Függetlenség, 1908. február (21. évfolyam, 26-50. szám)
1908-02-01 / 26. szám
Kecskemét, 1908. február 1._____________________________Szombat_________ XXI. évfolyam, 26. szám. ELŐFIZETÉSI ÁR. gggjp Szerkesztőség és Helyben házhoz hordva: HBHHHHi Hi tszi KjfSSaS Hfl HR fff®*®??*! kiadóhivatal: Negyedévre . . . 2 kor. if |gjpl Wffl NP*" ‘ Mi* N KgTM iffk Hal» Hj' Mffl „Függetlenség“ könyvfélévre .... 4 kor. B 11 H pl “■ §1 ■ SB H Hl PL,. Iflfyljj 'SL BL_ H TM nyomdája I. t. Főiskola-Egyes szám . . 2 fiil. ffipiSg Ilf ||§ P| fpgg Hl einb |jPTM || ||P®* e|pS» §É| tér 119. szám, hova a lap V»Bár-és ünnepnapi szám g| || |É || ^gl ifi “li || IS H| if IllSlil H szellemi részét illető köz-4 fi-1ér. S Pyrra* j§§ jPUjffijj ipgpllemények is küldendők. Vidékre postán küldve: ~ mai.ii „r. .. .. . „ POLITIKAI NAPILAP Telefon: Negyedévre . . 3.80 fill. Félévre . . . 7.60 mi. f kecskeméti függetlenségi és 48-as párt tulajdona és hivatalos közlönye. 145- szám. Főszerkesztő: Kiadja: Felelős szerkesztő: szappanos István. a „Függetlenség" nyomdsvollslat. tömöri Jenő: Külföldi magyarok sorsa. Azokban a közös intézményekben, amelyeket Magyarország Ausztriával együtt tart fönt, a külföldet járó magyarság részéről a legutáltabb, a legmegvetettebb és a leggyűlöltebb a konzuli intézmény. Ez a társaság legnagyobb részben az eljárásának az oktalanságával fölháborítja még azokat is, akik passzióból utazgatnak, míg ellenben a haza határain kívül eső térségeken kenyeret kereső magyarságot a munkájában gátolják, megrövidítik és akadályozzák. Példákat tudnánk fölsorolni arra nézve, hogy a külföldön ügyes-bajoskodó magyar állampolgár valamely ügyében és bajában inkább veszi igénybe őfelségének, II. Vilmos német birodalmi császárnak és porosz király konzulátusának a segedelmét, mintsem az osztrák konzulátusét. Az osztrák konzulátusét. Magyar konzulátus ugyanis nincsen. Aki meri mondani, hogy magyar konzulátus is volna, azt valóban valótlanságot mondó embernek lehet nevezni. Már hogy azután ez nagy követség vagy csak követség, főkonzulátus vagy konzulátus-e, a magyarsággal legtöbb helyen egyforma durvasággal és gorombasággal bánnak. Kivételek akadnak. Azokon az állomásokon, ahol esetlegesen magyar származású a főnök, némi magyar befolyások mindenesetre érvényesülnek, de azok is csak titokban és félve, hogy valahogy meg ne haragudjon érte az osztrák császári sas. Magyar címert és magyarságot a mi külföldi képviseletünk nem ismer. Dehát miért is ismerne ? Ez az ország elhagyatott és ráadásul még meglehetősen gyáva is. Miért ne viselné a magyar konzulátus a külföldön az osztrák császári címert, amidőn a tisztán magyar pénzből fentartott magyar királyi honvédség is azt viseli ? Sőt még a magyar királyi belügyi minisztérium hatósága alá tartozó magyar királyi csendőrség is a kardja bojtján a magyar haza tiszteletreméltó címeres jelvénye helyett az évszázados költözködések után joggal megutált idegen államnak a sértő bélyegét viseli. Láttatok talán valaha valamely külföldi konzulátuson vagy akár nagykövetségen is nemzeti magyar címert? Nem. Legföljebb bele van festve az osztrák kétfejű sasnak a hasába. Látjátok-e külföldi útjaitokon a konzulátusok épületei előtt lobogni a magyar nemzeti zászlót? Biz azt nem látjátok. Néhány év előtt szóvá tétetvénk a delegációban, hogy a külföldön járó magyar honosok az osztrák-magyar konzulátusoknál magukat még csak megértetni sem tudják: az akkori külügyminiszter azt a választ adta, hogy intézkedés van téve arról, hogy minden konzulátusnál legalább egy szolga tudjon magyarul. Ilyen dicső pofont a becses magyar nemzet aligha kapott mostanában. Eszerint adónk, amelylyel a külföldi konzulátusokat fentartjuk, csak arra való, hogy legfölebb ott helyenkint egy-egy szolga tudjon magyarul beszélni. Ráadásul még ez is hazugság. Mert egy egész halom olyan külföldi konzulátusunk van, ahol még csak egy árva szolga sem tud magyarul szólni. Nem a levegőbe akarjuk belekiáltani