Függetlenség, 1908. augusztus (21. évfolyam, 174-175. szám)

1908-08-01 / 174. szám

Kecskemét, 1908. augusztus I Szombat. 174. szám ELŐFIZETÉSI ÁR: g g| ^ Szerkesztőség és Vidékre postás küldve: ^ ^ ^ ^em^nVe*­ 's küldendők." Negyedévre . . 380 fül. POLITIKAI NAPILAP Telefon : Félévre . . . 7­66 fin. f­ kecskeméti függetlenségi és 48-as párt tulajdona és hivatalos közlönye. 157. szám. Főszerkesztő:­­ YYI P­/POT VAA/T ! Felelős szerkesztő: SZAPPANOS ISTVÁN.­­ AA1. ELV TÚL I /iiVL TÖMÖRI JENŐ. Harc a megélhetésért. Ez a húsevő ország annyira érzi a fő fogyasztási cikkének a drágulását, annyira nyomasztó reá nézve a húsdrá­­gaság, hogy szinte észre sem veszi, hogy a más fogyasztási cikkekben is az egész vonalon ijesztő drágaság ural­kodik. Drága ugyan a luxus­cikk is, akár­milyen formájában. Ruhában vagy pezs­gőben. Ez azonban nem érintheti a közt. Akinek nincsen drága holmira felesle­ges pénze, ne költse reá. Nem szü­sé­­ges dolgok. Az egyén törődhetik vele, de a köznek semmi köze hozzá. Az élelmezés kérdése azonban fon­tos közérdek. Társadalmi szempontból is, közegészségi szempontból is. Élelmi­szerdrágulás mellett még fölcsapott mun­kabérek mellett sem szerezhet be a ki­adott erejének pótlására megfelelő táp­lálékot a munkás, és kellő táplálkozás hijján testileg visszamaradt és elseny­­vedt lesz az új nemzedék, amely idővel a mai felnőttek helyére kerül. Ma a megélhetés annak, aki nem gazdag, szomorú, terhes és kegyetlen. Talán kevésbbé érzi ezt a magá­nos ember, de a családfentartók, akik­nél mindig gond volt a megélhetés, ma a legsúlyosabb anyagi helyzet felé ha­ladnak. Más országokban is észlelhető bi­zonyos százaléknyi árdrágulás, de egy sem közelítheti meg a magyarországia­kat. Itt vannak városok, amelyekben mint egy modern tatárjárás úgy dúl vé­gig az árdrágulás s különösen a hús­drágulás s nagyon sok családapa tekint­het elszomorodva gyermeke sápadt ar­cába, mert gondterhes anyagi viszonyai mellett hétszámra sem tud nekik tápláló, eddig megszokott húsételt adni. Mindenki tudja, hogy ennek a szo­morú világnak nem a termelés az oka. A termelés hozadéka például épen a húsfélében mivel sem kevesebb, mint más években. Nem a hús hiánya emeli az árakat, hanem az önző érdek, amely az általá­nos drágaság kihasználásában a vagyon­szerzés, a meggazdagodás forrását látja. A termelő alig kap valamit a hús­ért, amit nagyban elad s amint fogyasztó, kicsinyben alig bírja azt visszavásárolni, mert oly drága. Ha a mostani esőzések segítenek is még valamit a legelőkön, a télen nagy lesz a takarmányhiány s a jószágtartó úgy igyekszik megszabadulni a takar­mányt fogyasztó jószágjainak a felesle­gétől, amit csak lehet. Amely jószág ára egy év előtt 230—250 korona volt, azt ma 140—160 korona értékben árulják. A jószág ára egy év alatt 70—80 százalékkal esett. De azért a hús ma sem olcsóbb, mint egy év előtt volt. Ellenben, mikor a múltban feljebb ment a jószág ára, a kicsinyben való kimérés nagybátran vágtatott vele az áremelkedésben fölfelé s ha amar tiz fillérrel emelkedett, ez mindjárt harminc fillérrel ugrott. Tejben, kenyérben s egyéb nem fényűzési, de szükséges fogyasztási cik­kekben, a múltat összehasonlítva, szin­tén megdöbbentő árdrágulások érezhe­tők. Olyan anyagok, amiket még csak bojkottálni sem lehet , ha­­ugyan ha­sonló szervezkedésre a mi szertehúzó társadalmunk egyáltalán képes volna is. Társadalmunk e tekintetben nagy egy­kedvűséggel teszi túl magát még a köz­mondásos birkatürelmen is; ő az a ne­vezetes strucmadár, amely a baj elől a homokba dugja a fejét s ha egyszer aztán se nem hall, se nem lát, akkor jól van minden. Pedig egészen más do­log a munka, a szorgalom, az ügyesség útján előálló tisztes polgári haszon, és más dolog az, ha a közönség példátlan nembánomsággal kartellek által hagyja magát tönkretétetni. Már sok városban próbálkoztak meg a hatósági mészárszékkel s annyit mindenesetre elértek vele, hogy a hús­árak nagyon is lényegesen csökkentek. A lapokban, amelyek egyértelműen pa­naszkodnak a közönség érdekében az