Néplap, 1949. szeptember (6. évfolyam, 202-227. szám)
1949-09-01 / 202. szám
TISZÁNTÚL! 1949 IX. CSÜTÖRTÖK VI. évf. 202 Ara 60 fillér ! Egyre több dolgozó paraszt teljesíti túl a termény begyűjtést Hajdú megyében Ujjongó örömmel fogadták a debreceni üzemek dolgozói tMTSZI-T ") a kenyérjegy eltörlését Moszkvából jelenti a TASZSZ- iroda. A jugoszláv kormány augusztus 20-án jegyzéket intézett a szovjet kormányhoz. Ez a jegyzék a jugoszláv kormány válaszát tartalmazta a szovjet kormánynak augusztus 11 -i jegyzékére, amelyben a szovjet kormány kifejtette álláspontját az osztrák szerződés megvitatása kapcsán, Ausztriával szemben támasztott jugoszláv igényeket illetően. A szovjet kormány jelen, augusztus 29-i jegyzékében a következő tartalmú választ közölte Jugoszlávia kormányával: A szovjet kormány augusztus 20-án jegyzéket kapott a jugoszláv kormánytól. A jugoszláv kormány új jegyzéke újabb pletykák és légből kapott rágalmak halmaza, amelyekkel a jugoszláv kormánynak az a célja, hogy álcázza kétkulacsos politikáját és becsapja Jugoszlávia népeit. A jugoszláv kormány, amelyet a szovjet kormány augusztus 11 -i jegyzéke, mint a karintiai szlovének érdekeinek és Jugoszlávia nemzeti jogainak árulóját megcáfolhatatlan tényekkel leleplezett — igyekszik eltüntetni árulásának nyomait, igyekszik kibújni a felelősség alól és a tőle nár megszokott hazug és rágalmazó fogásokhoz folyamodik. A szovjet kormány nem azért tartja szükségesnek az alábbi megjegyzések közlését, hogy meggyőzze a jugoszláv kormányt, amely már régóta meggyőződések nélkül él és csak nyugati gazdáinak utasításait követve működik, hanem azért, hogy lerántsa róla a leplet és hozzásegítse Jugoszlávia népeit, hogy megpillanthassák a mostani jugoszláv kormány valódi arculatát. CD A jugoszláv kormány azt állítja, hogy Sztálin Renner osztrák kancellárhoz intézett levelében ,,garantálta az 1938. évi osztrák határokat" (augusztus 3-i jugoszláv jegyzék), hogy Sztálin „ígéretet tett, hogy az osztrák határok változatlanok maradnak”, hogy Sztálin „minden segítséget megígért az osztrák-jugoszláv határ változatlanságának megőrzésére”, hogy tekirktettel erre a szovjet kormány nem támogathatta Jugoszláviának az osztrák határok oly értelemben történő megváltoztatására vonatkozó követelését, hogy Szlovén- Karintiát a Jugoszláv Köztársaságnak adják át. Idézzük Sztálinnak Renner osztrák kancellárhoz 1945 májusában intézett levelét: „Karl Renner úr őméltóságának, Ausztria kancellárjának. Köszönöm Önnek, igen tisztelt Elvtársam, április 15-i levelét. Bizonyos lehet afelől, hogy az ön gondja Ausztria épségét és jólétét illetően az én gondom is. Kész vagyok az erőinkhez és lehetőségeinkhez mérten bármily szükséges segítséget nyújtani Önnek Ausztria számára. Elnézését kérem a késői válaszért , Sitália." Mnt látható, Sztálin levelében egyetlen szó sincs sem „Ausztria határairól”, sem „az 1938. évi osztrák határok garantálásáról”, sem „Ausztria határainak változatlanságáról”, sem pedig arról, hogy „Ausztria határai változatlanok maradnak”. Mindezt a jugoszláv kormány találta ki és hazudta össze. Sztálin levelét két olyan körülmény idézte elő, amelyek szétszakítással és függetlensége elvesztésével fenyegették Ausztriát. Egyrészről, egyes angol körökben terveket szőttek, hogy Ausztriát, Magyarországot és Dél-Németország egyes részeit dunai monarchiává egyesítik. A szovjet kormány határozottan ez ellen a terv ellen foglalt állást, kijelentve, hogy ez Ausztria függetlenségének elvesztésével fenyeget, hogy Ausztriának