panaszainkat. Nem is azt akarjuk, hogy ezen számtalanszor fölpanaszolt bajaink ismét és ismét csak elintézetlenül maradjanak. Nemcsak az a magyar „Gretchen“. írta: Fodor Viktor. E különös címet igazolni fogja az a dolog, hogy a napokban alkalmunk volt látni a német „kedélyesség“ egy nem épen rikító, de feltétlenül mérges virágát. Valamelyik kritikusunk meg is írta, hogy „Gretchen“ címtől fehér darabot várt, bár nincs kizárva, hogy a Gretchen név hallatára világos szőke, érzelmes hősnőt képzeljen az ember a „Gretchen“ című darabba, de én azt hiszem, hogy ez nem igen vezette a szerző urakat. Ha pedig Goethe nőalakjára akar hivalkodó és ízléstelen célzás lenni, akkor már a darab címe is kegyetlen és megbotránkoztató. A felette naiv kritikus egyszerűen el van ragadtatva ettől a vad ízléstelenségtől, sőt a következő enthusiastikus sorban tör ki: Szóval kívülről fehér, de belülről bohózat, igazi francia bohózat a legjavából, és ekképen folytatja: „Épenséggel nincs arcuk bármi miatt is szégyenkezni. Csináltak ők olyan finom bohózatot, amely akár Feydaunak is egészen becsületére válna.“ Különös dolog egy kritikáról kritikát írni s részemről a kritika subjektivitását, amig aesthetikai érzelmekről lehet beszélni, nemcsak megengedem, hanem megkövetelem. Mert nagy tévedés, hogy a kritikának objektivnek kell lennie, nemcsak aesthetice subjektivnak. S ebben a fent említett kritikában a tisztelt névtelen kritikus túllépett az aeszétikai szabályok határán és így meg fog bocsájtani, ha egy kissé vakmerő állításait valódi értékükre redukálom. Hajlandó volnék a következőt kijelenteni: az olaszokkal a hangszerelés, a franciákkal a jelenetezés érzéke szinte megszületik. Szóval a legsilányabb témát is mesés hangulatúvá tudják tenni a franciák. Azután jönnek a legbizarrabb ötletek: az altatószékből a nászéjt zavaró fináncig. Többet mondok. Darabjaik bázisa gyakran ízléstelenség, de mondhatnám, hogy ízlésesen ízléstelen. Vegyük a „Nincs-e elvámolni valója“-t. A darab a leginmorálisabb tényből indul ki, de aztán ezt kétszer sem említik a darabban. Megnézhetik akár fiatal lányok is, mert hihetőleg nem fogják megérteni. S számítsuk ehhez a szellemes dialógokat annak a nyelvnek a dialógjait, amely az ablakredőnyt jalouxnak nevezi. Szóval a franciák írnak malacságokat, de nem mondják ki őket, szellemesek finomak, kacagtatván finom komikummal. Egy szó durvaságot sem találhatunk bennük. Egyegy sikamlós helyet tűnik fel nekünk, akik megértjük. Azaz a franciák szellemesek és ha frivolok, szellemesen frivolok. Most jönnének a németek. A „Gott der Rache„-ban egyszerűen Waare-nak nevezik a nőt és a „Gretchen“-ből, azt hiszem nem kell csodálnom, hogy a németek egy csöppet sem írtak kétértelműen. Egy dolgot lehet belőle érteni, de az aztán megbotránkoztató. Komikus helyzeteket egyáltalában nem adnak és a komikumot csak az íróknak Krocisok niveauján álló szellemessége alkotja, ha ugyanezt komikummal lehetne nevezni. A meséje a női tisztesség egyszerű kigúnyolása, a tiszta cocotte-romantika. Finomságról szó sem lehet; kimondanak mindent úgy, hogy ezt a darabot a feministák, akik a nemi felvilágosításnak csinálnak propagandát, tanítványaiknak megmutathatják; sokat fognak belőle tanulni, sőt mindent megtanulnak. Meséjétől eltekintve, minden mondata ízléstelen. A berlini Ferencvárost „Moabit“-nak hívják: ott divatosak az ilyen szójátékok és kijelentések. S végül a szereplők folyton a darab erkölcstelen témáján lovagolnak; még a kis bakfis is cocott szó magyarázatát kéri. Szóval a német kedélyesség e legújabb diadala ízléstelen, rossz, szellemtelen és ötletszegény. S hiába! A franciáké a bohózat most és mindörökké. S aki „Gretchen“-t fehérnek finomnak és franciának tartja, annak legalább is nincsen ízlése. S tartozik bármelyik kritikus, hogy ettől a compromitáló hasonlításból a franciákat megvédje és megóvja. Barna Sándor-féle KOrban a tömegbútor? Alsó helyszűke miatt , minden elfogadható árban eladó.