Függetlenség, 1908. február (21. évfolyam, 26-50. szám)

1908-02-01 / 26. szám

Kecskemét, 1908. február 1._____________________________Szombat_________ XXI. évfolyam, 26. szám. ELŐFIZETÉSI ÁR. g­gg­jp Szerkesztőség és Helyben házhoz hordva: HBHHHHi Hi tszi KjfSSaS Hfl HR fff®*®??*! kiadóhivatal: Negyedévre . . . 2 kor. if |gjpl Wffl N­P*" ‘ Mi* N­ KgTM iffk Hal» Hj' Mffl „Függetlenség“ könyv­félévre .... 4 kor. B 11 H pl “■ §1 ■ SB H Hl PL,. Iflfyljj 'SL BL_ H TM nyomdája I. t. Főiskola-Egyes szám . . 2 fiil. ffipiSg Ilf ||§ P| fpgg Hl einb |jPTM || ||P®* e|pS» §É| tér 119. szám, hova a lap V»Bár-és ünnepnapi szám g| || |É || ^gl ifi “li || IS H| if IllSlil H szellemi részét illető köz-4 fi-1ér. S Pyrra* j§§ jPUjffijj ipgpl­­lemények is küldendők. Vidékre postán küldve: ~ mai­.ii „r­. .. .. . „ POLITIKAI NAPILAP Telefon: Negyedévre . . 3.80 fill. Félévre . . . 7.60 mi. f­ kecskeméti függetlenségi és 48-as párt tulajdona és hivatalos közlönye. 145- szám. Főszerkesztő:­­ Kiadja: Felelős szerkesztő: szappanos István. a „Függetlenség" nyomdsvollslat. tömöri Jenő: Külföldi magyarok sorsa. Azokban a közös intézményekben, amelyeket Magyarország Ausztriával együtt tart fönt, a külföldet járó magyar­ság részéről a legutáltabb, a legmeg­­vetettebb és a leggyűlöltebb a konzuli intézmény. Ez a társaság legnagyobb részben az eljárásának az oktalanságával fölhá­­borítja még azokat is, akik passzióból utazgatnak, míg ellenben a haza hatá­rain kívül eső térségeken kenyeret ke­reső magyarságot a munkájában gátol­ják, megrövidítik és akadályozzák. Példákat tudnánk fölsorolni arra nézve, hogy a külföldön ügyes-bajoskodó magyar állampolgár valamely ügyében és bajában inkább veszi igénybe őfelsé­gének, II. Vilmos német birodalmi csá­szárnak és porosz király konzulátusának a segedelmét, mintsem az osztrák kon­zulátusét. Az osztrák konzulátusét. Magyar konzulátus ugyanis nincsen. Aki meri mondani, hogy magyar konzulátus is volna, azt valóban valót­lanságot mondó embernek lehet nevezni. Már hogy azután ez nagy követség vagy csak követség, főkonzulátus vagy­­ kon­zulátus-e, a magyarsággal legtöbb he­lyen egyforma durvasággal és goromba­sággal bánnak. Kivételek akadnak. Azo­kon az állomásokon, ahol esetlegesen magyar származású a főnök, némi ma­gyar befolyások mindenesetre érvénye­­sülnek, de azok is csak titokban és félve, hogy valahogy meg ne haragud­jon érte az osztrák császári sas. Magyar címert és magyarságot a mi külföldi képviseletünk nem ismer. Dehát miért is ismerne ? Ez az ország elhagyatott és ráadásul még meg­lehetősen gyáva is. Miért ne viselné a magyar konzu­látus a külföldön az osztrák császári címert, amidőn a tisztán magyar pénzből fentartott magyar királyi honvédség is azt viseli ? Sőt még a magyar királyi belügyi minisztérium hatósága alá tar­tozó magyar királyi csendőrség is a kardja bojtján a magyar haza tiszteletre­méltó címeres jelvénye helyett az év­százados költözködések után joggal meg­utált idegen államnak a sértő bélyegét viseli. Láttatok talán valaha valamely kül­földi konzulátuson vagy akár nagy­kö­vetségen is nemzeti magyar címert? Nem. Legföljebb bele van festve az osztrák kétfejű sasnak a hasába. Látjátok-e külföldi útjaitokon a kon­zulátusok épületei előtt lobogni a magyar nemzeti zászlót? Biz azt nem látjátok. Néhány év előtt szóvá tétetvén­k a delegációban, hogy a külföldön járó magyar honosok az osztrák-magyar kon­zulátusoknál magukat még csak meg­értetni sem tudják: az akkori külügymi­niszter azt a választ adta, hogy intéz­kedés van téve arról, hogy minden kon­zulátusnál legalább egy szolga tudjon magyarul. Ilyen dicső pofont a becses magyar nemzet aligha kapott mostanában. Esze­rint adónk, amelylyel a külföldi konzu­látusokat fentartjuk, csak arra való, hogy legfölebb ott helyenkint egy-egy szolga tudjon magyarul beszélni. Ráadásul még ez is hazugság. Mert egy egész halom olyan külföldi konzulátusunk van, ahol még csak egy árva szolga sem tud ma­gyarul szólni. Nem a levegőbe akarjuk belekiál­tani