független államnak kell maradnia. Másrészt a szláv államok, köztük Jugoszlávia, bizonyos nacionalista köreiben felvetették azt a tervet, hogy osszák fel Ausztriát a szomszéd államok között. A szovjet kormány éppoly határozottan állást foglalt ez ellen is, d jelentve, hogy Ausztria felosztása reakciós intézkedés lenne, amely ellentmond a demokratizmus elveinek, hogy Ausztriának egész államnak kell maradnia. Ezen az alapon jött létre Sztálin levele. A jugoszláv kormány azt tartja, hogy a nemzetek önrendelkezési elve csupán Jugoszláviára és a győztes nemzetekre alkalmazható. Így azonban csupán olyan emberek gondolkozhatnak, akik az imperialista hódításvágy szellemében nevelkedtek. A demokratizmus ezzel szemben abból indul ki, hogy a nemzetek önrendelkezésének elvét alkalmazni kell minden nemzetre, köztük a legyőzött nemzetekre is. Éppen ebből indult ki a szovjet kormány, amikor elvetette mind a dunai monarchia megalakításának tervét, mind pedig Ausztria feldarabolásának tervét. Vajjon ez azt jelenti-e, hogy a szovjet kormány azzal, hogy Ausztria feldarabolása ellen és Ausztria függetlensége mellett foglalt állást, elismerte Ausztria „határainak megváltoztathatatlanságát", hogy nem engedhető meg Ausztria határainak módosítása Jugoszlávia javára? Természetesen nem. Egyik vagy másik állam épségére vonatkozó kérdés és ennek az államnak „határai megváltoztathatatlanságára” vonatkozó kérdés két teljesen különböző problémát jelent. Csak olyan emberek, akik a marxizmus utolsó maradványait is elvesztették, keverhetik össze ezeket egy halomba és tehetnek közéjük egyenlőségjelet. A szovjet kormány állást foglalt Lengyelország felosztása ellen és amellett, hogy minden lengyel földet egy egységes teljes államba egyesítsenek. Jelenti-e ez azt, hogy a szovjet kormány ezzel ugyanakkor Lengyelország határainak a megváltozhatatlansága mellett foglalt állást, hogy nem tartotta akkor lehetségesnek Lengyelország határainak kiigazítását egyik vagy másik oldal felé? Természetesen nem jelenti. Az ezután következő tények ezt teljes világossággal mutatták meg. Amikor az amerikai politikusok egy része előállt azzal a tervvel, hogy részben osszák fel Olaszországot és azt követelte, hogy válasszák el Szicíliát Olaszországtól, a szovjet kormány ez ellen a terv ellen foglalt állást és megvédelmezte Olaszország épségét. Azt jelenti-e ez, hogy a szovjet kormány Olaszország határainak megváltozhatatlanságáért szállott síkra, hogy nem tartotta lehetségesnek Olaszország határainak kiigazítását Jugoszlávia javára? — Természetesen, nem azt jelenti. Az ezt követő tények egész világosan megmutatták ezt. Ugyanezt kell elmondani Ausztriáról is. A szovjet kormány Ausztria épsége mellett állott és áll továbbra is. Azt jelenti-e ez, hogy ezzel együtt Ausztria határainak megváltoztathatatlansága mellett nyilatkozik, hogy nem találta lehetségesnek Ausztria határainak kiigazítását Jugoszlávia javára? Világos, hogy nem ezt jelenti. Az ezt követő események teljes világossággal megmutatták ezt, mert a szovjet kormány Ausztria épségét védelmezve ugyanakkor az osztrák határoknak Jugoszlávia javára történő kiigazításának szükségessége mellett foglalt állást. Nem lehet kétséges, hogy Jugoszlávia megkapta volna Szlovén- Karintiát, ha a jugoszláv kormány nem viselkedett volna gyáván és gyávasága következtében nem árulta volna el Jugoszlávia nemzeti jogait. A jugoszláv kormány, felismerve, hogy Sztálinnak Rennerhez intézett leveléről hangoztatott rágalmazó kitalálásai tarthatatlanok, a