Hajdú-Bihari Napló, 1970. február (27. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-14 / 38. szám
ÉLET A FÖLD ALATT Úgy indultunk el négyen, hogy ennek az oldalnak a címét tudtuk, s a szándékot: azt keresni ezúttal, amit a város alatt a föld mélye rejt a kíváncsi szemek elől, azokat, akiknek munkahelyük ez a föld alatt folytatódó város. Merre induljunk? Tervezés közben döbbentünk rá, hogy nem is olyan könnyű egy alföldi városban földalatti birodalmakat találni. A templom alatti alagutakat betömték, a történelem nem hagyott örökül ránk alagútrendszereket. Nem titkok vártak, nem rejtett elhagyottság, hanem a föld alatt is gyors, sietős és sürgető élet. gyógyító nyugodtság Az alagútban csak egy-két szelep sistereg. Egyébként csend, gyógyító nyugodtság mindenütt. Távolból fehér pont közeleg. Az alakok csak akkor megismerhetőek, amikor már közel érnek hozzánk. Fehér köpenyes ápolónő fehér huzatos paplannal betakart beteget tol a hordágyon. Árnyékuk az alagút szürkésfehér falát simítja, ahogy elhaladnak egy-egy villanyégő mellett. Az elágazásnál jobbra fordulnak, a belgyógyászat felé. A riport helyszíne a Debreceni Orvostudományi Egyetem alagútrendszere. Juhász Ferenccel, a klinikák főenergetikusával haladunk a föld alatt, a két oldalon futó csővezetékek között. — Sokféle célt szolgál az alagút? — érdeklődöm. — Mindenképpen hasznos beruházás volt. Itt futnak a melegvíz-, gőz- és fűtővezetékek. A vezetékrendszerben például bármilyen meghibásodás következik be, lejövünk, kényelmesen végigvizsgáljuk, s szabad szemmel is felfedezhetjük, hol az üzemzavar. Más haszna is van: most például hideg szél fúj odakint — látom, még most is piros tőle az arca —, idelent pedig kellemes meleg van. Naponta, mondhatnám, több száz beteget kell egyik klinikáról a másikra átszállítani kivizsgálásra, avagy kezelésre. Ilyenkor, télen lényegesen kellemesebb a betegszállítás az alagútban. Ugyanúgy az élelmiszerek, gyógyszerek, ágyneműk stb. szállítása is. — Jó melegek a csövek — jegyzem meg, s megfogom az egyik szigetelését. — Ez is egy másik „szolgáltatása” az alagútnak — mosolyog a főenergetikus. — Az alagutak a járdák alatt vezetnek, így természetesen a járda aszfaltja is is átveszi a meleget, tehát télen, a havas, jeges időben is balesetmentesen közlekedhetnek a gyalogosok a klinika területén. A leesett hó azonnal elolvad. Dicsérem a klinikák tervezőjét, avagy tervezőit, az ésszerű beruházást. Juhász Ferenc érti a gondolatomat. Meg is jegyzi: — Azt hiszem, az egészségügyi intézmények közül egyedülálló a debreceni klinikák alagútrendszere. Behálózza az egész klinikát, sőt korábban a tudományegyetemre is át lehetett jutni a föld alatt. — A vágatok összhossza? — biccentek fejemmel a fővágat végeláthatatlan hosszúsága felé. — Kiteszi a két kilométert. Egyébként két fővágatra oszlik: a sebészetire és a szülészetire. A szülészeti alagútrendszeren eljuthatunk az ideg- és a szülészeti klinikákra, valamint az elméleti intézetekbe (gyógyszertan, igazságügy, kórbonctan, élettan, szervezéstan és biológia intézetekbe). A sebészeti alagútrendszer a szem-, fül-orr-gége, a két sebészeti, a két belgyógyászati, a bőr-, a gyermek-, a radiológiai és az ortopédklinikákra, illetve a gazdasági igazgatóság épületébe vezet. Egyszóval az ember végigjárhatja a klinika valamennyi intézményét anélkül, hogy feljönne az alagútból. A