Hajdú-Bihari Napló, 1970. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-14 / 11. szám

Miért éppen én? Vannak az életben olyan dolgok, amelyekkel vala­mennyien a legnagyobb mértékben egyetértünk. Nem is lehet vitás, az ügyben hozott határozat, az elkép­zelés vagy csak éppen az emberek körében felvetődött nézet olyan, hogy arra csak igent mondhatunk. Mert kinek lehetne ellenvéleménye azzal szemben, hogy a munkaidő minden percét becsülettel ki kell használ­ni? Ki tartaná helytelennek azt, hogy ha valamit ki­fogásolunk, akkor álljunk fel a nyilvánosság előtt, és ott mondjuk el a véleményünket? Ugye, lehetne sorolni az ilyen eseteket, helyzeteket, szituációkat, amikor mindenki pontosan tudja, hogy mit kellene tenni? Hogy mit kellene! És sajnos azt is tudjuk, hogy az esetek egy tekinté­lyes részében leragadunk a „kellené”-nél, s nem tu­dunk odébb lépni egy jottányit sem. Mintha valami csiriz leragasztotta volna a kezünket, lábunkat, meg­kötötte volna a nyelvünket. Mert abban a percben, amikor megfogalmazódik bennünk, hogy mit kellene mondani, csinálni, valahonnan előbújik egy kis ör­dög, és azt súgja: „Miért éppen te?” Vagyis miért ép­pen én legyek az, aki ilyen kellemetlen dolgokat mond a főnöknek, a munkatársnak? Miért, éppen én kezdjek példát mutatni abban, hogy öt percet sem töltök el a munkaidőből a totóeredmények megvita­tásával? Vannak még rajtam kívül sokan, a világon több mint hárommilliárdan, s ebben az országban is tízmillióan. Hol van az megírva, hogy éppen én csapjak fel prófétának? Ilyenformán gondolkodik az egyes ember — tegyük a kezünket a szívünkre, gyakran éppen mi ma­gunk —, s nagyon nehéz vitába szállni vele. Mert va­lóban nincs törvény arra, hogy az átlagembernek kezdeményezőnek kell lenni. Az egyszerű ember­nek — s most nem beszélek a kommunistákról — csak a lelkiismerete lehet döntőbíró abban, hogy jogában áll-e megvárni, amíg nem éppen ő, hanem valaki más lesz a kezdeményező. Vannak azonban esetek vagy talán helyesebb, ha úgy mondom: funkciók, amelyekben már nem lehet ennyire egyéni ügynek tekinteni a kezdeményezést. És sajnos nemegyszer itt is lehet tapasztalni a kibú­vót jelentő kérdést: „Miért éppen én?” Mondjak pél­dákat? Lehet. Immár harmadik éve beszélünk arról, hogy gazdasági életünk fellendítésének egyik feltéte­le a bérek differenciálása, vagyis hogy aki többet dol­gozik, több hasznot hajt a népgazdaságnak, az többet is kapjon. Határozat született erre „fent” és „lent” is. Igazgatók, osztályvezetők, művezetők tudják nagyon szépen elmondani, miért fontos ez. Csak éppen azt félő megkérdezni, hogy mit tettek a megvalósítás ér­dekében. Hogy egy konkrét üzemben, műhelyben, bri­gádban hogyan érvényesül a gyakorlatban az elv — hiszen immár harmadik évét tapossuk az új (azaz már nem is olyan új) gazdasági mechanizmusnak —, ki az név szerint, aki többet kap, mert többet dolgo­zik, hasznosabb munkát végez? Vagy másik példa. Sok év problémája: túlzott az adminisztráció, egyszerűsíteni kell a dolgokat a hiva­talokban is, úgy szervezni a munkát, hogy kevesebb ember is elvégezhesse. Ez idáig rendben is van, töké­letesen egyetért vele mindenki. De miért éppen az én osztályomról akarnak elvinni valakit? Hogy a lakosság jobb ellátása érdekében az üzletek­nek is többet kell tenni, rugalmasabban kell keres­kedni — természetes. De annyi üzletvezető van még rajtam kívül, miért éppen én vállaljam a próbálko­zással járó rizikót? Úgy gondolom, nem kell