rágalmazó kitalálásoknak más fajtájához folyamodik és jegyzékében azt állítja, hogy a szovjet kormány nem látta már tovább lehetségesnek Jugoszláviának a Szlovén-Karintiára vonatkozó régi igényei védelmezését — amelyekről a jugoszláv kormány lemondott — állítólag azért, mert ennek fejében még külön 50 millió dollárt kapott akkor, amikor az ausztriai szovjet vagyont az osztrák kormánynak eladták. Amint ismeretes, a Szovjetunió a postdami értekezlet döntéseinek megfelelően tulajdonjogot kapott a Kelet-Ausztriában található német vagyontárgyakra, éppúgy mint Anglia, az USA és Franciaország tulajdonjogot kapott a Nyugat-Ausztriában, Nyugat-Európában és az amerikai országokban található német vagyontárgyakra. A szovjet kormány Ausztria kívánságának megfelelően beleegyezett, hogy megfelelő kompenzáció ellenében eladja Ausztriának ennek a vagyonnak egy részét. És íme, a jugoszláv kormány azt állítja, hogy „a szovjet kormány beleegyezve abba, hogy a karintiai szlovének osztrák kormányzat alatt maradjanak, saját hasznára kivívta, hogy az Ausztriában található német tulajdonért neki járó kárpótlást 50 millió dollárral felemelték”, hogy ezzel kapcsolatosan a szovjet kormánynak az említett vagyonért nem 100 millió dollárt kell kapnia, amint ezt a szovjet kormány állítólag követelte, hanem 150 millió dollárt. Nem gondoltuk, hogy a jugoszláv kormány oly mélyre süllyedhet, hogy a Szovjetunióról ennyire ocsmányul és aljasul vélekedjék. Kétségtelen, hogy csak a szocializmus és demokrácia árulói és minden emberségből kivetkőzött féktelen fasisztákká vált emberek képesek a Szovjetúnióról és kormányáról ennyire pimaszul és zabolátlanul fecsegni. A jugoszláv kormány állításainak minden szava hazugság. Nem igaz, hogy a szovjet kormány 100 millió dollárt követelt kárpótlásul a vagyontárgyakért. A valóságban a szovjet kormány 200 millió dollárt követelt. Nem igaz, hogy a szovjet kormány 50 millió dollárral többet kap a megállapított árnál. A valóságban a megállapított árnál 50 millió dollárral kevesebbet kap. Nem igaz, hogy Karintia kérdésének valamilyen köze van az ausztriai szovjet vagyon eladásához, mert még a jugoszláv kormány aljas feltételezése mellett sincs itt helye Szlovén-Karintia kérdésének. Mindezt a jugoszláv kormány agyalta ki és hazudta öszsze. Nem, Urak! Nem a szovjet kormány, hanem a jugoszláv kormány árulta el a karintiai szlovének érdekeit, minthogy még 1947- ben lemondott minden területi igényről Ausztriával szemben. Van egy okmány — Kardeljnek A. J. Visinszkijhez 1947 április 20-án intézett levele —, amelyben a jugoszláv kormány lemond Szlovén-Karintiáról és csupán arra szorítkozik, hogy két vilamoserőtelep igazgatásában különleges jogokat kapjon. Az okmány a következőket mondja: „A kérdést kisebb határkiigazítással el lehet intézni. Erre vonatkozólag két változatot terjesztek Ön elé. A végső esetben ezt meg lehet oldani azáltal, hogy a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságnak különleges jogokat biztosítanak ezen erőmírtelepek igazgatásában.” Ez elől az áruló okmány elől a jugoszláv kormány éppúgy nem térhet ki, ahogy nem térhet ki saját árnyéka elől. Figyelmet érdemel, hogy ugyanakkkor, amikor a jugoszláv kormány Kardeli levelében lemondott Szlovén-Karintiáról, a szovjet küldöttség a külügyminiszterek tanácsának moszkvai ülésszakán 1947 április 21-én, egy nappal később Kardelj levelének vétele után kijelentette: „A szovjet küldöttség indokoltnak ismeri el a jugoszláv kormánynak azt a javaslatát, hogy egyesítsék Szlovén-Karintiát