Hajdú-Bihari Napló, 1970. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-14 / 11. szám
Q PÉNZFELADÁS Az alcím nem egészen pontos. Csupán pénzfeladási kísérletről van szó. Helyszín a debreceni 2. számú postahivatal. Időpont január harmadikán délután negyed négy körül. A kezemben két rózsaszín pénzfeladó blanketta, két csekk és hétszáz-egynéhány forint kápé. Meghajlok a Hivatal ablaka előtt. (Mert itt mindenkinek meg kell hajolni, akár tiszteli a Hivatalt, akár nem. Az ablaknyílás ugyanis alacsonyan van.) De kevés a mély meghajlás, a kalaplevétel ahhoz, hogy a pénzt felvegyék. Megtudom, a négy tételt a feladó köteles külön lapon összeadni, összeadom. Így sem jó. A papír kicsi, pedig még rá kell írni a nevemet, a címemet, a keltezést, a kezemben szorongatott pénzt címlet szerint. (Újraoltásom keltét és konfirmálásom időpontját nem. Ezen csodálkozom.) Továbbá helyet kell hagyni a postai bélyegzőnek, aláírásnak. Úgy érzem, a hely és az időpont nem alkalmas arra, hogy órákat vegyek irodai gyakorlatból. Inkább lemondok a tömeges pénzfeladásról, s egyetlenegy csekket nyújtok át, a legsürgősebbet. Szó nélkül utasítottak el. Nyilván kegyvesztett lettem postai ügyekben. Vagy kinézték belőlem, leszek olyan sötétlelkű, hogy egyenként adom oda a befizetnivalókat. Rövid, csendes, de határozott szóváltás után kértem a panaszkönyvet, s beleírtam frissen, elevenen buzgó élményeimet. Nem kellett volna. A sajtó nyilvánossága előtt vissza is vonom panaszomat. Az esetről a pénzfelvevő valóban nem tehet. „Eljárása jogos volt.” Ezt olvastam a hivatalvezető válaszából, amelyet imponáló gyorsasággal, a bejegyzést követő munkanapon már papírra is vetett. (Lám, nincs itt bürokrácia: a lehető legrövidebb idő alatt elutasítják az embert.) Mit is kaptam pontosabban? Kioktatást az A. 1. Postaszabályzat 7. §. 5. pontjáról, amit nekem, a posta alattvalójának bizonyára betéve tudnom kellene, hiszen kötelességeim olvashatók benne. Csak átkozni tudom a múlt bűnös mulasztásait, mivel nem szorított helyet annak idején a különféle iskolák tanterveiben e fontos kérdés oktatásának, átkozni továbbá a TIT-et és más ismeretterjesztő szerveket, amelyek azóta is méltatlanul mellőzik az A. 1. Postaszabályzat 7. §. 5. pontjának népszerűsítését a fejlődésben elmaradottak széles rétegeiben. Q SZÜLETÉSNAPI GYÁSZJELENTÉS Q TELEFON Egy gyerektől nem kérdezik meg, hogy legyen-e ikertestvére. A telefonelőfizetőtől sem, hogy legyen-e vonalán ikertárs. Ha van, van. Tudomásul kell venni. Az ikergyerekeket gyakran összetévesztik, és ebből a kiváló és silány írók tanúsága szerint egyaránt — mulatságos helyzetek kerekednek. A telefonikreket az automata központ téveszti össze. Humorérzék dolga, ki hogyan fogadja ezt. Ez valószínűleg hiányzik belőlem, mert nálunk nem valami vidám a telefonélet. Igaz, hogy egy hónappal ezelőtt röpke öt nap alatt már el is hárították a műszaki hibát, s így nem bontakozhatott ki kellően a számcsere helyzetkomikuma. Most azonban már majdnem két hete, hogy strázsálom az ikertárs hívásait (ő pedig nyilvánvalóan az enyéimet). A csengetésre rendre Szombat délután van. Újból ügyem akad a postával.. Csengetnek, kézbesítő jön, és gyásztáviratot hoz. Egy kis riadalom a családban. De nincs baj. A tartalommal nincs, csak a formával. Születésnapi jókívánságok gyászkeretben, gyertyával és koszorúval. Keresem a távírdát. A csoportvezető sűrű elnézéseket kér, de ugye olyan sok a munka, a távirat stb., stb. Máris helyesbítik a tévedést. Alig-alig merem leírni elképzelésemet, attól tartva, hogy gyászolókat bántok meg. Lehetséges, hogy valaki az elmúlás szomorú hírét olyan táviratban kapta meg, amelyen mókus, maci és nyuszi versengve