sebészet felől tolókocsi közeledik. Szemből fehérneműkkel megrakott targonca tűnik elő. Aztán amikor a tolókocsi elhaladt, előjön a kitérőből, s folytathatja útját. Ezek lényegében nem is kitérőnek épültek, az ilyen kis beugrók azért vannak, hogy amikor a csövek átmelegszenek és terjedni kezdenek, legyen helyük a türemkedésre. Csak amikor a betegszállítás megindult, akkor jöttünk rá, hogy ezek a beugrók a kitérésre is alkalmasak. Múltja, jelene van a klinikai alagútnak. Vajon van-e jövője? — Feltétlenül — mondja a főenergetikus, de közben elgondolkodik. — Bár betegszállításra már nem sokáig használhatjuk. Ugyanis itt minden fekvő beteg szállításához kell egy beteghordó. Márpedig a klinikán is nagy a munkaerőhiány. Úgy tervezzük, hogy a későbbiekben mikrobusszal oldjuk meg a betegek szállítását. Elköszönünk. A kijárat mellett jövök fel az alagútból. A csípős februári szél megdideregtet. Kellemesen gondolok vissza az alagút melegére. Román Dénes II. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1970. FEBRUÁR 14 A hordók birodalmi uten— Dionüszosz a görög mitológiában a bor és a vidámság istene. Az ő birodalmában vagyunk a föld alatt. A pocakos hordóóriásokban a tavalyi ősz érik vidámsággá. A szüret hangulata ott szunyókál a dongák mögött. A pince hűvösségét csak a gondolat melegíti. A nagy csendet az apró szivattyú dünnyögése sem bírja összetörni. De ez a nagy nyugalom csak látszólagos. A bor álmában is percről percre változik, érik. És itt vannak az emberek, akiknek mindennapi munkája a bor nyugalmának őrzése, a tekintélyes hordóóriások kiszolgálása. Az ő munkájuk nyomán kerül a fehér asztalok közé a derű, a vidámság. Nem könnyű ez a munka, és nagy szakértelmet kíván. Ismerni kell a borok természetét, melyik milyen gondoozást igényel. Dionüszosz birodalmának a „helytartója” Varga Antal főborász. A Debreceni Állami Gazdaság Lenctelepi kerületének borai az ő hozzáértését dicsérik. Az ország minden részében ismerik, szeretik és keresik a debreceni tájjelegű borokat. Debrecen környéke jó nevű borvidék volt valamikor. Az idők során ez a hírnév egy kicsit megfakult. A régi dicsőséget nehéz visszaszerezni, de fáradozásunk úgy látszik meghozza gyümölcsét. Az érdeklődés egyre nő boraink iránt, talán csak éppen Hajdú-Biharban nem anynyira, mint ahogyan azt várhatnánk. Beszélgetés közben furcsa folyosóba jutunk. Kétoldalt csövek, csapok és gondosan lezárt nyílások. Ez is borpince. Az apró nyílások mögött szobányi, csempével burkolt betontartályokban pihen a bor. Ez már a ma pincéje, modern, és a hangulata is más. Visszafelé ismét a nagy fahordók között megyünk. Szabó Sándor pincemester éppen minőségi ellenőrzést végez. - Milyen borokat találhatunk a pincében? - Van itt Ezerjó, Szlankamenka, Kövidinka, de minőségi boraink is vannak: Olaszrizling, Leányka és Hárslevelű. A pincében a hordóktól csak egy ajtó választja el a palackozót, ahol szorgos munka folyik. - A múlt évben 400 000 palackot töltöttünk, az idei terv egymillió-kétszázezer palack. Most éppen szénsavval dúsított Szlankamenkát palackozunk. Ez friss, üde pecsenyebor, mostani igényeknek megfelelő. Megkóstoljuk, valóban kellemes. Az aranyszínű bor csillogása egy pillanatra feledteti velünk a kinti világ gondjait. Fázósan húzzuk összébb magunkon a kabátot, amikor feljövünk a napvilágra, ám hangulatunk ha nem is „szüreti”, de vidám, hiszen