Hajdú-Bihari Napló, 1970. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-14 / 11. szám
Miért éppen én? Vannak az életben olyan dolgok, amelyekkel valamennyien a legnagyobb mértékben egyetértünk. Nem is lehet vitás, az ügyben hozott határozat, az elképzelés vagy csak éppen az emberek körében felvetődött nézet olyan, hogy arra csak igent mondhatunk. Mert kinek lehetne ellenvéleménye azzal szemben, hogy a munkaidő minden percét becsülettel ki kell használni? Ki tartaná helytelennek azt, hogy ha valamit kifogásolunk, akkor álljunk fel a nyilvánosság előtt, és ott mondjuk el a véleményünket? Ugye, lehetne sorolni az ilyen eseteket, helyzeteket, szituációkat, amikor mindenki pontosan tudja, hogy mit kellene tenni? Hogy mit kellene! És sajnos azt is tudjuk, hogy az esetek egy tekintélyes részében leragadunk a „kellené”-nél, s nem tudunk odébb lépni egy jottányit sem. Mintha valami csiriz leragasztotta volna a kezünket, lábunkat, megkötötte volna a nyelvünket. Mert abban a percben, amikor megfogalmazódik bennünk, hogy mit kellene mondani, csinálni, valahonnan előbújik egy kis ördög, és azt súgja: „Miért éppen te?” Vagyis miért éppen én legyek az, aki ilyen kellemetlen dolgokat mond a főnöknek, a munkatársnak? Miért, éppen én kezdjek példát mutatni abban, hogy öt percet sem töltök el a munkaidőből a totóeredmények megvitatásával? Vannak még rajtam kívül sokan, a világon több mint hárommilliárdan, s ebben az országban is tízmillióan. Hol van az megírva, hogy éppen én csapjak fel prófétának? Ilyenformán gondolkodik az egyes ember — tegyük a kezünket a szívünkre, gyakran éppen mi magunk —, s nagyon nehéz vitába szállni vele. Mert valóban nincs törvény arra, hogy az átlagembernek kezdeményezőnek kell lenni. Az egyszerű embernek — s most nem beszélek a kommunistákról — csak a lelkiismerete lehet döntőbíró abban, hogy jogában áll-e megvárni, amíg nem éppen ő, hanem valaki más lesz a kezdeményező. Vannak azonban esetek vagy talán helyesebb, ha úgy mondom: funkciók, amelyekben már nem lehet ennyire egyéni ügynek tekinteni a kezdeményezést. És sajnos nemegyszer itt is lehet tapasztalni a kibúvót jelentő kérdést: „Miért éppen én?” Mondjak példákat? Lehet. Immár harmadik éve beszélünk arról, hogy gazdasági életünk fellendítésének egyik feltétele a bérek differenciálása, vagyis hogy aki többet dolgozik, több hasznot hajt a népgazdaságnak, az többet is kapjon. Határozat született erre „fent” és „lent” is. Igazgatók, osztályvezetők, művezetők tudják nagyon szépen elmondani, miért fontos ez. Csak éppen azt félő megkérdezni, hogy mit tettek a megvalósítás érdekében. Hogy egy konkrét üzemben, műhelyben, brigádban hogyan érvényesül a gyakorlatban az elv — hiszen immár harmadik évét tapossuk az új (azaz már nem is olyan új) gazdasági mechanizmusnak —, ki az név szerint, aki többet kap, mert többet dolgozik, hasznosabb munkát végez? Vagy másik példa. Sok év problémája: túlzott az adminisztráció, egyszerűsíteni kell a dolgokat a hivatalokban is, úgy szervezni a munkát, hogy kevesebb ember is elvégezhesse. Ez idáig rendben is van, tökéletesen egyetért vele mindenki. De miért éppen az én osztályomról akarnak elvinni valakit? Hogy a lakosság jobb ellátása érdekében az üzleteknek is többet kell tenni, rugalmasabban kell kereskedni — természetes. De annyi üzletvezető van még rajtam kívül, miért éppen én vállaljam a próbálkozással járó rizikót? Úgy gondolom, nem