panaszainkat. Nem is azt akarjuk, hogy ezen számtalanszor fölpanaszolt bajaink ismét és ismét csak elintézetle­nül maradjanak. Nemcsak az a magyar „Gretchen“. írta: Fodor Viktor. E különös címet igazolni fogja az a do­log, hogy a napokban alkalmunk volt látni a német „kedélyesség“ egy nem épen rikító, de feltétlenül mérges virágát. Valamelyik kritiku­sunk meg is írta, hogy „Gretchen“ címtől fe­hér darabot várt, bár nincs kizárva, hogy a Gretchen név hallatára világos szőke, érzelmes hősnőt képzeljen az ember a „Gretchen“ című darabba, de én azt hiszem, hogy ez nem igen vezette a szerző­ urakat. Ha pedig Goethe nő­alakjára akar hivalkodó és ízléstelen célzás lenni, akkor már a darab címe is kegyetlen és megbotránkoztató. A felette naiv kritikus egyszerűen el van ragadtatva ettől a vad ízléstelenségtől, sőt a következő enthusiastikus sorban tör ki: Szó­val kívülről fehér, de belülről bohózat, igazi francia bohózat a legjavából, és ekképen foly­tatja: „Épenséggel nincs arcuk bármi miatt is szégyenkezni. Csináltak ők olyan finom bohó­zatot, a­mely akár Feydaunak is egészen be­csületére válna.“ Különös dolog egy kritikáról kritikát írni s részemről a kritika subjektivitását, a­mig aesthetikai érzelmekről lehet beszélni, nemcsak megengedem, hanem megkövetelem. Mert nagy tévedés, hogy a kritikának objektivnek kell len­nie, nem­­­csak aesthetice subjektivnak. S ebben a fent említett kritikában a tisztelt névtelen kri­tikus túllépett az aeszétikai szabályok határán és így meg fog bocsájtani, ha egy kissé vak­merő állításait valódi értékükre redukálom. Hajlandó volnék a következőt kijelenteni: az olaszokkal a hangszerelés, a franciákkal a jelenetezés érzéke szinte megszületik. Szóval a legsilányabb témát is mesés hangulatúvá tud­ják tenni a franciák. Azután jönnek a legbizar­­rabb ötletek: az altatószékből a nászéjt zavaró fináncig. Többet mondok. Darabjaik bázisa gyakran ízléstelenség, de mondhatnám, hogy ízlésesen ízléstelen. Vegyük a „Nincs-e elvá­molni valója“-t. A darab a leginmorálisabb tény­ből indul ki, de aztán ezt kétszer sem említik a darabban. Megnézhetik akár fiatal lányok is, mert hihetőleg nem fogják megérteni. S számít­suk ehhez a szellemes dialógokat annak a nyelv­nek a dialógjait, a­mely az ablakredőnyt jalo­­uxnak nevezi. Szóval a franciák írnak malac­­ságokat, de nem mondják ki őket, szellemesek­­ finomak, kacagtatván finom komikummal. Egy szó durvaságot sem találhatunk bennük. Egy­­egy sikamlós helyet tűnik fel nekünk, akik meg­értjük. Azaz a franciák szellemesek és ha fri­volok, szellemesen frivolok. Most jönnének a németek. A „Gott der Rache„-ban egyszerűen Waare-nak nevezik a nőt és a „Gretchen“-ből, azt hiszem nem kell csodálnom, hogy a németek egy csöppet sem írtak kétértelműen. Egy dolgot lehet belőle ér­teni, de az aztán megbotránkoztató. Komikus helyzeteket egyáltalában nem adnak és a komikumot csak az íróknak Kroci­­sok niveauján álló szellemessége alkotja, ha ugyan­ezt komikummal lehetne nevezni. A me­séje a női tisztesség egyszerű kigúnyolása, a tiszta cocotte-romantika. Finomságról szó sem lehet; kimondanak mindent úgy, hogy ezt a darabot a feministák, akik a nemi felvilágosí­tásnak csinálnak propagandát, tanítványaiknak megmutathatják; sokat fognak belőle tanulni, sőt mindent megtanulnak. Meséjétől eltekintve, minden mondata íz­léstelen. A berlini Ferencvárost „Moabit“-nak hívják: ott divatosak az ilyen szójátékok és ki­jelentések. S végül a szereplők folyton a darab er­kölcstelen témáján lovagolnak; még a kis bakfis is cocott szó magyarázatát kéri. Szóval a német kedélyesség e legújabb diadala ízléstelen, rossz, szellemtelen és ötlet­­szegény. S hiába! A franciáké a bohózat most és mindörökké. S aki „Gretchen“-t fehérnek finomnak és franciának tartja, annak legalább is nincsen ízlése. S tartozik bármelyik kritikus, hogy ettől a compromitáló hasonlításból a fran­ciákat megvédje és megóvja. Barna Sándor-féle KOrban a tömegbútor? Als­ó helys­zűke miatt , minden elfogadható árban eladó.

Next