Függetlenség, 1905. október (18. évfolyam, 57-59. szám)

1905-10-15 / 57. szám

2-ik oldal, mi szinte ki van zárva, ez mégis el­következnék, a szomorú megpróbálta­tások vége épp úgy az alkotmány diadala lenne, mint a múltban. De meg kell gátolnunk, hogy a megpró­báltatások elkövetkezzenek s igy épp azért ügyelnünk kell a bécsi taktikára. Ügyelnünk kell arra, vájjon nincsen-e beugrató jellege? Valószínű, hogy csak a nemzeti követelések visszautasítását s a ma­gyar nemzet „kijózanítását tűzte föl­adatául s nem tervez messzebb menő dolgokat. De, ha eszközei a törvényes­ség teréről leszoríthatnák a magyar nemzetet, vagy legalább egy részét, esetleg a szélsők, a hazárd játékosok kerülhetnének Bécsben túlsúlyra. Ezt azonban kizárja a magyar nemzet jó­zansága s vezetőinek bölcsesége, a­kik nemcsak nem izgatják, hanem nyugalomra intik a közszellemet, így az osztrák hagyományos taktikának sem nyíltan bevallott, sem rejtett, sem esetleges czélzatai meg nem valósulnak. POLITIKA. — A helyzet. A képviselőház október hó 10-én történt elnapoltatása óta egyre­­másra konferencziáznak Fejérváryék és a bécsi kamarilla. Állítólag már a jövő hét első napjaiban újra kinevezi a király a Fe­­jérváry kabinetet, a­mely az általános vá­lasztási jog mézes madzagjával és a tör­vényhatósági közigazgatási tisztviselők álla­mosításának czéljával csinálna programmot. Dec­ember hó 19-én, mikor a képviselőház újra egybegyűl, feloszlatnák a Házat s pénz­zel és erőszakkal szeretnének a hazaárulók egy új választáson többséget teremteni ma­guknak. Hát csak folytassák Fejérváry, Kris­­tóffi s a többi hazaáruló gyalázatos kísér­letezéseiket, egyelőre még győzi a nemzet önuralommal. Az igazság már útban van, rövidesen el kell neki érkeznie. S akkor, midőn kisüt a nemzeti igazságok napja, a mai miniszterkedő hazaárulók a megvetés pocsolyájában elmélkedhetnek nagyravágyó álmaikról . . . lakására. Természetesen senkit sem talált a lakásban s kénytelen volt a hátsó lakásba menni, a­hol egy jól táplált gyors beszédű úri­ember fogadta. Kölcsönös üdvözlés után tudakozódott Olgácskáék után s azt a választ kapta, hogy elutazott az egész család még ma haj­nalban. Ibolyka azon reményében, hogy levelét nem kapták meg, tudakozódott, hogy hol van Olgácskáék földje, a hova üdülni mentek. A jól táplált úri ember — hamis mo­sollyal húzta félre száját s nevetését ma­gába fojtva szolgálatkészen fölajánlotta, hogy ő megmutatja Olgácska papájának a földjét. Azzal már előre is ment és kérte Ibolykát, hogy tartson vele, oda értek a pincze lejá­rathoz, a gonosz mosolyu úri ember intett Ibolykának, hogy csak jöjjön utána. Tiz- tizenkét lépcső után leértek a pinczébe, a hol az s jól táplált úri­ember széles mo­solyra huzva száját oda mutatott az egyik sarokba, a hol néhány zsák homok volt le­szórva s nem bírva visszatartani nevetését hangos kaczajra fakadva mondva: „Itt van kérem az Olgácskáék minden földje“. Ibolyka szédült s úgy támogatta a lép­csőn fölfelé az a hamis ember, útközben folyton hadarva és segített Ibolykának át­kozni a bakfis álmokat, bakfis nagyravá­­gyásokat . . . . FÜGGETLENSÉG Küzdelem az emberi jogokért. Az élet: harcz. Mig