Gazdasági Mérnök, 1912. január-december (37. évfolyam, 1-52. szám)

1912-01-07 / 1. szám

l és befolyással emeltek gátakat a tőke­ex­port elé. Hogy ennek mekkora jelentősége van, nem árt néhány számszerű adattal megvilágítani. Franciaország, ahol a külügyminiszté­rium szabja meg újabban a tőkeelhelye­­zés irányát s a pénzügyminiszter fentartja a tőzsdei jegyzés engedélyezését, évenként legalább két milliárd frankot fektethetne külföldi értékpapírokba s ha 35—40 mil­liárd frankra tehető az az összeg, mely külföldi értékekbe van elhelyezve. Meg­jegyzendő, hogy a francia közgazdasági egyesület behatóan foglalkozott a lefolyt év elején a tőke­export kérdésével s bár energikusan a tőkés teljes akciószabad­sága mellett foglalt állást, a kormány me­rev magatartásán nem tudtak változtatni. Nagybritannia gyarmataiban és a kül­földi államokba negyedfél milliárd font sterlinget helyeztek el, melynek ma 160 millió fontnyi évi jövedelme kínálkozik további befektetésül. Itt­ viszont az állam nem avatkozik az elhelyezés módjába, de a különböző gazdasági érdekképviseletek agitálnak a mellett, hogy ha már otthon nem maradhat az elhelyezést kívánó tőke, azt lehetőleg a brit gyarmatokban kell hasznosítani. Edward Holden bankár pl. a londoni kereskedelmi kamarában egye­nesen azt a követelést támasztotta, hogy az angol tőke kerülje el a brit ipar elöl elzárkózó védvámos országokat. Németországban egészen újkeletű a tőke­export elleni mozgalom s erre az amerikai értékek nagymérvű beszivárgásai adott lökést. Annak ötletéből, hogy a Ber­liner Handelsgesellschaft ma 20 millió dol­lár értékű Mitwauke vasútrészvényt akart a német piacokon elhelyezni, gróf Kanitz, a konzervatív párt részéről interpelláció­ban követelte a kormánytól a külföldi értékek beözönlésének megakadályozását és a tőzsdei jegyzés megfelelő reformját. Igaz ugyan, hogy a kormány nevében Delbrück államtitkár azt a kijelentést tette, hogy nincs szükség különösebb intézke­désekre, de arra való tekintettel, hogy az eléggé hatalmas konzervatív párt széles­körű agitációt kezdett, valószínű, hogy a németek szintén meg fogják nehezíteni a külföldi kölcsönök és értékpapírok elhe­lyezését. Tulajdonképen a három fölsorolt állam az, ahol a magyar tőkeimport legerősebb­­en van érdekelve, s ahol arra számít­hattunk, hogy gazdasági erőink fokozatos kifejlesztéséhez kellő anyagi érdekeltséget tudunk toborozni. Az az újabb irányzat és hangulat, mely a külföldi tőkeelhelyezés megnehezítését célozza, mindenkép al­kalmas arra, hogy a beálló eshetőségeket komolyan mérlegeljük s főleg, hogy az elzárkózás súlyos veszedelmeit ezen a ponton is figyelemmel kísérjük. Ne higg­­yük azonban, hogy a túlzott vámvéde­lemből eredő bajok csak minket érintenek. Már előbb említettem, hogy visszahatása Európaszerte észlelhető, amiből nyilván­való, hogy a védővámellenes mozgalmak meglehetősen tért hódítottak. Mindenesetre nevezetes jelenség, hogy Németországban került fölszínre legelőször a jelenlegi elzárkózás enyhítésére irányuló mozgalom, melynek meglepő nyíltsággal a mainzi kereskedelmi kamara, adott ki­fejezést. A lefolyt év elején közreadott jelentésében ugyanis arra az álláspontra helyezkedik, hogy a külföld elzárkózó po­litikája a németeket nem tarthatja vissza attól, hogy a mostani védvámos irány­zattól bizonyos tekintetben eltávolodjanak. E mellett ugyancsak megállapítja azt, a­mit én már 1907. óta számtalanszor hangoztatom, hogy azért is szakítani kell az elzárkózó irányzattal, mert a túlzott védővámos politika élelmiszer-drágító ha­tása nemcsak a termelést bénítja meg, hanem általában véve olyan egészségtelen áralakulást idéz elő, mely az ipar ver­­senyképességét is károsan befolyásolja. A mainzi kamara ezen állásfoglalása nem szórványos tünet, hanem az egész német ipari és kereskedelmi világ egyértelmű felfogása, mely a birodalmi gyűlésben is erőteljes kifejezést nyert. A kancellár ugyan azt mondotta nyilatkozatában a konzervatív-agrárius párt nyomása alatt, hogy nincs döntő ok a jelenlegi vámrend­szer mélyreható megváltoztatására, de hát 1917-ig még nagy idő van s az alatt a német politikai viszonyok is gyökeresen megváltozhatnak. Franciaországban ugyancsak a drágaság folytán keletkezett mozgalom a védővá­mok