Függetlenség, 1907. november (20. évfolyam, 249-273. szám)

1907-11-01 / 249. szám

Hétszáz magyar. Kecskemét, 1907. okt. 31. Magyarország drága gyöngyének, az elkényeztetett, makrancos, bájos Fiumének tengeröblében játszódott le az utóbbi napok legfenségesebb, legtanul­ságosabb és legmegkapóbb eseménye. A „Carpáthia“ hajó, melynek tel­hetetlen gyomra ezrével fogyasztotta Ma­gyarország munkásnépét, részvétlenül csapolta le az ifjú és öreg vérét, már maga is megelégelte a sok áldozatot s hétfőn reggel visszahozott hétszáz elcsi­gázott, reményvesztett, de a hazai föld látásától újra éledő kivándorlót. Kitárt, szerető karokkal fordult e nevezetes napon az egész ország a ma­gyar kikötő felé, melynek partján a fé­nyes kormányzó és a szurtos napszámos egyaránt dobogó szívvel várta a meg­tért véreinket hozó hajóóriást. Szakadó esőben, ajkukon imádság­gal, szemükben bűnbánó könnyel köszönti a hétszáz magyar a kedves hazai földet és zsoltárként zendül föl a „Himnus“ méltóságteljes, komor ünnepi hangja. Isten hozott titeket szerencsétlen, sokat szenvedett bujdosók vissza az ősi tűzhely mellé! Csüggeteg lelketeknek meleg szívvel nyújtunk biztató vigaszt, amint ti is megvigasztaltátok a haza jövője fölött aggódó bánatos lelkünket. Ah ! már nem esünk kétségbe, hogy elfogy a faluk, a tanyák, a bányák, a műhelyek dolgos népe! Nem aggaszt, hogy a spekuláló gaz ügynökök titkos csábítása folytán, a nagy kivándorló ha­jók közvetítésével elvérzik az ország. Ez a hétszáz magyar, aki Fiúméban a szeretet meleg nyilvánításai között partra szállott, minden vezércikk remeké­nél meggyőzőbben hirdeti, hogy Amerika nem az aranyhegyek, nem az Ígéret földje, hanem tengernyi szenvedés, halálos ro­botolás és lealázó rabszolgai sors to­jása. Boldogulást hasztalan keres odakünn a magyar, beteljesülnek újra és újra a nagy költő szavai, hogy a nagyvilágon e kívül, nincsen számára hely. Tegnap hétszáz pár munkáskézzel szaporodott az ország. Holnap, amint jelzik, négyzáz dolgos honfitársunkkal ismét többen leszünk. Aztán mindig töb­ben és többen. Amilyen lavinaszerűen folyt a ki­vándorlás, ugylátszik olyan tömeges, olyan emelkedő lesz a csalódottak, a honvágytól égők visszatérére. És most e nagy fordulópontnál, amely nemzeti életünkbe vág, mozdul­jon meg az egész nemzet. Némuljon el a politikai torzsalko­dás, a pártgyülölség, a kegyetlen társa­dalmi küzdelem, mindnyájunk figyelmét a legégetőbb, a legfontosabb kérdés -kösse le, hogy : mint adjunk munkát, kenyeret, tisztességes megélhetést a hazatérőknek. Szivünk osztatlan szeretete mellett nyújtsuk feléjük segítő kezünket is, de nem alamizsnával, hanem munkaadással terhelten. Akkor lesz igazán boldog a hétszáz magyar s akkor kívánkoznak vissza a többiek is, ha elhagyott, kihűlt tűzhe­lyeiket az egész nemzet vállvetve igyek­szik fölmelegiteni . . . Tömöri Jenő. A városi zeneiskola államosítása. Kecskemét, 1907. október 31. Lapunk csütörtöki számában már jeleztük röviden, hogy az áll. s. városi zeneiskola tanári kara tisztelgett Apponyi gróf, kultusz­miniszternél, kérve őt, hogy a kecskeméti városi zeneiskola nagy jelentőségű hivatásának megfelelően az állam részéről szerveztessék és fejlesztessék. Nem tartjuk érdektelennek e helyen közre adni, a tanári kar kérelmét tol­mácsoló Szent-Gály Gyula igazgatónak, a miniszterhez intézett beszédét, mert ebből ki- érezheti mindenki, hogy helyi zenei életünk eme kiváló vezetője, mily melegséggel, oda­adással, széles látókörüséggel s főleg mily kiválóan helyes érzékkel iparkodik irányt adni annak a haladásnak, amely szerint a kecske­méti városi zeneiskola virágzóvá s az ország vidéki zeneiskolái között legelső helyet elfog­laló kultur intézménnyé fejlődhetik. A beszéd a következő: Nagyméltóságu Miniszter Ur! Kegyelmes Urunk! Kecskemét th. város közönsége az 1903. évi február hó 23-án tartott törvényhatósági közgyűlés utján egy