a jobb iránti haj­lam él bennünk, a­míg c­élunk a tökéletes­­­ülés, addig nem fogja megszüntetni az emberiség a harczot és küzdelmet. Az emberek legnemesebb vágya: az egyenlőség elérése. Az embereket közelebb hozni az emberekhez, gondolkozásukat, mű­veltségüket és nem utolsó sorban, földi ja­vaikat igazságosan kiegyenlíteni, ez volt rég időtől fógva az emberi jogokért küzdők czélja. Csak lassanként lehetett és lehet még mindig az emberi jogoknak érvényt szerezni. Évszázadok, évtizedek tűntek a múltba, míg sikerült a születés előjogainak a személyhez kötött tevékenységgel némi korlátot állítani. Hiszen még manapság is a magas születés és örökölt gazdagságok oly útlevelek, melyek előtt csaknem mindenki meghajol. De, leg­alább részben, a születés magasabb előjoga annyiban szenvedett csorbát, hogy nem le­het jogczimi a tunyálkodáshoz. Megváltozott a régi közmondás: „A munka nem szé­gyen“, ma már a munka kötelesség. Ép oly kötelessége a magasrangúnak, mint az alacsonyabb születésűnek. Demok­ratikus korunkban még annyira nem jutot­tunk, hogy a kicsi ficzkók, kik először pis­­lantanak a boldogságot ígérő, napfény árasz­totta, de gyakran oly hamis világba, életük kiindulási helyét mindig helyesen választa­nák meg. Az ember legvégzetesebb hibáját születésével követi el, ehhez kapcsolódnak azután a többiek, melyek elkeserítik életét. Ha megfigyeljük az emberek lármás sáfárkodását, ha látjuk, hogy mint iparkod­nak a demokráczia és a szoczializmus a születés hibáit kijavítani, úgy rájövünk, hogy törekvéseikben isteni jogosultság rejlik,­­ az a megdönthetetlen igazság, mely egyforma jogot követel mindenki számára. Ha azon­ban szemügyre vesszük, minő fegyverekkel küzdenek a dicsőséges győzelemért, úgy azoknak nem mindig adózhatunk osztatlan elismeréssel. Azt kellene hinni, hogy igazságot csak igazsággal lehet elérni. És mégis a küzdő felek ármánykodáshoz, cselszövéshez és nem mindig kifogástalan taktikázáshoz folyamod­nak, melyek a nagy haditervben csak mint portyázások szerepelnek ugyan, de mégis az ellenség körülkerítésére szánják. A nem­telen fegyverek azonban inkább beletörnek, semhogy megsebezzék az ellenséget s csak nagy későn veszi észre az emigyen küzdő, hogy győzelemről még sokká nem lehet szó. Ha el akarják érni a nemes czélt, hogy a munka lobogóját méltó diadalra vigyétek, ha látni akarjátok, hogy kezetek hasznos és üdvös munkáját tisztelet környékezze, ha végül el akarjátok érni, hogy a magas szü­letésű henyélő, mint pállott seb az emberi­ség testéről eltávolitassék, úgy mindenek­előtt az igazság hatalmával kell harczba in­dulnátok, a mely semmiféle fakó machiná­­cziót nem tűr. Igaz legyen minden szavatok, melyet az egyenlőség érdekében mondtok, igaz le­gyen cselekvésiek és igazságot fogtok aratni, — a legszebb, a legistenibb és legemberibb igazságét, hogy a munka megkapja illő ju­talmát ! Nemcsak pénzbeli jutalmát, hanem a tisztelet és méltányolás amaz osztályré­szét, mely a munkálkodó osztálynak jogo­san kijár. A hamis utakat pedig engedjétek át azoknak, kik tételüket és úgynevezett élet­pályájukat a megrögzött előítéletek hamis hatásának köszönhetik! 