Függetlenség, 1906. április (19. évfolyam, 74-96. szám)
1906-04-01 / 74. szám
Kecskemét, 1906. április 1. Vasárnap________XIX. évfolyam, 74. szám. Kdében IH m kiadóhivatal. ELŐFIZETÉSI ÁR ■ ■ W Szerkesztőség és hordva m PMl H SP8® nm H r*c eWhiz nyom-Negyedre 2 kor. M i ii ■■ 11 B ü ifi IBk || A ■ B B B dála 1 1 F5**kor*Félévre 4 kor. |L» B H H B B—, fl B B____ HERB m. B Wr 6. «. hova a lap : r tiit StNotua Choehre postán küldve Fiókkiadóhivatal: Félévre repül. A kecskeméti függetlenségi és 48-as párt hivatalos közlönye , könyvkereskedése Felelős szerkesztő Főszerkesztő Társszerkesztő TOMORI JENŐ SZAPPANOS ISTVÁN KECSKEMÉTI VILMOS Az asszonyok. Van egy francia közmondás, aely azt tartja, hogy keresd az aszszonyt. Ez a mondás Magyarországon is találhat alkalmazást akárhányszor, olykor válságos időkben is. Mert ha némely férfiú vállalkozik arra, hogy a nemzeti közérzés ellenére is fölkapaszkodjék az ugorkafára s méltóságos avagy kegyelmes címre tegyen szert, ez esetben akárhányszor a férfiúi cselekvések titkos rugója az asszony. Vannak olyanok, akik könnyen győzik le a maguk és az uruk skrupulusait, csakhogy méltóságos, avagy kegyelmes asszonyok legyenek. De ezek kivételes esetek. A szabály az, amelyet száz meg száz példa szentesít, hogy valahányszor az ország valamely nagy érdekéről van a szó és valahányszor a magyar alkotmányt, a magyar szabadságot fenyegette veszedelem a múltban vagy fenyegeti a jelenben: a magyar asszonyok, a magyar nők mindig kivették részüket a küzdelemből. Harcoltak már a magyar asszonyok férfiak oldalán, életét oltva a ránk törő ellenségnek. De a nyerserő nem szokásos fegyvere a nőnek. A magyar asszonyi lélek úgy érezteti varázsos hatalmát, mint a napsugár, amely minden élet forrása. Az asszony igazi fegyve a gyöngédség és az érzelem, amelylyel a szivekhez szól s odaadásra, olthatatlan szeretetre és önfeláldozó készségre ihleti a lelkeket. Elborul a szemhatár. Sötét fellegek tornyosulnak a magyar égen. De nem kell elcsüggednünk. Virraszt fölöttünk a magyar hazaszeretet napja s már jelentkeznek a fénylő csillagok, az asszonyi lélek ragyogását hozván, óh, ha bajba jut a magyar nemzet, akkor sohasem szabad itt alkalmazni a francia közmondást: keresd az aszszonyt, mert ha bajban van a nemzet, sohasem kell az asszonyt keresni. Jelentkezik önként s tündérujjakkal szövögeti a jövő fonalát s buzdítólag, lelkesítőn és lélekemelő varázszsal hat mindenekre. A minap egy fölhívás jelent meg a Budapesti Hírlapban, egy magyar előkelő úriasszony, Vay Gáborné grófné tollából. Azt írja a többi közt: „Föltétlenül szükségesnek tartom, hogy megszűnjék ma az a kérdés is, hogy a hibákat ki okozta, ki követte, hogy melyik párt, melyik vezér, melyik politikus hibája folytán kergették az országot — nem csak a jelenlegi válságba, de a végveszélybe is. Csak egy feladat áll immár előttünk: menteni, ami megmenthető és tenni ezt becsületesen, hazafiasan, bátran és lelkesen. Ezeket a szavakat megszívlelhetné akárhány nagy politikus: például Tisza István vagy Bánffy Dezső báró. A nőről pedig ezeket mondja a fölhívás: »Némák voltunk mostanáig — de megjött az idő, hogy a magyar nők ajkai is megnyíljanak és vele együtt tetterejük érvényesüljön. Hazánk megmentésére legyen irányítva minden nő törekvése s a magasztos ügy diadalához járuljon hozzá rendelkezésére álló minden eszközzel — tekintet nélkül arra — hogy nagy — avagy kisállásu-e, asszony-e vagy leány, gazdag-e vagy szegény. Kötelessége ez mindenkinek, aki a magyar kenyeret eszi, vagy a magyar föld javait élvezi. Ne kíméljük egészségünket, ne ápoljuk szépségünket, ne áldozzunk továbbra is a hiúságnak, hiszen elég időt pazaroltunk rájuk. Tegyük félre a franciai és angol regényeket; vegyük elő a magyar történelmet s annak emlékeiből merítsünk erőt a kitartásra, biztató reményt egy jobb jövőben !