Függetlenség, 1907. november (20. évfolyam, 249-273. szám)
1907-11-01 / 249. szám
Kecskemét, 1907. november 1.____________________________Péntek___________________________XX. évfolyam, 249. szám. ELŐFIZETÉSI ÁR. ■ ■ ff Szerkesztőség és Vidékre postán küldve: POLITIKAI NAPILAP Telefon : Negyedévre . . 3.80 fill. Félévre . . . 7.60 fin. f kecskeméti függetlenségi és 48-as párt tulajdona és hivatalos közlönye. 145- szám- Főszerkesztő: Kiadja: Felelős szerkesztő: Pappanos István, a „Függetlenség" nomdavállalat. S tömöri jenő.s Hétszáz magyar. Kecskemét, 1907. okt. 31. Magyarország drága gyöngyének, az elkényeztetett, makrancos, bájos Fiumének tengeröblében játszódott le az utóbbi napok legfenségesebb, legtanulságosabb és legmegkapóbb eseménye. A „Carpathia“ hajó, melynek telhetetlen gyomra ezrével fogyasztotta Magyarország munkásnépét, részvétlenül csapolta le az ifjú és öreg vérét, már maga is megelégelte a sok áldozatot s hétfőn reggel visszahozott hétszáz elcsigázott, reményvesztett, de a hazai föld látásától újra éledő kivándorlót. Kitárt, szerető karokkal fordult e nevezetes napon az egész ország a magyar kikötő felé, melynek partján a fényes kormányzó és a szurtos napszámos egyaránt dobogó szívvel várta a megtért véreinket hozó hajóóriást. Szakadó esőben, ajkukon imádsággal, szemükben bűnbánó könnyel köszönti a hétszáz magyar a kedves hazai földet és zsoltárként zendül föl a „Himnus“ méltóságteljes, komor ünnepi hangja. Isten hozott titeket szerencsétlen, sokat szenvedett bujdosók vissza az ősi tűzhely mellé! Csüggeteg lelketeknek meleg szívvel nyújtunk biztató vigaszt, amint ti is megvigasztaltátok a haza jövője fölött aggódó bánatos lelkünket. Ah ! már nem esünk kétségbe, hogy elfogy a falak, a tanyák, a bányák, a műhelyek dolgos népe! Nem aggaszt, hogy a spekuláló gaz ügynökök titkos csábítása folytán, a nagy kivándorló hajók közvetítésével elvérzik az ország. Ez a hétszáz magyar, aki Fiuméban a szeretet meleg nyilvánításai között partra szállott, minden vezércikk remekénél meggyőzőbben hirdeti, hogy Amerika nem az aranyhegyek, nem az Ígéret földje, hanem tengernyi szenvedés, halálos robotolás és lealázó rabszolgai sors tojása. Boldogulást hasztalan keres odakünn a magyar, beteljesülnek újra és újra a nagy költő szavai, hogy a nagyvilágon e kívül, nincsen számára hely. Tegnap hétszáz pár munkáskézzel szaporodott az ország. Holnap, amint jelzik, négyzáz dolgos honfitársunkkal ismét többen leszünk. Aztán mindig többen és többen. Amilyen lavinaszerűen folyt a kivándorlás, úgy látszik olyan tömeges, olyan emelkedő lesz a csalódottak, a honvágytól égők visszatérése. És most e nagy fordulópontnál, amely nemzeti életünkbe vág, mozduljon meg az egész nemzet. Némuljon el a politikai torzsalkodás, a pártgyűlölség, a kegyetlen társadalmi küzdelem, mindnyájunk figyelmét a legégetőbb, a legfontosabb kérdéskösse le, hogy : mint adjunk munkát, kenyeret, tisztességes megélhetést a hazatérőknek. Szívünk osztatlan szeretete mellett nyújtsuk feléjük segítő kezünket is, de nem alamizsnával, hanem munkaadással terhelten. Akkor lesz igazán boldog a hétszáz magyar s akkor kívánkoznak vissza a többiek is, ha elhagyott, kihűlt tűzhelyeiket az egész nemzet vállvetve igyekszik fölmelegiteni . . . Tömöri Jenő: A városi zeneiskola államosítása. Kecskemét, 1907. október 31. Lapunk csütörtöki számában már jeleztük röviden, hogy az áll.s. városi zeneiskola tanári kara tisztelgett Apponyi gróf, kultuszminiszternél, kérve őt, hogy a kecskeméti városi zeneiskola nagy jelentőségű hivatásának megfelelően az állam részéről szerveztessék és fejlesztessék. Nem tartjuk érdektelennek e helyen közreadni, a tanári kar kérelmét tolmácsoló Szent-Gály Gyula igazgatónak, a miniszterhez intézett beszédét, mert ebből kiérezheti mindenki, hogy helyi zenei életünk eme kiváló