57-ik szám. Komolyabb kiképzést iparosainknak! Nálunk gyakori a panasz, hogy sok az iparos, nagy a verseny s alig van már a kisiparosoknak tere a megélhetésre. Tény, hogy nálunk nehéz a kisiparos sorsa, de az is tény, hogy helyzetüket nem számuk nagysága okozza, mert az ország még jóval több iparosnak is tudni fog tisztességes megélhetést biztosítani, hanem igenis a baj abban gyökerezett, hogy más nemzetek fej­­lődöttebb iparával szemben sikerrel fel nem vehette volna a versenyt. Nekünk egész a legújabb időkig alig voltak szakképzett ipari munkásaink. Sőt iparosaink műveltsége még nemrég is alig terjedt tovább a köteles elemi iskolai műveltségnél. Csak az újabb időben fordítottak na­gyobb gondot iparosaink kiképzésére. S ennek a javára kell betudnunk, hogy a ma­gyar ipar az utolsó időben nagyobb lendü­letet vett. De még mindig tapasztaljuk azt is, hogy még mindig szorít bennünket az importált ipartermékek sokasága s sok te­kintetben indokolatlan az iparosok feljajdu­­lása, ha mégis a külföldi portékát vesszük és nem a hazait. Miért. Azért, mert nem egy ipar­czikk van, melyet hazai iparosaink nem tudnak előállítani, vagy ha tudják, messze mögötte áll a külföldinek. S hogy az ezen téren mutatkozó hiá­nyokon segítünk, országszerte megindult a mozgalom iparkiállításokat rendezni s éppen az utóbbi időben több helyütt rendeztettek ilyenek. Ha ezen országos mozgalmakat és tö­rekvéseket bíráljuk, úgy tűnnek azok elő, mint egy nagy épület emeleteinek szüntelen és megfeszített erővel való tatarozása,­­ folyton javítjuk, foltozzuk az emeleteket, nagy és elismerésre méltó igyekezettel azon vagyunk, hogy nagy épületünk emeletei le­gyenek szépek, csinosak, tartósak, verseny­­képesek — és minden igyekezetünk daczára folytonosan azt veszszük észre, hogy nem bírunk a nyugati művelt iparállamokkal lé­pést tartani, még kevésbbé azokat túlszár­nyalni. Hát hol van a hiba? Mitevők legyünk? A hiba ott van, hogy rozoga alapra épí­tünk. Iparépületünk fundamentuma inog, — ezt kell elsősorban megerősíteni s merjük állítani, hogy a­míg ezen nem segítünk, a mostanában forszírozott iparkiállításokkal sem fogunk czélt érni. Melyek hát iparépületeink fundamen­tumai ? Feleltünk, egy szó: iparostanonczaink. Ezeket kell nevelni, jobban mondva ezekből kell nevelnünk olyan iparos nemzedéket, mely a műveltség összes atributumaival lép­jen ki az életbe,­­ ismerje a külföldet és legyen széles látó­köre! Ez az a mi mai iparosainknál hiányzik. Százával ismerjük azon iparosok számát, a­kiknél meg van a szorgalom és igyekezet, de alacsony mű­veltségénél fogva nem bír érvényesülni. A száz közül csak egy példát. Állítólag híres a szegedi halbicska. Hát híresnek híres, de meddig terjedt a hire. Ne kutassuk, messze állunk mi még Sh­effieldtől és Szollingen­­től. Álljunk szóba egy magyar késesmester­rel és váltsunk szót egy angol iparos tár­sával, nyomban látni fogjuk a nagy különb­séget. Az angol műveit, tanult, világlátott nagy üzleti összeköttetésekkel bíró iparos, a­mit alapképzettségének köszönhet. A mieink­nek látóköre pedig az ipartársulatokon túl nem terjed. Iparosainkat tehát nevelnünk kell előbb, enélkül nem érünk czért, még ha százával

Next