ragyog a napsütés és belülről melegíti valami a lelkünket, valami, ami abban a pohár borban volt a tavalyi szüret vidámságából... Urbán Péter Egymillió beszélgetés Furcsául érzi magát az ember. A füle mellett suhan el Moszkva hívása, Berlin jelentkezése, vagy éppen a Csapó utca valamelyik lakástelefonjának csengetése. Hang, dallam, csevegés, fontos közölnivaló, vagy éppen néhány mondatos terefere rohan, száguld a vezetékeken, a vezetékdzsungelben. Itt a debreceni posta épülete, s a Hatvan utca alatt a vastag betonfalakból — szakmai nyelven — az érpályák százai, ezrei futnak a telefonközpontba. Ezekben a gyűjtőaknákban találkozik a város több mint 6 ezer telefon-előfizetőjének kábele, összesen 17 600 szál vezeték. — Mennyi hívás futott itt keresztül a múlt hónapban? A távközlési üzem vezetői — Szűcs Lajos és Tándor Zsigmond — pontos adattal szolgálnak: 1 122 377. Több mint egymillió csengetés. S ebben a számban nincs benne a vállalatok belső beszélgetése, és az interhívás sem. Ember legyen a talpán, aki ki tud igazodni ebben a labirintusban. Legalábbis a külső szemlélőnek ez a benyomása. Kapitány Imre kábelmester, Balogh József, Miskolci Mihály szerelő azonban más véleményen van. Hallgatom a magyarázatot : — A várost 44 főkábel hálózza be. Mindnek külön neve van: Nézze, Göcs, Törvény, Löki, Sugár, Mikro. Egy kábelben 416 vezeték található. Pontos kimutatások, helyszínrajzok segítik a gyors eligazodást, a hiba elhárítását. Az alkalmi látogatónak nyomasztó ez a légkör, ez a látvány. Úgy érzi, mintha hínár fogná körül. Oldalt, fent, elöl, hátul mindenütt vezeték, a betonfalba, viszik a hírt, a kérést, a tanácsot. A debreceni utcák alatt hálózzák be a várost, mint az ember testében az erek. A járdák, a lakóházak alatt kötik össze az embereket, városokat, kontinenseket. Ki gondolná, hogy naponta 37 ezer km vezeték felett lépkedünk, mert ennyi az, ami a földben található. Csöndet és nyugalmat parancsolnak a betonfalak. De a csönd csak látszólagos. Hiszen élet, pezsgő élet található a kábelekben. Gondoljuk csak meg: januárban 1,1 millió beszélgetés rohant át ezen az aknán. Ennyiszer hangzott el: Halló ... Tessék... Kapcsolom ... Király Ferenc A CSATORNA Engedélykérés: (az ember legyen határozott). — És le is akar menni a csatornába? — Feltétlenül. — Holnap tíz órakor a Petőfi téren. Onnan eljuthatunk a Vörös Hadsereg útja alá . . . Pontos voltam, de elkéstem, mert az emberek, akik kísértek, nálam is pontosabbak voltak. Már kibontották a lejáratot, letakarították a lépcsőt borító sarat. A lejárat mellé odakészítették az esetleg szükséges védőfelszereléseket, a combig érő gumicsizmát, az esőköpenyt, a gázálarcokat . . . Szarvas Péter művezető, Maczi Lajos brigádvezető és Erdős Sándor kísértek, ők mondták el, hogy a gázálarcok, az oxigénpalackos védőruhák, a levegőbiztosító-berendezések azért kellenek, mert sohasem lehet tudni, hogy mi van odalent a város alatt húzódó 126 kilométer hosszú hálózatban. A gyárak környékén vegyszerek, másutt gázok. A várost kell nagyon ismerni ahhoz, hogy valaki eligazodjon ebben a szakmában . . . Megindultunk a meredek lépcsőn. Előbb számoltam a lépcsőfokokat, aztán nem számoltam tovább, mert a lépésre kellett ügyelni, hogy meg ne csússzak. Itt lent már tompább volt a hang. Ez a déli főgyűjtő. A legkényelmesebb csatornánk, hiszen akár csónakkal is járható