kell tovább sorolni a példákat, elég világos, hogy miről van szó. Tulajdonképpen mondhatnám azt is, hogy miért éppen én legyek az az újságíró, aki felveti ezt, s próbálja valahogy megkeresni az okot is. Mert mi lehet az ok? Nehéz kimondani. Hiszen már az óvodás gyerek is kikéri magának, ha az állítják róla, hogy nem elég bátor, hát még a felnőtt ember, a felelős beosztásban dolgozó! No és a gyereket legfeljebb annyi kellemetlenség érheti, hogy a sötét szobába belépve megijed egy asztaltól vagy széktől. A felnőttnek viszont már beosztása van, azzal járó jövedelme, előnyei, megszokott nyugalma — több a kockáztatni való. És éveken keresztül keveset beszéltünk arról, hogy aki vezető — s az azzal járó előnyöket is élvezi — annak kötelessége a kockázat vállalása is. Még akkor is, ha a kockázat annyit jelent — mert ez a leggyakoribb —, hogy esetleg népszerűtlenné válik (bár ha igaza van, akkor feltétlenül csak a kisebb körben és csak átmenetileg). A vezetők kockázatáról az elmúlt két évben sokat beszéltünk, elsősorban a nyereségrészesedés kategóriáival kapcsolatban. A kategorizálást eltöröltük — a felelősség viszont változatlanul megmaradt. A saját beosztott dolgozók iránt éppenúgy, mint a társadalom, a népgazdaság iránt. Az érdekek az esetek többségében egyeznek, de előfordulhat, hogy látszólag nem. És ilyenkor lép előtérbe a vezető felelőssége, s ilyenkor nem szabad neki azt kérdezni: „Miért éppen én ... ?” Mert konkrét esetekről van szó, s a konkrét esetben éppen neki meg a másiknak, a harmadiknak kell határozottnak lenni. Nem könnyű dolog. Lényegesen egyszerűbb lenne megvárni egy rendeletet, amely egységesen, mindenkire érvényesen kimondaná, hogy mit kell tenni, és mint kell gongütésre, az egész országban, minden munkahelyen egyszerre lépnénk előre. Csakhogy az iskolának ezt az osztályát már kijártuk, s a felsőbb osztályban többet kell önállóan gondolkodni és cselekedni is. Vezetőkről beszéltem, mert nekik kell megtenni az első lépéseket, erre kötelezi őket a beosztásuk. És rajtuk több ember dolga, sorsa is múlik. A kommunistákat nem beosztásuk, hanem megggyőződésük kötelezi arra, hogy a kérdőmondatot állítóvá tegyék: „Igenis én vagyok az, aki elkezdi.” Üzemben, hivatalban, az élet minden területén. S ha nagyobb kérdésekben talán nincs is módjuk dönteni — a példa sokszor többet ér, mint három hivatalos leirat. Ez sem könnyű. De vajon kérdezhették-e az illegalitásban, hogy „miért éppen én?” A bátortalanság és a kényelemszeretet nem tartozik a legszebb erények közé. Egyikünk sem venné dicséretnek, ha efféle jelzőkkel illetnék. Felháborodottan kérdeznénk: „Miért éppen én ?” Legyen jogos és megalapozott ez a felháborodásunk! Nagy Zsuzsa Eredményes évet zártak 1969 évben a Hajdú-Bihar megyei fogyasztási és értékesítő szövetkezetek. Kereskedelmi egységeik a múlt évben 2 milliárd 73 millió forint forgalmat bonyolítottak le. Ez az összeg 11 százalékkal több, mint az 1968. évi bevétel. A kiskereskedelmi egységek forgalma 175 millió, a vendéglátó egységeké pedig több mint 30 millió forinttal volt nagyobb mint 1968-ban. A forgalomnövekedésben jelentős tényezőknek bizonyultak a már üzemelő új szövetkezeti áruházak. Ezeknek forgalma 1969-ben meghaladja a 144 millió forintot. A növekvő bevételt többek között új beszerzési forrás felkutatása tette lehetővé. A növekvő kereskedelmi forgalomban a vidéki lakosság vásárlóerejének gyarapodása