Szlovéniával, amely Jugoszlávia területéhez tartozik, továbbá Stájerország szlovénlakta területeire vonatkozó javaslatait és azt a javaslatát, hogy adjanak a burgenlandi horvátoknak különleges szabályzatot, amely biztosítja ezek nemzetiségi jogait, miként ezt a jugoszláv küldöttségnek az emlékirata fejtette ki, amelyet 1947 január 22-én terjesztettek Londonban a külügyminiszterek helyetteseinek értekezlete elé. A szovjet küldöttség támogatja a fent említett javaslatokat.” Mint ismeretes, a szovjet küldöttségnek ezt a nyilatkozatát a továbbiakban belevették a Külügyminiszterek Tanácsának az ausztriai szerződés ügyében 1947 októberében készített jelentésébe. Van egy másik okmány is. A jugoszláv kormány 1949 augusztus 3-án kelt jegyzékében kijelentette, hogy „a jugoszláv kormánynak azokról a javaslatairól, amelyeket 1947 június 14-én f ejtettek ki Noel Baker angol miniszter előtt, a Szovjetúnió kormányát még 1947 április 20-án tájékoztatták abban a levélben, amelyet A. J. Visinszkij miniszternek küldtek”, azaz Kardelj fentebb említett levelében. Ily módon a jugoszláv kormány augusztus 3-i jegyzékében elismerte, hogy az angol kormányt a jugoszláv kormány 1947 júniusában tájékoztatta arról, hogy lemond Szlovén-Karintiát illetően mindennemű területi igényéről Ausztriával szemben. Ezzel nemcsak Anglia kormánya, hanem az Egyesült Államok és Franciaország kormányai is, amelyek az Ausztriával szemben támasztott jugoszláv igényekre vonatkozólag közös elutasító vonalat követtek, értesültek arról, hogy a jugoszláv kormány — a látszat kedvéért fenntartva a külügyminiszterek tanácsában Szlovén-Karintiára vonatkozó területi igényeivel kapcsolatos formális kijelentéseit —, valójában lemondott ezekről az igényekről és elárulta a Karintiában élő szlovének érdekeit és Jugoszlávia nemzeti jogait. Ezek után teljesen nyilvánvaló, hogy hazug a jugoszláv kormánynak augusztus 20-i jegyzékében tett kijelentése, amelyben azt mondja, hogy „mindenki előtt ismeretes, hogy Jugoszlávia kormánya sohasem mondott le Szlovén- Karintia visszacsatolásáról és nem szűnt meg ezért harcolni.. A jugoszláv kormány hazugsága és kétkulacsossága annál nyilvánvalóbb, minthogy az angol miniszterekkel az említett tárgyalásokat a szovjet kormány előleltitkolva, a Szovjetúnió háta mögött folytatták. Mint ismeretes, Kardelj április 20-i levele egy szót sem szól arról, hogy a jugoszláv kormány tájékoztatni szándékozik Anglia kormányát a Szlovén-Karintia kérdésében tett engedményeiről. A szovjet kormány előtt semmi sem volt ismeretes ezekről a tárgyalásokról egészen addig a pillanatig, amikor 1947 júliusában Jugoszlávia egyik képviselője Bécsben az ausztriai szovjet politikai tanácsos helyezésével folytatott beszélgetés során el nem szólta magát erről. Csak ezután fordult a szovjet kormány belgrádi nagykövete útján kéréssel a jugoszláv kormányhoz, hogy teremtsen világosságot ebben a kérdésben. 1947 augusztus 5-én beszélgetés folyt le. A. I. Lavrentyev szovjet nagykövet s Tito miniszterelnök és helyettese, Kardelj között. A szovjet nagykövet kérésére, hogy tájékoztassák a szovjet kormányt azokról a tárgyalásokról, amelyeket Noel Bakerral folytattak Belgrádban, Tito eleinte kijelentette, hogy ezeken a tárgyalásokon a jugoszláv kormány kitartott a Szlovén-Karintiával kapcsolatos hivatalos javaslatai mellett, amelyet a Külügyminiszterek Tanácsa elé terjesztett, mem. A SZOVJETUNIÓ ÚJABB JEGYZÉKÉBEN leleplezte Titóék hazugságait, légből kapott rágalmait, kétkulacsos politikáját és árulását