Gyógyszerészi Hetilap, 1925 (64. évfolyam, 1/3-17/51. szám)

1925-01-18 / 1. (egyesített 3.) szám

GYÓGYSZERÉSZI HETILAP ___________________________ALAPÍTOTTA: SOI ÉP Y SÁNDOR 1862. ÉVBEN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Szerkesztőség : , Szerkeszti: Vili. Aggteleki ucca 8. (földszint) negyedévre ................lzo-uüü korona. 'TVl^fnn ló^^f H4—44 ............ 10.000 ko,o„.. KORITSANSZKY OTTÓ / WUx.Wl.ucc.7i, M egjelenik minden 3-ik vasárnap. _______________ '_______________Telefon : 4—44.___________ LX IV. évfolyam. Budapest, 1925. jan. 18. I. (egyesitett 3.) szám Beköszöntő. Amikor csaknem négy évig tartó külföldi tartózkodás után, 1909-ben e laphoz meghívást kaptam, a kint szerzett tapasztalatok hatása alatt lelkes és nagy (bizonyára túlnagy) elha­tározásokkal és tervekkel léptem a legrégibb magyar gyógyszerészi szaklap szerkesztőségé­nek kötelékébe. Terveimet és próbálgatásaimat — mint nagyon sok mindent — derékba Top­pantotta az 1914-ben kitört világháború. Fele­lős szerkesztője voltam akkor e lapnak, de az első mozgósítási napon bevonulván, a továb­biakban itt-ott, amikor időm akadt, csupán cikkeimmel kerestem fel a lapot, a szerkesztés­be azonban — természetszerűleg — továbbra semmi befolyásom nem volt. A háború, amely nemcsak az egész világ ké­pét, de az embereket is megváltoztatta, nagyon sokat változtatott rajtam is. Törekvéseim, cél­kitűzéseim és tervezgetéseimnél azonban válto­zatlanul és csorbítatlanul megmaradt az, amit gyakornok-kiképző főnököm, a kis falusi gyógyszerész, az édesatyám utravalóul adott az egész életre: a magyar gyógyszerészeinek megbecsülése, s pályánk legbecsületesebb szol­gálata, minden időben és minden körülmények között. Ezt hozom most is magammal, amikor azt a megtisztelő felhívást kaptam, hogy e lap szer­kesztését, dr. Varságh Zoltán 27 éven át vég­zett szerkesztői tevékenysége után, átvegyem. Huszonhét éves szerkesztői s még hosszabb szakirodalmi munkálkodás egymagában is tisz­teletet parancsol. Nem én, hanem a magyar gyógyszerészet történetírója lesz hivatva mél­tatni és kritikát mondani arról a csaknem há­rom évtizedre terjedő munkálkodásról, amely­nek nem egy fázisában dr. Varságh Zoltán irá­nyító tényező volt a magyar gyógyszerészet szolgálatába állított munkánál. És hogy most, a sors mostoha körülményeinek következtében a szerkesztői tollat letette, úgy érzem, elsősor­ban kötelességem e lap olvasóinak nevében tisztelettel adózni azokért a törekvésekért, ame­lyekkel a magyar gyógyszerészet jobb jövőjét igyekezett biztosítani. S ha voltak is, mint ahogy minden közéleti szereplő működésében lehetnek és vannak az emberi gyarlóságból eredő hiányok vagy hibák, tekintsünk el ezek­től s nézzük csupán azt a törekvést, amellyel 27 év alatt a magyar gyógyszerészeten lendí­teni törekedett. * E szép múltú lap szerkesztői tisztének elvál­lalásával a szerkesztői teendőket minden külső befolyástól mentes meggyőződésem független és szabad nyilvánításával kívánom szolgálni. Pártoktól, egyénektől, csoportoktól függetle­nül, csak egy cél lehet s ez a magyar gyógysze­részeinek és a magyar gyógyszerészi karnak az egyéni meggyőződés szerint való becsületes szolgálata. Egy szaklap nem lehet csak egyol­dalú vélemények szócsöve. Nem szabad, hogy a köz esetleges rovására kis csoportok vagy egyesek elkülönített érdekeinek, esetleg hiú­ságoknak istápolója legyen. Teret kell adni mindazon véleménynek, amelyek becsületes tárgyilagossággal szolgálják a közt, s amelyek mindenféle személyeskedéstől mentesek. Olyan szaklapot gondolok, amely erős fegyvere le­gyen a jognak és az igazságnak, támasza és mentsvára a gyengéknek, de soha ne legyen se szócsöve, se eszköze semmiféle hatalmi törek­vésnek. Legyen eszmetermelő és bármely egészséges, a köz javát szolgáló eszmének —- jöjjön az akárki részéről — támogatója és a megvalósításhoz segítő eszköze. Most, a háborús idők után, a háborús viszo­nyok következtében lerongyolódott s a kény­szer hatása alatt sokat szenvedett erkölcsi ér­zék, a lélkiismeret, a felelősségtudat helyreál­lítása a legfőbb kötelesség. Mert mintha — mint mindenütt körülöttünk — a gyógyszerész­erkölcsi nevelésben és önfegyelmezettségben is bizonyos lazulás állott volna be. Hypokrátes mondotta: „Fenséges emberi fájdalmak^ gyógyításán, enyhítésén dolgozni.1' Meg kell értenünk, hogy a gyógyszerész hiva­tása fenséges, mert a beteg embert — az orvos rendelkezése szerint — legdrágább kincséhez, egészségéhez segíti. _

Next

/
Thumbnails
Contents