is tükröződik. Ezt többek között olyan tény is bizonyítja, hogy egyre többen szereznek be tartós fogyasztási cikkeket, köztük televíziót, mosógépet, hűtőszekrényt. A történelem hősei sokféleképpen élnek az emberben. Ha csak iskolai élmények alapján születnek - akkor egy kicsit misztikussá válnak, kardforgató, csatanyerő hősökké lesznek . . . Nekem a könyvélmények szebb, emberibb hősöket adtak mindig. Olyan történelmi alakokat, akikről nem is jut eszembe, hogy halottak már akikből az emberség maradt és marad meg. Így él bennem Lenin is, s nemcsak a tőle és róla olvasott, könyvek alapján, hanem sok ismerős szovjet ember elbeszélése nyomán is . . . *** Valentyina Ivanovna Szavicseva Lenin szülővárosából, Uljanovszkból érkezett hozzánk, illetve Horváth Róza debreceni tanárnőhöz. Horváth Rózához jött a meghívólevél alapján, et jött, hosszú levelezés után személyesen is megismerni - mégsem volt helytelen, hogy azt írtam, hozzánk jött. Mert minden debrecenit - egész Debrecent jött, tért vissza meglátogatni . . . - Éppen huszonöt éve jártam Debrecenben, részt vettem a felszabadító harcokban mint politikai munkatárs, s a felszabadító csapatokkal együtt érkeztem meg e városba. Két napot töltöttem itt . . . Egy nyomasztó emlékem van arról a két napról: a városi börtönből mi szabadítottuk ki az embereket.. . Voltak, akiket a karunkban kellett kihozni, mert jártányi erejük sem volt már . . . Meg arra emlékszem, hogy az első napon riadtan néztek ránk a lakosok, s másnap már, ha mutogatva, agyonmagyarázkodva is - de megértettük egymást . . . - Ráismert Debrecenre? - Nagy izgalommal készültem az útra. A fiam ismerkedett meg Rózával évekkel ezelőtt, az artyeki úttörőtáborban. Hazahozta a fényképét, s én boldog voltam, hogy levelezhetek egy debrecenivel. A levelekben összebarátkoztunk, s elhatároztuk, hogy meglátogatjuk egymást. Ahogy jöttünk a vonaton, kíváncsian álltam az ablakban . . . Nemhogy Debrecenre, az egész Magyarországra, nem lehet ráismerni annak, aki, mint én, huszonöt évvel ezelőtt járt itt. . . - Szerencsére nagyot változott azóta minden . . . - Óriásit. Nem győztem nézni, milyen gyönyörű, rendezett szép házakkal teli falvak vannak, és ahogy megérkeztünk Debrecenbe . . . Nagyon-nagyon szép ez a széles, kivilágított főutca . . . Egyetlen épületet azért megismertem, a Nagytemplomot, valahol a környékén laktam azon a két napon. " Debrecen után Uljanovszkról beszélgettünk. - A háború után a férjemmel még sokáig külföldön laktunk. Én eredetileg szibériai vagyok - mesélte Valentyina -, s amikor 1919-ben hazamentünk, több hely között választhattunk. Én örömmel választottam Uljanovszkot. Ott született Lenin, ott folyik a Volga . ... szép hely. Kis város, negyven-ötvenezer lakosa van mindössze.. Régi kereskedőváros, keskeny utcákkal, faházakkal - de a régi mellett épül az új városrész modern házakkal, sok újjal, széppel. - Hogyan készül Uljanovszk a Lenincentenáriumra - kérdeztem Valentyinát, aki a legtöbbet tudhat erről, hiszen ott él, ott az otthona. - Gondolhatja, milyen nagy a készülődés. December elsején száznapos mozgalom indult a városban, aminek az a célja, hogy mindenki a legjobban, a legtöbbet dolgozza e száz napon. Mindenki vállalást tett, a vezetők, a munkások, a mérnökök, a gyerekek . . . mindenki a maga területén akar valami nagyot, valami szépet, jót tenni . . . - Az egész városban ünnepi hangulat uralkodik, s nagyon sok a