« Ezek olyan szavak, amelyek szi-ifjak ! — Egykor megszűnünk ifjak lenni! Az ér, melyben a vér buzog s feszül, Egykor majd cérnaerejűvé válik S a test a kortól fáradtan kidül... Résen tehát! Addig, mig tetterő van, Álljunk hazánk felett nyílt őrszemet ! Gyáván ne hagyjuk, hogy hitvány arassa fogunk gyümölcsét, mit apánk vetett! Ne féljetek, hogy vége nemzetünknek. Van itt lappangó szikra, tűz elég! Szivünk ma nyirkos puskaporral telve, De gyulladásnál fenn, lobogva ég. — Ha ránk feküdne bármi zsarnok önkény S bilincsbe verné újra vaskarunk ; Nem tudna lenni, nem ! e nemzet gyáva ! Jelszónk a régi — élünk vagy halunk!! Az eszme, melyet őseink ültettek, Szabadságunknak fája nem rohad, S ha mégis holmi féreg bántja testét: Az oltvány itt örökre megmarad! Oh drága ez ... óh, drága ez minékünk, Ha nem becsüljük, Isten átka ránk ! De nem ! — e nemzet méltó lesz korához,. Dicső marad, ne félj, ne félj hazánk ! Le térdre hát e szent napon, ki érez! Boruljon porba gazdag és szegény ! Kérő szavát emelje Istenéhez A pór, nemes, a büszke és szerény ! — Atyánk! Teremtőnk! hallgasd megimánkat, Hallgasd meg gyötrött, árva nemzetünk; Viseld gondját e lelkes harci népnek, Áldásod ránk, derítsd fel szép egünk! .. Henter Gyula. TÁRCA. Álljunk talpra ! Álljunk talpra egytől-egyig Magyarok ! Hazánk felett vészes felhő Kavarog ! Űzzük lova ezt a vészes Felseget. Mely bennünket végromlással, Pusztulással fenyeget . . . Ezer éve hogy fennáll e — Drága hon, — Küzdelmekkel ment át minden Századon. Nagyon sokszor sújtott a sors Feléje, Mégis fennáll, mert megvédte A magyar nép ereje ! . . . Ne engedjünk tehát vészt e Hazára, Álljunk talpra most is hivő Szavára ! Akár ifjú, akár úgg, ha Teheti, Mutassa meg, hogy hazáját, Mindhalálig szereti . . . Hogyha nem lesz szolga-lélek közöttünk ! Nem győzhet a gonosz ármány Fölöttünk: Álljuk meg hát ezt a harcot Emberül, S a szabadság fényes napja, Hazánk egén felderül! . . . Széchenyi N. János. MÁRCIUS 15. Zászlónk lobogjon S szivünk lelkesüljön ! Bibortűz gyulladjon hazánkon át : Hirdessék fennen az egész világnak Vérrel szerezte a magyar — jogát! Leselkedés, árulás nem kenyér itt. Letörve békénk, nemzetünk szabad. Oh, nincs annyi babér e nagy hazában, Amennyit érdemel a hősi had ! Dicső kor ! Oh, de még dicsőbb a nap, amely | Reátok akkor borzongva sütött I ! De legdicsőbb volt e parányi nemzet, Mely zsarnokán oly bátran szétütött! Ti adtatok vasszárnyakat a szónak; Ti törtétek le rólunk a vasat; Ti mondottátok : — „Éljen a szabadság ! Magyar 11 — neked egy új hajnal hasadt !“ És mint a tenger árja zúgva bömböl, Egy lelkesülés hangzott ércesen; Az oroszlán, mely ketrecét kitörte, fogát kereste, hörgte vészesen. Nem kért.... A térde nem hajlik magyarnak ! Sajátját visszaszerző vakmerőn ... De oh! — azóta félszázad repült el, S mi megnyirbálva állunk a tetőn.