Gyógyszerészi Közlöny, 1936 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1936-01-04 / 1. szám

A SZAKÜGYEK GYÓGYSZERÉSZI KÖZLÖNY egyesület a tanfolyamra beiratkozók számát a két tanfolyam között arányosítani kívánja. En­nek érdekében a Szegeddel határos vármegyék gyakornokait külön felhívjuk, hogy hacsak vala­milyen különös ok nem kényszeríti őket másra, már saját elhatározásukból is, a szegedi tanfo­lyamra való beiratkozási szándékukat jelent­sék be. Budapest, 1935. évi január hó 1-én. Korizsánszky Ottó, Dr. Tauffer Gábor, ügyv.-igazgató, elnök. Újévi tisztelgés dr. Tauffer Gábor egyesületi elnöknél. A magyar gyógyszerésztársadalom az új­év alkalmából, Szilveszter napjának délutánján üdvözölte a Magyarországi Gyógyszerész Egye­sület elnökét, dr. Tauffer Gábor országgyűlési képviselőt. Az egyesület Hegedűs Sándor utcai székházának könyvtártermében egybegyűlt fő­városi és vidéki kartársak élén Molnár Antal pestszentimrei gyógyszerész köszöntötte az egyesület elnökségét, az itt következő beszéddel: — Mélyen tisztelt Elnök Úr! Minden al­kotmányos közületben évenként visszatérő és na­gyon kedves szokás, hogy a közület az arra ér­demes vezetőjét, vezetőségét szeretettel köszönti és elhalmozza jókívánataival, az ó év elhaló léptei után diadalmasan feltűnő új év hajnalán. — Kedves és szép szokás ez, különösen ott, ahol a vezetőség és a tömeg ténylegesen össze­forrt és az a szeretet és az a nagyrabecsülés, amely az üdvözlésekből felfakad, tényleg a lélek mélységéből jön, a becsülettel végzett munka eredményeképen. De hasznos is az ilyen talál­kozás, mert új, maradandó értékek termőtalajá­vá válhat. Mert nem mind érték az, és főleg nem maradandó érték az mind, amit a hatal­­masok a maguk, sokszor a való élettől elszige­telődött helyzetében a nép boldogítására ki­eszelnek. Maradandó érték az, ami hatásaiban­, mint a megbolygatott csendes vizű tó hullámé, széjjelgyűrűzik az egész felületen, áldásaiban részesíti azokat is, akik a központi hatalomtól távol, kint a széleken küzdenek, mint a mi kö­­zületünkben egyesületünk közkatonái, az apró falusi gyógyszertárakban dolgozó napszámosai a magyar közegészségügynek. — Elnök Úr! Abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy mint egy szürke közkatonája rendünknek, örvendő lélekkel állapíthatom meg, hogy egyesületünk elnökségét, élén Tauffer Gábor­­r­al, csak az elismerés és hódolat illet­heti meg közületünk kicsinyeitől és nagyjait­ól egyaránt, mert azok az eredmények, melyeket 1935. eredményei gyanánt könyvelhetünk el év­könyveinkben, kihatásaikban felölelik az egész magyar gyógyszerészetet, maradandóságukban szigorú következetességgel szabják meg az irányt, melyen haladni kell és józan emberi fel­fogás szerint ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy az utolsó évtized tespedésében és hanyat­lásában meggyengült és vészes sorvadásra ítélt magyar gyógyszerészet, mégegyszer az élet ös­vényére lépjen. — A történelemírók sokat töprengtek és vitáztak azon, hogy a nagy idők szülik-e a nagy embereket, vagy a nagy emberek cselekedetei változtatják-e át a szürke hétköznapokat tör­­­ténelmiekké. — Nem vagyok történelemíró, de egyet tudok. A gyógyszerészetnek ezek a súlyos, életet jelentő kérdései, melyek ma vannak megoldás alatt, vagy részben megoldottak, nem mai ke­letűek. Az utóbbi évtized minden közgyűlésén, sokszor viharos felszólalások formáiban, mint ezernyi panaszok, olykor-olykor siránkozó jajok, vázolták, színezték a bajok sokaságát, meg­döbbentő mérvét a pálya hanyatlásának. Segít­ség nem látszott sehol és a jaj, mint a pusztá­ban elhangzó szó, még csak visszhangot se ve­tett. Harcos er­berek után csengett az egész gyógyszerészet, harcos férfiak kellettek, akik szigorú önfegyelmezettséggel és pályaszeretet­tel, egyéni érdekeik mellőzésével dolgozzanak és legelsősorban lelket öntsenek a veszendő se­regbe. — Elnök Úr! Soha sem felejti el Önnek a magyar gyógyszerészet, hogy amikor a válság már mindent elhárítással fenyegetett és soroza­tos támadások indultak meg rendünk ellen, úgy fentről, mint lentről és ki akarták emelni ke­zünkből az évszázadokon át megszerzett kenyér­kereső jogainkat és védtelenségében és kétségbe­esésében maga a társadalmunk is szerteszéjjel szakadozott, hogy az annyira szükségest össz­munka helyett az egymás iránti fenekedésnek adjon helyet, ön volt az, aki bátor, férfias szó­zatával, vezetésre hivatott egyéniségével, ren­dületlen bizalmával nekünk is visszaadta a hitet és megindult alkotó útján. Ön az ma is, aki nem­csak beszédeiben hirdeti, de a valóságos életben is valóra váltja az alkotó munkához elsősorban szükséges szigorú önfegyelmet. Szigorú önbírá­­lata megvédi a tévedésektől és a valódi értékek felismerése és felhasználása révén, korunk leg­

Next