vendég. Minden szovjet köztársaságból érkeznek vendégek és külföldről is. Két esztendővel ezelőtt azon városok, ahol Lenin járt, élt - többek között Leningrád, Moszkva, Riga, Kijev - legismertebb művészei megterveztek egy óriási emlékművet. Az emlékmű már készen van. Ott, ahol a Volga folyik el, egy Barátság parkot létesítettek, s ott áll az emlékmű. Lenin születésnapján avatjuk majd ... S a parkban valamennyi köztársaságnak van egy kis darabja, ahová fákat ültettek. Nagyon szép - érdemes megnézni . . . Aztán azt is elmondta, hogy több szálloda épült, egy huszonnégy emeletes meg egy másik, ahová nyolcszáz személy fér el - mert sokan fognak Uljanovszkba érkezni a Lenin-centenáriumra, ezt tudják az uljanovszkiak, és készülnek rá. A szállodában van az a terem, ahol az ünnepséget rendezik, s ahonnan három nyelven közvetítik majd szerte a világba .. . A kultúrpalota és az óriási könyvtár avatása is a közeljövőben lesz. Beszélgettünk arról is, hogyan él az uljanovszkiak emlékében Lenin, hogyan emlegeti őt az ifjúság. - Lenin az ember, Lenin a legemberibb ember - így fogalmazhatnám meg a legjobban, hogy hogyan él az emberekben Lenin. Az ifjúság nálunk példaképnek tekinti, s szeretettel ápolja, őrzi emlékét. Sokszor kérdezgetik a külföldiek - egyszer én is tanúja voltam egy ilyen jelenetnek -, az utcán játszó gyerekeket, a Lenin házában berendezett múzeumban a fiatalokat. S az egyik kérdésük mindig az: miért szeretitek Lenint? A gyerekek ilyenkor (lehet ilyet kérdezni?) csodálkozó szemet néznek az idegenekre. Egy kisfiú előttem így válaszolt nekik: ez olyan furcsa, mintha azt kérdeznék, miért szeretjük szüleinket. - Vanak a városban még, akik ismerték Lenint? - kérdeztem búcsúzóul Valentyinát, aki kedvesen hívott, hogy látogassak el feltétlenül egyszer Uljanovszkba, majd így válaszolt: - Hárman voltak, akik együtt dolgoztak vele, közülük egy most halt meg nemrégen. De a fiatalok mindhármuk elbeszélését magnószalagra vették, s őrzik. Van egy olyan magnószalag is a városban, amely Lenin tanítónőjének, Kaskadamovának visszaemlékezését őrzi Leninről és Lenin családjáról. Ezek igen érdekes és értékes dolgok, őrzik Lenin emlékét, de ezek sem tudják olyan hűen őrizni, ahogy a szívükben őrzik az emberek. Uljanovszkiak és máshova valók, szerte egész nagy Oroszországban - és azt hiszem más országokban is - az emberséget szerető, az emberséget tisztelő emberek. Juhász Judit „Mintha sohasem jártam volna " VISSZATÉRÉS - HUSZONÖT ÉV MÚLTÁN Van egy összesítő kimutatás, ebben az szerepel: Hajdú-Bihar megye közös gazdaságaiban mintegy 205 különböző felszereltségű gépkarbantartó és javítóműhely működik. Gyakorlatilag tehát nincs olyan szövetkezeti gazdaság, ahol ne lenne javítóműhely — legtöbb esetben kettő vagy ennél még több. Természetesen az is igaz, hogy ezekben a műhelyekben a több ezer szerelőnek és traktorosnak ezekben a hetekben, hónapokban igen sok munkát kell elvégeznie. Csak a becsült számok alapján is — mert a múlt év végi pontos kimutatás még nem áll rendelkezésünkre — mintegy 3800 traktor, más néven erőgép van a szövetkezetek tulajdonában. Gyakorlatilag hosszú évek óta nem beszélünk már téli gépjavításról. S ez igaz is, meg nem is. Igaz annyiban, hogy valóban, nyáron sem állnak munka nélkül a szerelők, akkor is van mit csinálni. De az is igaz: mégiscsak a téli hónapok azok, amikor a legtöbb munkát végzik, megsokasodik a munkájuk. Nincs, a