tovább sorolni a példákat, elég világos, hogy miről van szó. Tulajdonképpen mondhatnám azt is, hogy miért éppen én legyek az az újságíró, aki felveti ezt, s próbálja valahogy megke­resni az okot is. Mert mi lehet az ok? Nehéz kimondani. Hiszen már az óvodás gyerek is kikéri­ magának, ha az állítják róla, hogy nem elég bátor, hát még a felnőtt ember, a felelős beosztásban dolgozó! No és a gyereket leg­feljebb annyi kellemetlenség érheti, hogy a sötét szo­bába belépve megijed egy asztaltól vagy széktől. A felnőttnek viszont már beosztása van, azzal járó jövedelme, előnyei, megszokott nyugalma — több a kockáztatni való. És éveken keresztül keveset beszél­tünk arról, hogy aki vezető — s az azzal járó elő­nyöket is élvezi — annak kötelessége a kockázat vál­lalása is. Még akkor is, ha a kockázat annyit jelent — mert ez a leggyakoribb —, hogy esetleg népszerűtlen­né válik (bár ha igaza van, akkor feltétlenül csak a kisebb körben és csak átmenetileg). A vezetők kockázatáról az elmúlt két évben sokat beszéltünk, elsősorban a nyereségrészesedés kate­góriáival kapcsolatban. A kategorizálást eltöröltük — a felelősség viszont változatlanul megmaradt. A sa­ját beosztott dolgozók iránt éppenúgy, mint a társa­dalom, a népgazdaság iránt. Az érdekek az esetek többségében egyeznek, de előfordulhat, hogy látszó­lag nem. És ilyenkor lép előtérbe a vezető felelőssége, s ilyenkor nem szabad neki azt kérdezni: „Miért ép­pen én ... ?” Mert konkrét esetekről van szó, s a konkrét eset­ben éppen neki meg a másiknak, a harmadiknak kell határozottnak lenni. Nem könnyű dolog. Lényegesen egyszerűbb lenne megvárni egy rendeletet, amely egységesen, mindenkire érvényesen kimondaná, hogy mit kell tenni, és mint kell gongütésre, az egész or­szágban, minden munkahelyen egyszerre lépnénk elő­re. Csakhogy az iskolának ezt az osztályát már ki­jártuk, s a felsőbb osztályban többet kell önállóan gondolkodni és cselekedni is. Vezetőkről beszéltem, mert nekik kell megtenni az első lépéseket, erre kötelezi őket a beosztásuk. És raj­tuk több ember dolga, sorsa is múlik. A kommunis­tákat nem beosztásuk, hanem megggyőződésük köte­lezi arra, hogy a kérdőmondatot állítóvá tegyék: „Igenis én vagyok az, aki elkezdi.” Üzemben, hivatal­ban, az élet minden területén. S ha nagyobb kérdé­sekben talán nincs is módjuk dönteni — a példa sok­szor többet ér, mint három hivatalos leirat. Ez sem könnyű. De vajon kérdezhették-e az illegalitásban, hogy „miért éppen én?” A bátortalanság és a kényelemszeretet nem tartozik a legszebb erények közé. Egyikünk sem venné dicsé­retnek, ha efféle jelzőkkel illetnék. Felháborodottan kérdeznénk: „Miért éppen én ?” Legyen jogos és megalapozott ez a felháborodá­sunk! Nagy Zsuzsa Eredményes évet zártak 1969 évben a Hajdú-Bihar megyei fo­gyasztási és értékesítő szövetke­zetek. Kereskedelmi egységeik a múlt évben 2 milliárd 73 millió forint forgalmat bonyolítottak le. Ez az összeg 11 százalékkal több, mint az 1968. évi bevétel. A kiskereskedelmi egységek forgalma 175 millió, a vendéglá­tó egységeké pedig több mint 30 millió forinttal volt nagyobb mint 1968-ban. A forgalomnövekedés­ben jelentős tényezőknek bizo­nyultak a már üzemelő új szövet­kezeti áruházak. Ezeknek forgal­ma 1969-ben meghaladja a 144 millió forintot. A növekvő bevételt többek kö­zött új beszerzési forrás felkuta­tása tette lehetővé. A növekvő kereskedelmi forga­lomban a vidéki lakosság vásár­lóerejének gyarapodása is tükrö­ződik. Ezt