lenne. Fiatal még, nincs vele sok baj . .. Három villanylámpa égett, s mérhetetlenül sötét volt mégis. A betont már mélyszürkére festette a mindig párolgó szennyvíz, amelyből évente 11 millió köbméter hömpölyög el e földalatti folyóban. S mintha a szépséggel gúnyolódna a szennyvíz, cseppkövektől szakállas a mennyezet. Mélyszürkék, feketék a kövek. . Vigyázzon! Nyálkás sár borít mindent, megcsúszni könnyű. S a víz, amelynek mélysége a 40 centiméter és a két méter között, néha óráról órára változik, hatvan kilométeres sebességgel rohan az átemelő telephez. Ha minden szennyvíz a városban maradna, akkor körülbelül egy méter magasan borítaná el Debrecent. . . Egy év alatt persze ... A számítást Szilágyi József főmérnök végezte el, bár magában biztosan megnevezte a kérdést, hogy mi történne, ha nem lenne csatorna. Erdős Sándor bácsi, aki 1961 óta dolgozik itt, egy mondatban intézi el a kérdést: - Nem lenne akkor város se, kérem ... A levegő nehéz. A rohanó víz láttán a Styx, az alvilág folyója jut az ember eszébe. Cliaton ladikja is elférne itt, aki a mitológia szerint az alvilág folyóján átvitte a holtakat. Nyelvem alatt nincs rézpénz, s a mitológiát elfeledteti a csatornák szaga. - Járható csatornánk 13 kilométernyi van. Ehhez jön még az úgynevezett húszható csatornák 50 kilométere. Tizenhat emberünk tartja rendben a hálózatot. A norma szerint legalább harminc ember kellene, így bizony sok a túlóra is... Kotricz Ferenc mérnök fejből mondja az adatokat, hiszen sokszor kiszámították már. Egy eldugult csatorna már járványveszélyt jelenthet, s a városból távozó szennyvízzel olykor birkózni kell. - Egy félóra után menjünk fel. Idegennek nehéz itt. . . Szégyellem magam, de örülök a mondatnak. A fekete víz surrog, sziszeg. Mondják, hogy most nagyon nyugodt. Majd délután, majd este... És most gyalog valahogy eljuthatnánk a másik lejáratig, bár gyakorlat kell ahhoz, hogy ebben a vízben lábalni tudjon az ember. - Mi is csak többedmagunkkal megyünk, mert aki itt elesik, azt elgörgetné a víz... Valaki mindig biztosít. Nem vágok neki a víznek. Félek? Félek is. A csatornatisztítók átlagosan 200 órát dolgoznak havonta. - Mennyit keresnek itt? - 1800 forint körül. Nyolc forintos órabér meg a veszélyességi . . . Újra a főmérnök mondja: - Budapesten 11 forint a kezdő csatornabúvár órabére. Ezért is van kevés emberünk. Pedig . . . Felfelé is elfelejtem megszámolni a lépcsőfokokat. A fény szinte vakít odafent. A Petőfi téren néhányan csodálkozva néznek, honnan is bukkantunk elő. Kis kétkerekű öltözőkocsi vár. Meleg van, fűtenek. Itt már barátságosabb a világ. Megszokottabb. Mutatják a gépeket, ami a munkát könnyíti, a védőfelszereléseket, amelyek nélkül dolgozni sem lehetne. Odalent. A város föld alatti folytatását jelentő csatornákban. Bartha Gábor Föld alatt? Föld felett? A különöst kerestük volna, ám akikkel beszélgettünk, azoknak ez a különös a mindennap. Az érlelődő bor zamata a munka. A klinika alagútrendszere a gyógyítás szolgálata, a telefonkábelek idegeneknek érthetetlen labirintusa a föld feletti világ érzékeny idegrendszere. A város alatt futó csatornák hálózata a város mindennapi életének része, feltétele. S akik dolgoznak mind e helyeken? Emberek. Semmivel sem mások. Nem titkoknál írtunk hát. S a helyszínek megválasztása is csak közös szándék miatt lett — reméljük nem csak nekünk — érdekesebbé.