élelmiszerek megdrágulása miatt, csak­­nem naponta olvashatók az ilyen módon elért eredményekről a híradások. Egyes helyeken elég volt csak magának a szö­vetkezeti mészárszék felállításának be­következésére figyelmeztetni a házáru­­lókat, hogy a kicsinyben való kimérés húsárai azonnal alábbszálljanak. A szövetkezés . . . Folyton mond­juk, írjuk és halljuk, de sőt tudjuk is, hogy a tömörülés hatalom és a szövet­kezésben van az erő. S különösen az intelligens osztály, amely korlátolt és meghatározott jövedelmekből él, amely­nek költségvetése nem bírja el az egyre Tavaszi királyság. Irta: Nagy Rózsi. Utolsó nap volt. Reggel lett elhatározva, hogy este elutaznak. Gulácsy Flóra bucsúzni indult, búcsút mondani a legkedvesebb helynek, ahol legjobban szeretett a világon. Az emberektől, az ismerősöktől nem kö­szönt el, csak a helytől, a kis elvadult kert rombadőlt, mohos kőkerítésétől, a fehérvirágos fáitól. Egy lecsüngő ágat megcsókolt. Aztán elsietett a mólóra. Ott már várta az öreg bár­­kás, meg az öreg bárka. — Ki a tengerre, búcsúzni akarok. Ma megyek el. — Mikor jön vissza, kisasszony ? — Talán soha, talán egy esztendő múlva. — Akkor is én akarom csónakáztatni. Eveztek mindketten befelé, szótlanul. Pom­pás tavaszi délután volt, a nap még magasan állott. Fehér csillagok sziporkáztak a vizen. A távoli szigetek halványlila ködfátyolba burko­lóztak, a hoszinai hegycsúcsok előcsillámlottak. A hegyek mögül már sötét felhők húzód­tak szélesen, lassan a tenger felé. Különben ragyogott minden, valami éles, szinte bántó kékfehér fényben. A part felől fújdogált a ta­vaszi szál, magával hozta virágzó babér s a mand­lafák édes illatát. A távolban fehér vitorla fénylett, lassan futta a szél feléjük. Hogy kö­zelebb ért, már ki lehetett venni a benne álló férfialakot. Ott állott a bárka közepén, nagyon magas és karcsú, mint az árboc, az arca so­vány, kissé beesett és fekete, mint az olasz matrózé, aki kormányozta a csónakot. Azzal a férfival ma beszélni akart a leány, először és lehet, hogy utoljára. A leány szerette a gra­­ciózus pózokat, utolsó napon, itt e végtelen tengeren beszélni először vele. Akarta ezt szí­vós természete minden energiájával, akaratos vére minden csöppjével. A férfi bárkáját hozta a szél, mintha szolgálatába szegődött volna a leánynak, a sa­ját csónakját meg­hajtotta az öreg bárkás resz­kető és az ő erős, fiatal keze. Már oly közel értek egymáshoz, hogy a leány látta a férfi szemének kékes fehérségét elővilágolni a sötét arcáról, látta a haját, a feketét, a fénylőt, amint homlokába hull a nagy lehajtott karimájú ka­lap alól. A szél alig mozgatta a bárkát, a vitorla, mint lankadó virágszirom csüngött az árbocán. A leány irányváltoztatás nélkül evezett a férfi bárkájának pávájára, merőlegesen. Már alig négy ölnyire voltak egymástól, mikor az öreg bárkás egy rémült kiáltással megrántotta a leány karját, másképp a csónakjuk orrával k­ötődnek a másik bárka oldalához. A leány egy kicsit megijedt, egy kicsit elállt a lélegzete, egy kicsit tele lett könnyes a szeme. Fölállt, nagyon izgatott volt és fölné­zett a férfira. Az csak állt mozdulatlan, kissé előrehajolva. A fekete szeméből előlángoló fény olyan volt, mint a fekete felhők közül kitörő napsugár. Fenséges volt. Úgy beleillett a ta­vaszi délután tündöklő pompájában. A vészes, vakító ragyogás, a közelgő hatalmas felhőcsa­pat, meg az ő lénye, valami gyönyörű egészet képeztek. — Jöjjön át a csónakomba, — hallat­szott a férfi szava. A hangja nyugodt volt, a gesztusa impe­­rátort pózolt, a szája remegéséből látszott, hogy föl van indulva. Kezét nyújtotta, hogy átsegítse a leányt. Az segítség nélkül átugrott. Az ár lassan mozgatta őket tova, az öreg bárkás csekély távolságból követte őket. A leány el­helyezkedett a csónak végibe, a férfi megállott előtte. — A nevem ... — kezdte. De a leány közbevágott: — Nem kell. Ő jön oda az evező padjára. Kis ideig hallgattak, a leány nehezen be­szélt, törte a szót, a hangja el-elakadt. Ne vegye rossz néven, ne haragud­jon érte. (Folyt, köv.)

Next