többek között olyan tény is bizonyítja, hogy egyre többen szereznek be tartós fo­gyasztási cikkeket, köztük televí­ziót, mosógépet, hűtőszekrényt. A történelem hősei sokféleképpen él­nek az emberben. Ha csak iskolai élmé­nyek alapján születnek - akkor egy kicsit misztikussá válnak, kardforgató, csata­nyerő hősökké lesznek . . . Nekem a könyvélmények szebb, emberibb hősöket adtak mindig. Olyan történelmi alako­kat, akikről nem is jut eszembe, hogy halottak már­­ akikből az emberség ma­radt és marad meg. Így él bennem Le­nin is, s nemcsak a tőle és róla olvasott, könyvek alapján, hanem sok ismerős szovjet ember elbeszélése nyomán is . . . *** Valentyina Ivanovna Szavicseva Lenin szülővárosából, Uljanovszkból érkezett hozzánk, illetve Horváth Róza debreceni tanárnőhöz. Horváth Rózához jött a meg­hívólevél alapján, et jött, hosszú levele­zés után személyesen is megismerni - mégsem volt helytelen, hogy azt írtam, hozzánk jött. Mert minden debrecenit - egész Debrecent jött, tért vissza meglá­togatni . . . - Éppen huszonöt éve jártam Debre­cenben, részt vettem a felszabadító har­cokban mint politikai munkatárs, s a felszabadító csapatokkal együtt érkeztem meg e városba. Két napot töltöttem itt . . . Egy nyomasztó emlékem van ar­ról a két napról: a városi börtönből mi szabadítottuk ki az embereket.. . Vol­tak, akiket a karunkban kellett kihozni, mert jártányi erejük sem volt már . . . Meg arra emlékszem, hogy az első na­pon riadtan néztek ránk a lakosok, s másnap már, ha mutogatva, agyonmagya­rázkodva is - de megértettük egy­mást . . . - Ráismert Debrecenre? - Nagy izgalommal készültem az út­ra. A fiam ismerkedett meg Rózával évekkel ezelőtt, az artyeki úttörőtábor­ban. Hazahozta a fényképét, s én boldog voltam, hogy levelezhetek egy debrece­nivel. A levelekben összebarátkoztunk, s elhatároztuk, hogy meglátogatjuk egy­mást. Ahogy jöttünk a vonaton, kíván­csian álltam az ablakban . . . Nemhogy Debrecenre, az egész Magyarországra­, nem lehet ráismerni annak, aki, mint én, huszonöt évvel ezelőtt járt itt. . . - Szerencsére nagyot változott azóta minden . . . - Óriásit. Nem győztem nézni, milyen gyönyörű, rendezett szép házakkal teli falvak vannak, és ahogy megérkeztünk Debrecenbe . . . Nagyon-nagyon szép ez a széles, kivilágított főutca . . . Egyetlen épületet azért megismertem, a Nagytemp­lomot, valahol a környékén laktam azon a két napon. " Debrecen után Uljanovszkról beszél­gettünk. - A háború után a férjemmel még sokáig külföldön laktunk. Én eredetileg szibériai vagyok - mesélte Valentyina -, s amikor 1919-ben hazamentünk, több hely között választhattunk. Én örömmel választottam Uljanovszkot. Ott született Lenin, ott folyik a Volga . ... szép hely. Kis város, negyven-ötvenezer lakosa van mindössze.. Régi kereskedőváros, keskeny utcákkal, faházakkal - de a régi mellett épül az új városrész modern házakkal, sok újjal, széppel. - Hogyan készül Uljanovszk a Lenin­­centenáriumra - kérdeztem Valentyinát, aki a legtöbbet tudhat erről, hiszen ott él, ott az otthona. - Gondolhatja, milyen nagy a készü­lődés. December elsején száznapos moz­galom indult a városban, aminek az a célja, hogy mindenki a legjobban, a leg­többet dolgozza e száz napon. Mindenki vállalást tett, a vezetők, a munkások, a mérnökök, a gyerekek . . . mindenki a maga területén akar valami nagyot, va­lami szépet, jót tenni . . . - Az egész városban ünnepi hangulat uralkodik, s nagyon sok a vendég. Min­den