örvendeznek? ... Szombat délután van. Szabad FOLYTATNÁM ... Az olvasó méltán unhatja, hogy mennyit foglalkozom saját ügyeimmel. Mentségül szolgáljon, hogy valóban összejöttek egy hét boszszúságai. De folytathatnám általánosabb panaszokkal is. A kézbesítőkről, akik mai munkaszervezésük következtében gyakran nem kézbesítenek, csak üzenetethagynak, hogy menjünk el a küldeményért a főpostára, a nagyállomásra. A lépcsőházi levélszekrényekről, amelyekbe leveleket (expressz leveleket is), újságokat, folyóiratokat dobálnak, ha férnek ott, ha nem férnek, ha megbukott ez a kézbesítési mód, ha nem. A lottószelvényekről, amelyeket időben feladtak a lottózók, mégis elkéstek, mert egy szórakozott postás nem a körzeti irodába, hanem országjárásra küldte őket. A falvak ellátásáról, amely még alacsonyabb színvonalú, hiszen Debrecen városi (talán nagyvárosi) kategóriába tartozik.S felveszem a kagylót, s mint egy végtelen türelmű közlekedési rendőr terelem a szavak tétova forgalmát. De az újabb meghibásodás hétfordulóját bosszús kifakadásokkal ünnepeltem csütörtök éjszaka tizenegy óra tájban, amikor egymás után négyszer kellett felkelnem egy interurbán hívásra. És a kifakadásom áldozata sajnálatosan megint egy vétlen postáskisaszony volt. Azt kérdezte, hogy mi van ezzel a telefonnal. Én pedig azt válaszoltam, hogy egy postásnak ezt jobban kellene tudnia egy héttel a hibabejelentés után. Indokolt, hogy ezt is visszavonjam. És indokolt, hogy ne kapkodjak panaszkönyv után. Mert megint lehet egy valamilyen jelű és számo szabályzat, ennek egy paragrafusa és pontja, amely azt mondja ki, hogy a posta nem felelős a telefonvonalak műszaki állapotáért. szombat: Pelágia napja" Minden jel arra vall tehát, hogy tömegesen ontják az emberek a táviratokat hivatalos gazdasági ügyekben, az üdvözleteket névnapra és más alkalomra. Ezért kell pl. három óra a kézbesítésre, a selejtes munkára. Mit csináljak? Fogadjam az elnézéskérést? Vagy kérjem a panaszkönyvet? Írjam be, hogy a jogászok garázdaságnak, huliganizmusnak nevezik a riadalomkeltést? Minek? Ki tudja, talán van rá szabályzat, hogy a postának joga van a tévedésre. Hanem ezt a táviratot elteszem. Az az érzésem, hogy a posta hajdani világhírének nekrológja. Nyugodjék békében, és ha hisz benne, várja türelemmel a feltámadást! Folytathatnám, de minek? Ugyan mit tehet az, akinek bosszúságot, néha anyagi kárt okoz a posta? Kérje a panaszkönyvet? Azért, hogy megtudhassa, melyik szabályzat melyik pontja szerint nincs igaza, joga, követelése, nincs a postának feladata, felelőssége, kötelessége? Vagy menjen a konkurrens postásra? De nem mehet, konkurrens posta nincs, csak egy van, ezt kell szeretni. SZABÁLYZAT Ezekből az észrevételekből valaki azt a következtetést vonhatja le, hogy szerintem a posta munkája mit sem ér, teljesen el van hibázva. Tévedés. Egyéb vonatkozásban számos erénye és eredménye van működésének. Nélküle elképzelhetetlen modern — vagy akárcsak félig-meddig modern — élet. Méltányolandó gondjai is lehetnek a postának, mint ahogy más intézményeknek, vállalatoknak vannak. De szabályzata jobb is lehetne. Olyan, amelyben minden a maga helyén található: feladat és felelősség, szolgálat és kötelesség. Körülbelül ilyen: „Postaszabályzat. 1. §. 1. pont. A posta feladata a lakosság, a megrendelők felelősségteljes szolgálata a rábízott ügyekben. 2. pont. A megrendelők a szolgáltatásokat fontosságuk, színvonaluk szerint díjazzák. Ez a posta fő bevételi forrása. Ezért alkalmazottait is arra neveli, hogy a lakosság pénzén a lakosságot szolgálják. 2. §. 1. pont. Minden postai dolgozó kötelessége, hogy ennek szellemében, legjobb tudása szerint, felelősséggel lássa el feladatait. 