lenne, mint a múltban. De meg kell gátolnunk, hogy a megpróbáltatások elkövetkezzenek s igy épp azért ügyelnünk kell a bécsi taktikára. Ügyelnünk kell arra, vájjon nincsen-e beugrató jellege? Valószínű, hogy csak a nemzeti követelések visszautasítását s a magyar nemzet „kijózanítását tűzte föladatául s nem tervez messzebb menő dolgokat. De, ha eszközei a törvényesség teréről leszoríthatnák a magyar nemzetet, vagy legalább egy részét, esetleg a szélsők, a hazárd játékosok kerülhetnének Bécsben túlsúlyra. Ezt azonban kizárja a magyar nemzet józansága s vezetőinek bölcsesége, akik nemcsak nem izgatják, hanem nyugalomra intik a közszellemet, így az osztrák hagyományos taktikának sem nyíltan bevallott, sem rejtett, sem esetleges czélzatai meg nem valósulnak. POLITIKA. — A helyzet. A képviselőház október hó 10-én történt elnapoltatása óta egyremásra konferencziáznak Fejérváryék és a bécsi kamarilla. Állítólag már a jövő hét első napjaiban újra kinevezi a király a Fejérváry kabinetet, amely az általános választási jog mézes madzagjával és a törvényhatósági közigazgatási tisztviselők államosításának czéljával csinálna programmot. December hó 19-én, mikor a képviselőház újra egybegyűl, feloszlatnák a Házat s pénzzel és erőszakkal szeretnének a hazaárulók egy új választáson többséget teremteni maguknak. Hát csak folytassák Fejérváry, Kristóffi s a többi hazaáruló gyalázatos kísérletezéseiket, egyelőre még győzi a nemzet önuralommal. Az igazság már útban van, rövidesen el kell neki érkeznie. S akkor, midőn kisüt a nemzeti igazságok napja, a mai miniszterkedő hazaárulók a megvetés pocsolyájában elmélkedhetnek nagyravágyó álmaikról . . . lakására. Természetesen senkit sem talált a lakásban s kénytelen volt a hátsó lakásba menni, ahol egy jól táplált gyors beszédű úriember fogadta. Kölcsönös üdvözlés után tudakozódott Olgácskáék után s azt a választ kapta, hogy elutazott az egész család még ma hajnalban. Ibolyka azon reményében, hogy levelét nem kapták meg, tudakozódott, hogy hol van Olgácskáék földje, a hova üdülni mentek. A jól táplált úri ember — hamis mosollyal húzta félre száját s nevetését magába fojtva szolgálatkészen fölajánlotta, hogy ő megmutatja Olgácska papájának a földjét. Azzal már előre is ment és kérte Ibolykát, hogy tartson vele, oda értek a pincze lejárathoz, a gonosz mosolyu úri ember intett Ibolykának, hogy csak jöjjön utána. Tiz- tizenkét lépcső után leértek a pinczébe, a hol az s jól táplált úriember széles mosolyra huzva száját oda mutatott az egyik sarokba, a hol néhány zsák homok volt leszórva s nem bírva visszatartani nevetését hangos kaczajra fakadva mondva: „Itt van kérem az Olgácskáék minden földje“. Ibolyka szédült s úgy támogatta a lépcsőn fölfelé az a hamis ember, útközben folyton hadarva és segített Ibolykának átkozni a bakfis álmokat, bakfis nagyravágyásokat . . . . FÜGGETLENSÉG Küzdelem az emberi jogokért. Az élet: harcz. Mig a jobb iránti hajlam él bennünk, amíg célunk a tökéletesülés, addig nem fogja megszüntetni az emberiség a harczot és küzdelmet. Az emberek legnemesebb vágya: az egyenlőség elérése. Az embereket közelebb hozni az emberekhez, gondolkozásukat, műveltségüket és nem utolsó sorban, földi javaikat igazságosan kiegyenlíteni, ez volt rég időtől fógva az emberi jogokért küzdők czélja. Csak lassanként lehetett és lehet még mindig az emberi jogoknak érvényt szerezni. Évszázadok, évtizedek tűntek a múltba, míg sikerült a születés előjogainak a személyhez kötött tevékenységgel némi korlátot állítani. Hiszen még manapság is a magas születés és örökölt gazdagságok oly útlevelek, melyek előtt csaknem mindenki meghajol. De, legalább részben, a születés magasabb előjoga annyiban szenvedett csorbát, hogy nem lehet jogczimi a tunyálkodáshoz. Megváltozott a régi közmondás: „A munka nem szégyen“, ma már a munka kötelesség. Ép oly kötelessége a magasrangúnak, mint az alacsonyabb születésűnek. Demokratikus korunkban még annyira nem jutottunk, hogy a kicsi ficzkók, kik először pislantanak a boldogságot ígérő, napfény árasztotta, de gyakran oly hamis világba, életük kiindulási helyét mindig helyesen választanák meg. Az ember legvégzetesebb hibáját születésével követi el, ehhez kapcsolódnak azután a többiek, melyek elkeserítik életét. Ha megfigyeljük az emberek lármás sáfárkodását, ha látjuk, hogy mint iparkodnak a demokráczia és a szoczializmus a születés hibáit kijavítani, úgy rájövünk, hogy törekvéseikben isteni jogosultság rejlik, az a megdönthetetlen igazság, mely egyforma jogot követel mindenki számára. Ha azonban szemügyre vesszük, minő