szovjet köztársaságból érkeznek ven­dégek és külföldről is. Két esztendővel ezelőtt azon városok, ahol Lenin járt, élt - többek között Leningrád, Moszkva, Riga, Kijev - legismertebb művészei megterveztek egy óriási emlékművet. Az emlékmű már készen van. Ott, ahol a Volga folyik el, egy Barátság parkot lé­tesítettek, s ott áll az emlékmű. Lenin születésnapján avatjuk majd ... S a parkban valamennyi köztársaságnak van egy kis darabja, ahová fákat ültettek. Nagyon szép - érdemes megnézni . . . Aztán azt is elmondta, hogy több szál­loda épült, egy huszonnégy emeletes meg egy másik, ahová nyolcszáz személy fér el - mert sokan fognak Uljanovszkba érkezni a Lenin-centenáriumra, ezt tud­ják az uljanovszkiak, és készülnek rá. A szállodában van az a terem, ahol az ün­nepséget rendezik, s ahonnan három nyelven közvetítik majd szerte a világ­ba .. . A kultúrpalota és az óriási könyv­tár avatása is a közeljövőben lesz. Beszélgettünk arról is, hogyan él az uljanovszkiak emlékében Lenin, hogyan emlegeti őt az ifjúság. - Lenin az ember, Lenin a legembe­ribb ember - így fogalmazhatnám meg a legjobban, hogy hogyan él az emberek­ben Lenin. Az ifjúság nálunk példakép­nek tekinti, s szeretettel ápolja, őrzi em­lékét. Sokszor kérdezgetik a külföldiek - egyszer én is tanúja voltam egy ilyen jelenetnek -, az utcán játszó gyerekeket, a Lenin házában berendezett múzeum­ban a fiatalokat. S az egyik kérdésük mindig az: miért szeretitek Lenint? A gyerekek ilyenkor (lehet ilyet kérdezni?) csodálkozó szemet néznek az idegenek­­re. Egy kisfiú előttem így válaszolt ne­kik: ez olyan furcsa, mintha azt kérdez­nék, miért szeretjük szüleinket. - Vanak a városban még, akik ismer­ték Lenint? - kérdeztem búcsúzóul Va­lentyinát, aki kedvesen hívott, hogy lá­togassak el feltétlenül egyszer Ulja­novszkba, majd így válaszolt: - Hárman voltak, akik együtt dolgoz­tak vele, közülük egy most halt­ meg nem­régen. De a fiatalok mindhármuk elbeszé­lését magnószalagra vették, s őrzik. Van egy olyan magnószalag is a városban, amely Lenin tanítónőjének, Kaskadamo­­vának visszaemlékezését őrzi Leninről és Lenin családjáról. Ezek igen érdekes és értékes dolgok, őrzik Lenin emlékét, de ezek sem tudják olyan hűen őrizni, ahogy a szívükben őrzik az emberek. Uljanovszkiak és máshova valók, szerte egész nagy Oroszországban - és azt hi­szem más országokban is - az embersé­get szerető, az emberséget tisztelő em­berek.­­ Juhász Judit „Mintha sohasem jártam volna " VISSZATÉRÉS - HUSZONÖT ÉV MÚLTÁN Van egy összesítő kimutatás, eb­ben az szerepel: Hajdú-Bihar me­gye közös gazdaságaiban mintegy 205 különböző felszereltségű gép­­karbantartó és javítóműhely műkö­dik. Gyakorlatilag tehát nincs olyan szövetkezeti gazdaság, ahol ne len­ne javítóműhely — legtöbb esetben kettő vagy ennél még több. Termé­szetesen az is igaz, hogy ezekben a műhelyekben a több ezer szerelő­nek és traktorosnak ezekben a he­tekben, hónapokban igen sok mun­kát kell elvégeznie. Csak a becsült számok alapján is — mert a múlt év végi pontos kimutatás még nem áll rendelkezésünkre — mintegy 3800 traktor, más néven erőgép van a szövetkezetek tulajdonában. Gyakorlatilag hosszú évek óta nem beszélünk már téli gépjavítás­ról. S ez igaz is, meg nem is. Igaz annyiban, hogy valóban, nyáron sem állnak munka nélkül a szere­lők, akkor is van mit csinálni. De az is igaz: mégiscsak a téli hónapok azok, amikor a legtöbb munkát vég­zik, megsokasodik a munkájuk. Nincs, a földeken