ellen, mely utóbb országos tiltako­zássá növekedett. Itt is elsősorban a me­­zőgazdasági termékek vámjainak leszámí­tását követelték s e részben a kormány kénytelen volt jelentékeny könnyítéseket tenni. Hasonlókép alakult a helyzet az Egyesült­ államokban is, azzal a különb­séggel, hogy a tarifa-revízióra irányuló mozgalom élén maga Taft elnök áll. Igaz, hogy a legutóbbi elnökválasztás előtt ha­sonló volt a helyzet s az eredmény a vámvédelem még nagyobb kiélesítése volt, ámde most tekintetbe kell venni az új helyzetet is, melyet a Kanadával való vámszerződés bukása előidézett. A lefolyt évnek ez egyik legérdekesebb vámpolitikai eseménye volt. A helyzet nevezetesen az, hogy amíg Kanada olyan nyersterménye­ket exportál, a­melyekre az Egyesült­ Államoknak nélkülözhetetlen szüksége van, addig ez utóbbi természetszerűleg ipar­cikkeket vitt ki, amelyeket Kanada szin­tén a rendes tarifákkal vámolt el. A hely­zet az Egyesült­ Államokra alakult ked­vezőtlenebből, mire Taft a vámközönség eszméjét vetette fel, de ezt Kanada nem fogadta el. A tárgyalások erdményekép végre a Laurier-kormány, mely Kanada ügyeit 15 éven át vezette, reciprocitáson alapuló vámjavaslatot terjesztett a parla­ment elé. Nevezetesen kimondatott, hogy a nyersanyagok zöme vámmentes lesz, míg az iparcikkekre mérsékelt vámot vet­nek. Ezt a javaslatot azonban megobs­truálták s az uj választáson pedig elvesz­tette a többséget a kabinet, mire a ter­vezett vámszerződés kútba esett s az csak az Egyesült­ Államok jövendő vám­tarifájának mérsékeltebb irányzatával lesz felszínre hozható. Mindezeken felül különben alig volt Európai állam melynek népe meg ne moz­dult volna a lefolyt évben a védővámok áremelő hatása ellen. Nem hiányzott ezek közül Ausztria és Magyarország sem, a­mint arról néhány szóval később megem­lékezem. Ez a szimptomatikus jelenség határozottan vigasztaló, annál is inkább, mert a brit birodalmi konferencia, melyet a koronázáskor május derekán tartottak Londonban, észrevehetőleg átsiklott a Chamberlain-féle imperialista terv fölött. Nem alaptalan tehát az a remény, hogy a legközelebbi években fokozódni fog a védővám-ellenes mozgalom s mire az új vámtarifák elkészítéséhez jutnak az álla­mok, kénytelenek lesznek számolni nem­csak a termelők, hanem a fogyasztók érdekeivel is. A nemzetközi gazdasági viszonyoknak még ily kezdetleges vázolása mellett is külön kell megemlékeznünk az Egyesült­ Államok helyzetéről, mert az európai pi­acokkal mind szorosabbra fűződik kap­csolata s a kivándorlás kérdése is ma már közvetlen érdeket teremtett. Hogy egyébről ne is beszéljünk, a berlini nagy tőzsde­pánikot legfőképen az amerikai értékek csökkenése okozta, ami aztán az összes európai piacokon éreztette kedve­zőtlen hatását. A válság, épen úgy, mint 1907-ben, a trustök ellen indított haj­szából kelletkezett, mikor Roosevelt a Sherman-billt szegezte ellenük. Az eljárás ugyanezen törvény alapján folyt le 1911- ben is, eredménye pedig az volt, hogy az Egyesült­ Államok legfőbb törvényszéke május hó 15-én kimondotta a petróleum­­trust a Standard Oil föloszlatását s ugyanez a sors fenyegeti a cukor-, dohány­, va­lamint néhány kisebb trustot is. A leg­nagyobb mozgalmat keltette, sőt majdnem fölfordulást okozott az acéltrust ellen in­dított vizsgálat. Ez különösen azért idé­zett elő súlyosabb kavarodást, mert nem­csak a nyersvas- és acéltermelés csökkent, hanem az árak is hanyatlottak. Nagy átlagban tehát több mint 20 szá­zalékot tesz az árhanyatlás, a­melynek meggátlására bizony nem volt alkalmas eszköz a trustök ellen vezetett támadás. Az október 26-án megindított bűnvádi perrel kapcsolatban egyébként Roosevelt — kissé következetlenül ugyan, de egész helyesen — aként nyilatkozott, hogy az egész trust-kérdésben nem a rendszabály, hanem a szigorúan végrehajtott ellenőr­zés a fontos. E kijelentést főleg azért hangsúlyozom, mert véleményem szerint az Európaszerte bolygatott kartell-ügy csakis ezen a nyomon terelhető helyes mederbe. Végül csupán arra akarok még utalni, hogy az Egyesült­ Államok nehéz gazdasági helyzetét leginkább az mutatja, hogy a munkanélküliek száma majdnem 10 százalékkal növekedett az előző év­hez képest. Nevezetes, hogy néhány iparágtól este GAZDASÁGI MÉRNÖK­­ szám.

Next