2. pont. Ezek a feladatok igen nagyok. Ezért azzal a kéréssel fordulunk a lakossághoz, kedves ügyfeleinkhez, hogy amiben tudnak, segítsenek nekünk.” Nem vitatom, ennél sokkal de sokkal bonyolultabb a postai élet, és ezért sokkal de sokkal részletesebb szabályzatot igényel. Nem is a részleteken vitatkozom, hanem a szabályzat szellemén, tartalmán, frazeológiáján, a jogok és kötelességek pontos kiosztásán. Enélkül aligha képzelhető el a korhoz illő postai élet. Amíg ilyen szabályzat nincs, addig a panaszkönyvet sem kérem. De még hazatelefonálni sem merek, mert mostanában mindig az Alföldi Üzemi Vendéglátó Vállalat jelentkezik, s nincsvele semmi beszélnivalóm, de ha mégis akad, minden délben egy és kettő között elintézem a színház melletti vendéglőjében. Kovácsvölgyi Sándor LAKODALMI TORTA (MTI-fotó — Bereth Ferenc felvétele) HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1970. JANUÁR 14. TÖRTÉNELMI DOKUMENTUMSOROZAT – ÍRTA: WESSELÉNYI MIKLÓS 7. Budapest körül karácsony napján zárult be az ostromgyűrű. Ezután néhány ködös nap következett, a légi tevékenység szünetelt és a gyalogság sem tevékenykedett. De ünnepek után kiderült, s a városra vészes, vihar előtti csend borult. A fővárosban körülzárt náci és nyilas erők nem voltak jelentéktelenek. Hitler nyíltan megmondta, hogy Budapest Bécset védi, s ezért Berlinben kiadták a parancsot a végső ellenállásra. A szovjet hadseregnek azonban nemcsak saját katonáinak, de a város lakóinak élete sem volt közömbös, s így azt cselekedte, amit minden más becsületes és felesleges vérontást kerülni akaró ellenfél is cselekedett volna. A december 28-ról 29-re virradó éjszaka a körülzárt város fő útvonalainál megszólaltak a szovjet állomások mögött felállított hatalmas megafonok és bejelentették, hogy másnap, december 29-én reggel parlamenterek viszik át a vonalakon a szovjet parancsnokság ultimátumát, mely a kilátástalan helyzetre való tekintettel a náci és magyar csapatokat kapitulációra szólítja fel, tisztességes megadási feltételekkel. A közleményt német és magyar nyelven felolvasták, a parlamenterek menetirányát és az Indulás idejét pontosan megjelölték. Ezt a közlést a hangszórók egész éjjel, még reggel is szüntelenül ismételték. Azokon az arcvonalszakaszokon, ahol a parlamentereknek el kellett haladniuk, megszűnt minden harci tevékenység. Reggel 11-kor Kispest külvárosában megjelent egy személygépkocsi nagy fehér zászlóval. Az autóban a parlamenter tiszt, Steinmetz kapitány és a tolmács ült. A kocsi áthaladt a szovjet vonalakon, és a német állások felé közeledett. Szovjet oldalról száz és száz szempár kísérte őket aggódó figyelemmel. A német oldalon is néma csend honolt, sehol egy embert nem lehetett látni. Csupán az autó motorjának berregése törte meg a feszült csendet. Ahol a németek védőállásainak vonala kezdődött, hatalmas épület emelkedett, kapuját és ablakait téglákkal rakták be. A szovjet parlamenterek autója kikerülte az úttesten tátongó gránáttölcséreket, és lassan közeledett ehhez az épülethez. Már majdnem odaért, amikor lángcsóva tört elő az épület egyik lőréséből. A láng és a füst pillanatok alatt elborította a gépkocsit, és az ágyúlövés robaja egybeolvadt a lövedék robbanásának dörejével. Az álcázott német ágyú tehát közvetlen közelről tüzelt a fehér zászlós szovjet gépkocsira. Nyomban utána egy tucatnyi újabb robbanás hallatszott, és minden irányból megszólaltak a géppuskák is. Amikor a füst eloszlott, az utca közepén ott hevertek a gépkocsi roncsai, a megfeketedett holttestek és a vérrel átitatott fehér zászló. Pillanatnyi dermedt csend támadt, amíg a szovjet oldalon megértették, hogy a nácik meggyilkolták a parlamentereket. Az ostrom elkezdődött, bár