munka, és termé­szetes, hogy minden gépkezelő azt szeretné, a tavasz nyílására úgy áll­jon a gépe, hogy azzal nyugodtan, eredményesen lehessen dolgozni. Javítanak tehát mindenütt teljes erővel, sokszor egymástól is alig félve. Igen, valahogy így kell meg­fogalmazni. Azért, mert a trakto­rosok egy része is — akinek nincs állandó elfoglaltsága — most javí­tási munkákat végez. A hely viszont elég szűkre van méretezve. Az előbbiekben csak a traktoro­sok számát említettük. Természete­sen azonban nemcsak ennyi javíta­ni való gép van. A különböző mun­kagépek száma több tízezerre tehe­tő — vetőgépeké, boronáké, ekéké, kultivátoroké stb. S ezeket is rend­be kell hozni, átvizsgálni és kijaví­tani. A javítótér pedig összesen — mind a 205 műhelyt beleértve — összesen 24 000 négyzetméter. Nin­csenek tehát valami bőviben a hely­nek. Természetesen az is igaz, hogy nem mindegyikben folyik teljes ér­tékű traktorjavítás. A műhelyek kö­zül ugyanis ötven csak munkagépek javítására alkalmas, 71 karbantartás elvégzésére. Fődarabcserés javításra vagy teljes felújításra mindössze 72 műhely áll rendelkezésre a tsz-ek­­ben. Természetesen mindezek mel­lett itt vannak a gépjavító állomá­sok is, ahol a szükségletek és igé­nyek szerint nagyon sok munkát, javítást tudnak elvégezni. No, de miért írtuk le mindezeket? Kettős célból is. Azért, hogy ezzel is ráirányítsuk még jobban a figyel­met a gépek javításának fontossá­gára, úgy is lehet mondani: sürgős­ségére. Nem áll most már ugyanis hosszú idő rendelkezésre, rövidesen itt lesz a tavasz, indul a munka. Ez azonban csak az egyik cél volt. A másik? Az elmúlt hónapokban az országban sok írás, cikk, különböző nyilatkozat látott napvilágot a me­zőgazdasági gépek állapotáról. Ho­gyan szóltak ezek? A traktorok és erőgépeknek egy jelentős része el­avult, korszerűtlen. És sajnos, ez a megyében sincs másképpen. Több százra tehető azoknak az erőgépek­nek a száma, amelyek már 10—12 éve dolgoznak, de olyan is akad, amelyet ezelőtt 15 esztendővel vá­sároltak. Sok tehát az idős gép, nem is beszélve arról, hány különböző típusa található meg a traktorok­nak egy-egy gazdaságon belül is. Miért mondottuk ezt el? Mert mint­ha az lenne a tapasztalat: a szö­vetkezeti gazdaságok egy része nem fordít kellő­ gondot — de leginkább pénzt — traktorok vásárlására, gé­pek felújítására, kicserélésére. A ja­vítás pedig, a különböző fődarabok cseréje nagyon-nagyon sokba kerül, és sajnos ezek a gépek már nem is biztonságosan üzemelnek. De ha már így van, akkor az is igaz: most sokkal több a javítanivaló, mint az elmúlt esztendőkben. És ez nemcsak az erőgépek számszerű növekedésé­nek a következménye, hanem a ko­pásoknak is. Tudjuk, egyik termelőszövetkezet sem akar tavasszal gyengén, nem megfelelően kijavított gépekkel kez­deni. Azzal csak a bosszúság, a mé­reg járna. Éppen ezért úgy gondol­juk: az erőket a javítási munkák végzésénél — már amennyit csak lehet — most kell bevetni. Bevetni, de egyben nagyon lelkiismeretesen ellenőrizni is: valóban úgy van­nak-e kijavítva, mint ahogyan szükségesek. A tavasz — legalábbis reméljük — nem sokat várat már magára. S akkor gépek, jó gépek kellenek. Az ez évi munka sikere ezen is múlik: hogyan és mennyi gép áll a gazdaságok rendelkezésé­re, s eredményesen dolgoznak-e. Egyben azért — az eddigi tapaszta­latok szerint — bízni lehet. Minden gép idejére és jól ki lesz javítva. R. B. JEGYZET GÉPJAVÍTÁSOK HAJDÜ-BIHARX NAPLÓ — 1970. JANUAR 14.

Next