fegyverekkel küzdenek a dicsőséges győzelemért, úgy azoknak nem mindig adózhatunk osztatlan elismeréssel. Azt kellene hinni, hogy igazságot csak igazsággal lehet elérni. És mégis a küzdő felek ármánykodáshoz, cselszövéshez és nem mindig kifogástalan taktikázáshoz folyamodnak, melyek a nagy haditervben csak mint portyázások szerepelnek ugyan, de mégis az ellenség körülkerítésére szánják. A nemtelen fegyverek azonban inkább beletörnek, semhogy megsebezzék az ellenséget s csak nagy későn veszi észre az emigyen küzdő, hogy győzelemről még sokká nem lehet szó. Ha el akarják érni a nemes czélt, hogy a munka lobogóját méltó diadalra vigyétek, ha látni akarjátok, hogy kezetek hasznos és üdvös munkáját tisztelet környékezze, ha végül el akarjátok érni, hogy a magas születésű henyélő, mint pállott seb az emberiség testéről eltávolitassék, úgy mindenekelőtt az igazság hatalmával kell harczba indulnátok, a mely semmiféle fakó machinácziót nem tűr. Igaz legyen minden szavatok, melyet az egyenlőség érdekében mondtok, igaz legyen cselekvésiek és igazságot fogtok aratni, — a legszebb, a legistenibb és legemberibb igazságét, hogy a munka megkapja illő jutalmát ! Nemcsak pénzbeli jutalmát, hanem a tisztelet és méltányolás amaz osztályrészét, mely a munkálkodó osztálynak jogosan kijár. A hamis utakat pedig engedjétek át azoknak, kik tételüket és úgynevezett életpályájukat a megrögzött előítéletek hamis hatásának köszönhetik! 57-ik szám. Komolyabb kiképzést iparosainknak! Nálunk gyakori a panasz, hogy sok az iparos, nagy a verseny s alig van már a kisiparosoknak tere a megélhetésre. Tény, hogy nálunk nehéz a kisiparos sorsa, de az is tény, hogy helyzetüket nem számuk nagysága okozza, mert az ország még jóval több iparosnak is tudni fog tisztességes megélhetést biztosítani, hanem igenis a baj abban gyökerezett, hogy más nemzetek fejlődöttebb iparával szemben sikerrel fel nem vehette volna a versenyt. Nekünk egész a legújabb időkig alig voltak szakképzett ipari munkásaink. Sőt iparosaink műveltsége még nemrég is alig terjedt tovább a köteles elemi iskolai műveltségnél. Csak az újabb időben fordítottak nagyobb gondot iparosaink kiképzésére. S ennek a javára kell betudnunk, hogy a magyar ipar az utolsó időben nagyobb lendületet vett. De még mindig tapasztaljuk azt is, hogy még mindig szorít bennünket az importált ipartermékek sokasága s sok tekintetben indokolatlan az iparosok feljajdulása, ha mégis a külföldi portékát vesszük és nem a hazait. Miért. Azért, mert nem egy iparczikk van, melyet hazai iparosaink nem tudnak előállítani, vagy ha tudják, messze mögötte áll a külföldinek. S hogy az ezen téren mutatkozó hiányokon segítünk, országszerte megindult a mozgalom iparkiállításokat rendezni s éppen az utóbbi időben több helyütt rendeztettek ilyenek. Ha ezen országos mozgalmakat és törekvéseket bíráljuk, úgy tűnnek azok elő, mint egy nagy épület emeleteinek szüntelen és megfeszített erővel való tatarozása, folyton javítjuk, foltozzuk az emeleteket, nagy és elismerésre méltó igyekezettel azon vagyunk, hogy nagy épületünk emeletei legyenek szépek, csinosak, tartósak, versenyképesek — és minden igyekezetünk daczára folytonosan azt veszszük észre, hogy nem bírunk a nyugati művelt iparállamokkal lépést tartani, még kevésbbé azokat túlszárnyalni. Hát hol van a hiba? Mitevők legyünk? A hiba ott van, hogy rozoga alapra építünk. Iparépületünk fundamentuma inog, — ezt kell elsősorban megerősíteni s merjük állítani, hogy amíg ezen nem segítünk, a mostanában forszírozott iparkiállításokkal sem fogunk czélt érni. Melyek hát iparépületeink fundamentumai ? Feleltünk, egy szó: iparostanonczaink. Ezeket kell nevelni, jobban mondva ezekből kell nevelnünk olyan iparos nemzedéket, mely a műveltség összes atributumaival lépjen ki az életbe, ismerje a külföldet és legyen széles látóköre! Ez az a mi mai iparosainknál hiányzik. Százával ismerjük azon iparosok számát, akiknél meg van a szorgalom és igyekezet, de alacsony műveltségénél fogva nem bír érvényesülni. A száz közül csak egy példát. Állítólag híres a szegedi halbicska. Hát híresnek híres, de meddig terjedt a hire. Ne kutassuk, messze állunk mi még Sheffieldtől és Szollingentől. Álljunk szóba egy magyar késesmesterrel és váltsunk szót egy angol iparos társával, nyomban látni fogjuk a nagy különbséget. Az angol műveit, tanult, világlátott nagy üzleti összeköttetésekkel bíró iparos, amit alapképzettségének köszönhet. A mieinknek látóköre pedig az ipartársulatokon túl nem terjed. Iparosainkat tehát nevelnünk kell előbb, enélkül nem érünk czért, még ha százával