emlékiratot terjesztett föl az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter úrhoz, Wlassits Gyula dr. Ő nagyméltósá­gához. Ez emlékirat iparkodik fejtegetni azon körülményeket, melyek kulturális, gazdasági és nemzeti szempontok alapján indokolttá teszik zeneművészeti viszonyainknak az egész vona­lon való országos rendezését. Ezzel kapcsolat­ban rámutat arra a különleges fontosságú hiva­tásra, melyet a magyar zenei kultúra fejlesztése tekintetében Kecskemét teljesít a Duna—Tisza közén. A kifejtett indokok alapján kéri azért Kecskemét város közönsége, hogy a zenei viszonyok országos rendezése megindittassék s ezzel egyidejűleg a kecskeméti államilag segélye­zett városi zeneiskola nagy jelentőségű hivatá­sának megfelelően szerveztessék és fejlesz­tessék. Az akkor bekövetkezett zavaros politikai viszonyok miatt azonban az emlékirat ad acta tétetett s arra érdemleges válasz mindez ideig nem érkezett. Kegyelmes Urunk! Az a szomorú kép, melyet szociális és gazdasági viszonyainknak csaknem kétségbeejtő állapota tár elénk: min­den igaz magyar lelkét sötét aggodalommal tölti el hazája, nemzete jövendő sorsa fölött. De ez a sötét kép figyelmeztet bennünket egyúttal arra is, hogy — mig nem késő, — ragadjunk meg minden eszközt, melyet gazda­sági helyzetünk javítására, a nemzeti szellem, a nemzeti öntudat ébrentartására, megerősíté­sére fölhasználhatunk. Szükségünk van uj pályákra, uj megélhe­tési módokra, melyek az uj hazát keresők ezreit vissza tartsák. Szükségünk van önfelál­dozó, tettre kész hazaszeretetre, olyan haza­szeretetre, melynek lángja ne a szentély örök mécsesének szelíd, andalító félhomályával pis­logjon a szivekben, hanem olyanra, mely — mint a kohók lángtengere — fényével meg- vakitsa a sötétben bujkálok szemeit s izzó hevével kiolvassza a szivekből a salakot, meg­hagyva azokban a tiszta, önzetlen hazaszeretet nemes ércét. Hogy ezen célok elérésére mily hatalmas segítőtárs a zeneművészet: azt fölösleges és szerénytelen dolog lenne fejtegetni éppen Kegyelmes Urunk előtt, ki ezt mélyreható filozófiával és ragyogó ékesszólással fejtegette az uj zenepalota fölavatása alkalmával. Itt csak azt említjük meg, hogy e mun­kából a kecskeméti városi zeneiskola bőven kivette és kiveszi a maga részét. Rövid 13 éves fönnállása alatt nemcsak magában Kecskemét városában teremtett virágzó zenei életet, hanem kihal még a szomszéd városok zenei fejlődé­sére is, mert évről-évre többen keresik föl iskolánkat ezekből a városokból. A fejlődés utján azonban odajutottunk, hogy eszközeink immár elégtelenekké váltak az eredményesebb működés kifejtésére. A tan­erők száma kevés, helyiségünk szűk, alkalmat­lan s bár a város közönsége a legnagyobb jó­akarattal óhajtana rajtunk segíteni: a rohamos fejlődés folytán előállott más szükségletek ki­elégítése s a város jelenlegi pénzügyi viszonyai miatt iskolánk fejlesztése megakadt. Félő pedig, hogy a fejlődés megakadása visszaesést és ezzel nagy szellemi és anyagi károkat okoz. Bizalommal fordulunk tehát Kegyetmes Urunkhoz, hogy a most újólag beadott emlék­iratban foglaltakat figyelmére méltatni kegyes­kedjék. Reménykedünk Kegyelmes Urunknak ugyancsak a zenepalota fölavatásánál tett ama kijelentésében, hogy most már a vidéki zenei viszonyok rendezése fog következni és remény­kedésünket erőssé teszi áz a tudat, hogy Kegyelmes Urunk nem a szavaknak és ígére­teknek, hanem a tetteknek embere. Kecskemét, 1907. november I. ____________________________Péntek___________________________XX. évfolyam, 249. szám. ELŐFIZETÉSI ÁR. ■ ■ ff Szerkesztőség és Vidékre postán küldve: POLITIKAI NAPILAP Telefon : Negyedévre . . 3.80 fill. Félévre . . . 7.60 fin. f\ kecskeméti függetlenségi és 48-as párt tulajdona és hivatalos közlönye. I45- szam- Főszerkesztő: Kiadja: ! Felelős szerkesztő: szappanos istván. a „Függetlenség" npmdavállalat. I tömöri jenö.

Next

/
Thumbnails
Contents