vezetője, mily melegséggel, odaadással, széles látókörűséggel s főleg mily kiválóan helyes érzékkel iparkodik irányt adni annak a haladásnak, amely szerint a kecskeméti városi zeneiskola virágzóvá s az ország vidéki zeneiskolái között legelső helyet elfoglaló kulturintézménnyé fejlődhetik. A beszéd a következő: Nagyméltóságú Miniszter Úr! Kegyelmes Urunk! Kecskemét th. város közönsége az 1903. évi február hó 23-án tartott törvényhatósági közgyűlés utján egy emlékiratot terjesztett föl az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter úrhoz, Wlassits Gyula dr. Ő nagyméltóságához. Ez emlékirat iparkodik fejtegetni azon körülményeket, melyek kulturális, gazdasági és nemzeti szempontok alapján indokolttá teszik zeneművészeti viszonyainknak az egész vonalon való országos rendezését. Ezzel kapcsolatban rámutat arra a különleges fontosságú hivatásra, melyet a magyar zenei kultúra fejlesztése tekintetében Kecskemét teljesít a Duna—Tisza közén. A kifejtett indokok alapján kéri azért Kecskemét város közönsége, hogy a zenei viszonyok országos rendezése megindíttassék s ezzel egyidejűleg a kecskeméti államilag segélyezett városi zeneiskola nagy jelentőségű hivatásának megfelelően szerveztessék és fejlesztessék. Az akkor bekövetkezett zavaros politikai viszonyok miatt azonban az emlékirat ad acta tétetett s arra érdemleges válasz mindez ideig nem érkezett. Kegyelmes Urunk! Az a szomorú kép, melyet szociális és gazdasági viszonyainknak csaknem kétségbeejtő állapota tár elénk: minden igaz magyar lelkét sötét aggodalommal tölti el hazája, nemzete jövendő sorsa fölött. De ez a sötét kép figyelmeztet bennünket egyúttal arra is, hogy — míg nem késő, — ragadjunk meg minden eszközt, melyet gazdasági helyzetünk javítására, a nemzeti szellem, a nemzeti öntudat ébrentartására, megerősítésére fölhasználhatunk. Szükségünk van új pályákra, új megélhetési módokra, melyek az új hazát keresők ezreit visszatartják. Szükségünk van önfeláldozó, tettre kész hazaszeretetre, olyan hazaszeretetre, melynek lángja ne a szentély örök mécsesének szelíd, andalító félhomályával pislogjon a szivekben, hanem olyanra, mely — mint a kohók lángtengere — fényével megvakitsa a sötétben bujkálók szemeit s izzó hevével kiolvassza a szivekből a salakot, meghagyva azokban a tiszta, önzetlen hazaszeretet nemes ércét. Hogy ezen célok elérésére mily hatalmas segítőtárs a zeneművészet, azt fölösleges és szerénytelen dolog lenne fejtegetni éppen Kegyelmes Urunk előtt, ki ezt mélyreható filozófiával és ragyogó ékesszólással fejtegette az új zenepalota fölavatása alkalmával. Itt csak azt említjük meg, hogy e munkából a kecskeméti városi zeneiskola bőven kivette és kiveszi a maga részét. Rövid 13 éves fönnállása alatt nemcsak magában Kecskemét városában teremtett virágzó zenei életet, hanem kihat még a szomszéd városok zenei fejlődésére is, mert évről-évre többen keresik föl iskolánkat ezekből a városokból. A fejlődés útján azonban odajutottunk, hogy eszközeink immár elégtelenekké váltak az eredményesebb működés kifejtésére. A tanerők száma kevés, helyiségünk szűk, alkalmatlan s bár a város közönsége a legnagyobb jóakarattal óhajtana rajtunk segíteni, a rohamos fejlődés folytán előállott más szükségletek kielégítése s a város jelenlegi pénzügyi viszonyai miatt iskolánk fejlesztése megakadt. Félő pedig, hogy a fejlődés megakadása visszaesést és ezzel nagy szellemi és anyagi károkat okoz. Bizalommal fordulunk tehát Kegyelmes Urunkhoz, hogy a most újólag beadott emlékiratban foglaltakat figyelmére méltatni kegyeskedjék. Reménykedünk Kegyelmes Urunknak ugyancsak a zenepalota fölavatásánál tett ama kijelentésében, hogy most már a vidéki zenei viszonyok rendezése fog következni és reménykedésünket erőssé teszi az a tudat, hogy Kegyelmes Urunk nem a szavaknak és ígéreteknek, hanem a tetteknek embere.