a szovjet hadvezetőség még ezek után is kímélte Budapestet. Nem használt nehéztüzérséget, mert bevetése a földdel tette volna egyenlővé a fővárost. A háború után született nemzedék természetesen már nem emlékszik az ostromra, a piszoknak, szennynek, éhezésnek, fázásnak és halálfélelemnek arra a szűnni nem akaró sorozatára, mely hatalmába kerítette a főváros lakosságát. A pesti oldal háromheti, majdnem szakadatlan bombázások és utcai harcok után szabadult fel január 19-én. Budán azonban, ahol végül is a Várhegyre és közvetlen környékére zsugorodott a németek által tartott terület, február 12-ig folytatódott a teljesen esztelen ellenállás. Végül a nácik kitöréssel próbálkoztak, aminek logikusan az lett a következménye, hogy a kitörni készülő sereg háromnegyed része elveszett. A többi, ha tudott, elmenekült, vagy fogságba esett. A parancsnokot, Pfeffer- Wildenbruch tábornokot egy csatornából húzták elő a szovjet katonák. A nácik feláldozták Budapestet. Legfeljebb csak megközelítőleg lehet felbecsülni, hogy az ostrom alatt mennyien vesztették életüket. Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha a polgári lakosság veszteségét százezer főre becsüljük, de ez a szám még nem tartalmazza a gettóban legyilkoltakat. Még hónapokkal a felszabadulás után is egy hűvösvölgyi tömegsírban hétezer holttestet találtak. Budapest városképe borzalmas volt. Az utcákon vad összevisszaságban hevertek a szétlőtt tankok, emberi holttestek és döglött lovak. A kiéhezett lakosság az elhullott állatok húsával táplálkozott. A Dohány utcai zsidó templom előkertjében mint a fahasábok, egymásra fektetve feküdtek a gettóban legyilkolt szerencsétlenek megfagyott, meztelen hullái. Az utcákon éhségtől elgyötört, lázban égő emberek támolyogtak, legtöbbjük kis kocsit vagy szánkót húzott maga után, rajta szegényes holmijával. Többnyire eltűnt hozzátartozóikat keresték. Az élet lassan megindult. Budapest népe természetesen sóvárogva várta ezt a pillanatot. Alig ért véget egy kerület vagy házcsoport megtisztítása, alig ült el a harci zaj, az óvóhelyeken szorongó polgári lakosság elhagyta a pincéket. Nem volt élelmiszer, a pincékben sok volt a beteg és sebesült polgári lakos. Ebben a nehéz helyzetben az első segítséget a Vörös Hadsereg nyújtotta. A betegeket és sebesülteket elsősegélyben részesítették, rögtönzött kórházakat rendeztek be, és az éhező budapestiek részére a szovjet parancsnokság tábori konyhát állított fel a város több pontján. Megkezdték működésüket és segélyakciójukat a nemzeti kormány és a demokratikus pártok megbízottai is. Ezeknek az akcióknak központja a január 18-án alakult Magyar Kommunista Párt Tisza Kálmán (ma Köztársaság) téri székháza volt. Innen irányították Budapest élelmiszer-ellátását. Zsedényi Béla, az Ideiglenes Nemzetgyűlés elnöke február elején, amikor Budán még dörögtek az ágyúk (ő maga alig tudott a szovjet parancsnokság által rendelkezésére bocsátott gépkocsin keresztülvergődni az égő Kálvin téren) felkereste Debrecenből a fővárost. A kormány már ekkor azzal a gondolattal foglalkozott, hogy Budapestre költözik, hiszen nyilvánvaló volt: a központi igazgatás csak innen, az ország szívéből lehetséges. De ekkor ez még korai volt. Az ország szíve csak alig-alig dobogott, és lényeges segítséget Debrecenből sem tudtak adni. A budapestieknek egyelőre, a szovjet hadsereg segítségével, maguknak kellett kezükbe venni sorsuk irányítását. És lassan-lassan úrrá is lettek a nehézségeken. Amikor a tavasz első sugarai előcsalták az agyonbombázott földből az első félénk virágokat, a romokon már élet folyt, és ha még döcögve és akadozva is, de Budapesten megindult egy új és szebb világ felépítése. (Folytatjuk)