földeken munka, és természetes, hogy minden gépkezelő azt szeretné, a tavasz nyílására úgy álljon a gépe, hogy azzal nyugodtan, eredményesen lehessen dolgozni. Javítanak tehát mindenütt teljes erővel, sokszor egymástól is alig félve. Igen, valahogy így kell megfogalmazni. Azért, mert a traktorosok egy része is — akinek nincs állandó elfoglaltsága — most javítási munkákat végez. A hely viszont elég szűkre van méretezve. Az előbbiekben csak a traktorosok számát említettük. Természetesen azonban nemcsak ennyi javítani való gép van. A különböző munkagépek száma több tízezerre tehető — vetőgépeké, boronáké, ekéké, kultivátoroké stb. S ezeket is rendbe kell hozni, átvizsgálni és kijavítani. A javítótér pedig összesen — mind a 205 műhelyt beleértve — összesen 24 000 négyzetméter. Nincsenek tehát valami bőviben a helynek. Természetesen az is igaz, hogy nem mindegyikben folyik teljes értékű traktorjavítás. A műhelyek közül ugyanis ötven csak munkagépek javítására alkalmas, 71 karbantartás elvégzésére. Fődarabcserés javításra vagy teljes felújításra mindössze 72 műhely áll rendelkezésre a tsz-ekben. Természetesen mindezek mellett itt vannak a gépjavító állomások is, ahol a szükségletek és igények szerint nagyon sok munkát, javítást tudnak elvégezni. No, de miért írtuk le mindezeket? Kettős célból is. Azért, hogy ezzel is ráirányítsuk még jobban a figyelmet a gépek javításának fontosságára, úgy is lehet mondani: sürgősségére. Nem áll most már ugyanis hosszú idő rendelkezésre, rövidesen itt lesz a tavasz, indul a munka. Ez azonban csak az egyik cél volt. A másik? Az elmúlt hónapokban az országban sok írás, cikk, különböző nyilatkozat látott napvilágot a mezőgazdasági gépek állapotáról. Hogyan szóltak ezek? A traktorok és erőgépeknek egy jelentős része elavult, korszerűtlen. És sajnos, ez a megyében sincs másképpen. Több százra tehető azoknak az erőgépeknek a száma, amelyek már 10—12 éve dolgoznak, de olyan is akad, amelyet ezelőtt 15 esztendővel vásároltak. Sok tehát az idős gép, nem is beszélve arról, hány különböző típusa található meg a traktoroknak egy-egy gazdaságon belül is. Miért mondottuk ezt el? Mert mintha az lenne a tapasztalat: a szövetkezeti gazdaságok egy része nem fordít kellő gondot — de leginkább pénzt — traktorok vásárlására, gépek felújítására, kicserélésére. A javítás pedig, a különböző fődarabok cseréje nagyon-nagyon sokba kerül, és sajnos ezek a gépek már nem is biztonságosan üzemelnek. De ha már így van, akkor az is igaz: most sokkal több a javítanivaló, mint az elmúlt esztendőkben. És ez nemcsak az erőgépek számszerű növekedésének a következménye, hanem a kopásoknak is. Tudjuk, egyik termelőszövetkezet sem akar tavasszal gyengén, nem megfelelően kijavított gépekkel kezdeni. Azzal csak a bosszúság, a méreg járna. Éppen ezért úgy gondoljuk: az erőket a javítási munkák végzésénél — már amennyit csak lehet — most kell bevetni. Bevetni, de egyben nagyon lelkiismeretesen ellenőrizni is: valóban úgy vannak-e kijavítva, mint ahogyan szükségesek. A tavasz — legalábbis reméljük — nem sokat várat már magára. S akkor gépek, jó gépek kellenek. Az ez évi munka sikere ezen is múlik: hogyan és mennyi gép áll a gazdaságok rendelkezésére, s eredményesen dolgoznak-e. Egyben azért — az eddigi tapasztalatok szerint — bízni lehet. Minden gép idejére és jól ki lesz javítva. R. B. JEGYZET GÉPJAVÍTÁSOK HAJDÜ-BIHARX NAPLÓ — 1970. JANUAR 14.