Hajdú-Bihari Napló, 1970. február (27. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-14 / 38. szám

ÉLET A FÖLD ALATT Úgy indultunk el négyen, hogy ennek az oldalnak a címét tudtuk, s a szándékot: azt keresni ezúttal, amit a város alatt a föld mélye rejt a kíváncsi szemek elől, azokat, akiknek munkahelyük ez a föld alatt folytatódó város. Merre induljunk? Tervezés köz­ben döbbentünk rá, hogy nem is olyan könnyű egy alföldi városban földalatti birodalmakat találni. A templom alatti alagutakat betöm­ték, a történelem nem hagyott örö­kül ránk alagútrendszereket. Nem titkok vártak, nem rejtett elha­­gyottság, hanem a föld alatt is gyors, sietős és sürgető élet. gyógyító nyugodtság Az alagútban csak egy-két szelep sistereg. Egyébként csend, gyógyító nyugodtság mindenütt. Távolból fe­hér pont közeleg. Az alakok csak akkor megismerhetőek, amikor már közel érnek hozzánk. Fehér köpe­nyes ápolónő fehér huzatos paplan­nal betakart beteget tol a hord­ágyon. Árnyékuk az alagút szürkés­fehér falát simítja, ahogy elhalad­nak egy-egy villanyégő mellett. Az elágazásnál jobbra fordulnak, a bel­gyógyászat felé. A riport helyszíne a Debreceni Orvostudományi Egyetem alagút­rendszere. Juhász Ferenccel, a kli­nikák főenergetikusával haladunk a föld alatt, a két oldalon futó cső­vezetékek között. — Sokféle célt szolgál az alagút? — érdeklődöm. — Mindenképpen hasznos beru­házás volt. Itt futnak a melegvíz-, gőz- és fűtővezetékek. A vezeték­rendszerben például bármilyen meghibásodás következik be, lejö­vünk, kényelmesen végigvizsgáljuk, s szabad szemmel is felfedezhetjük, hol az üzemzavar. Más haszna is van: most például hideg szél fúj odakint — látom, még most is pi­ros tőle az arca —, idelent pedig kellemes meleg van. Naponta, mondhatnám, több száz beteget kell egyik klinikáról a másikra át­szállítani kivizsgálásra, avagy keze­lésre. Ilyenkor, télen lényegesen kellemesebb a betegszállítás az alagútban. Ugyanúgy az élelmisze­rek, gyógyszerek, ágyneműk stb. szállítása is. — Jó melegek a csövek — jegy­zem meg, s megfogom az egyik szi­getelését. — Ez is egy másik „szolgáltatása” az alagútnak — mosolyog a főener­getikus. — Az alagutak a járdák alatt vezetnek, így természetesen a járda aszfaltja is is átveszi a me­leget, tehát télen, a havas, jeges időben is balesetmentesen közle­kedhetnek a gyalogosok a klinika területén. A leesett hó azonnal el­olvad. Dicsérem a klinikák tervezőjét, avagy tervezőit, az ésszerű beruhá­zást. Juhász Ferenc érti a gondo­latomat. Meg is jegyzi: — Azt hiszem, az egészségügyi intézmények közül egyedülálló a debreceni klinikák alagútrendszere. Behálózza az egész klinikát, sőt ko­rábban a tudományegyetemre is át lehetett jutni a föld alatt.­ — A vágatok összhossza? — bic­centek fejemmel a fővágat végelát­hatatlan hosszúsága felé. — Kiteszi a két kilométert. Egyébként két fővágatra oszlik: a sebészetire és a szülészetire. A szü­lészeti alagútrendszeren eljutha­tunk az ideg- és a szülészeti klini­kákra, valamint az elméleti inté­zetekbe (gyógyszertan, igazságügy, kórbonctan, élettan, szervezéstan és biológia intézetekbe). A sebészeti alagútrendszer a szem-, fül-orr-gé­­ge­, a két sebészeti, a két belgyó­gyászati, a bőr-, a gyermek-, a ra­diológiai és az ortopédklinikákra, illetve a gazdasági igazgatóság épü­letébe vezet. Egyszóval az ember vé­gigjárhatja a klinika valamennyi intézményét anélkül, hogy feljönne az alagútból. A sebészet felől tolókocsi közele­dik. Szemből fehérneműkkel meg­rakott targonca tűnik elő. Aztán amikor a tolókocsi elhaladt, előjön a kitérőből, s folytathatja útját.­­ Ezek lényegében nem is ki­térőnek épültek, az ilyen kis be­ugrók azért vannak, hogy amikor a csövek átmelegszenek és terjedni kezdenek, legyen helyük a türem­­kedésre. Csak amikor a betegszál­lítás megindult, akkor jöttünk rá, hogy ezek a beugrók a kitérésre is­ alkalmasak. Múltja, jelene van a klinikai alagútnak. Vajon van-e jövője? — Feltétlenül — mondja a fő­energetikus, de közben elgondolko­dik. — Bár betegszállításra már nem sokáig használhatjuk. Ugyan­is itt minden fekvő beteg szállításához kell egy beteghordó. Márpedig a klinikán is nagy a munkaerőhiány. Úgy tervezzük, hogy a későbbiekben mikrobusszal oldjuk meg a betegek szállítását. Elköszönünk. A kijárat mellett jövök fel az alagútból. A csípős februári szél megdideregtet. Kelle­mesen gondolok vissza az alagút melegére. Román Dénes II. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1970. FEBRUÁR 14 A hordók birodalmi uten— Dionüszosz a görög mitológiában a bor és a vidámság iste­ne. Az ő birodalmában vagyunk a föld alatt. A pocakos hordó­óriásokban a tavalyi ősz érik vidámsággá. A szüret hangulata ott szunyókál a dongák mögött. A pince hűvösségét csak a gondolat melegíti. A nagy csendet az apró szivattyú dünnyö­­gése sem bírja összetörni. De ez a nagy nyugalom csak látszó­lagos. A bor álmában is percről percre változik, érik. És itt vannak az emberek, akiknek mindennapi munkája a bor nyu­galmának őrzése, a tekintélyes hordóóriások kiszolgálása. Az ő munkájuk nyomán kerül a fehér asztalok közé a derű, a vi­dámság. Nem könnyű ez a munka, és nagy szakértelmet kí­ván. Ismerni kell a borok természetét, melyik milyen gondo­o­zást igényel. Dionüszosz birodalmának a „helytartója” Varga Antal fő­borász. A Debreceni Állami Gazdaság Lenctelepi kerületének borai az ő hozzáértését dicsérik.­­ Az ország minden részében ismerik, szeretik és keresik a debreceni tájjelegű borokat. Debrecen környéke jó nevű bor­vidék volt valamikor. Az idők során ez a hírnév egy kicsit megfakult. A régi dicsőséget nehéz visszaszerezni, de fárado­zásunk úgy látszik meghozza gyümölcsét. Az érdeklődés egyre nő boraink iránt, talán csak éppen Hajdú-Biharban nem any­­nyira, mint ahogyan azt várhatnánk. Beszélgetés közben furcsa folyosóba jutunk. Kétoldalt csö­vek, csapok és gondosan lezárt nyílások. Ez is borpince. Az apró nyílások mögött szobányi, csempével burkolt betontar­tályokban pihen a bor. Ez már a ma pincéje, modern, és a hangulata is más. Visszafelé ismét a nagy fahordók között megyünk. Szabó Sándor pincemester éppen minőségi ellenőrzést végez. - Milyen borokat találhatunk a pincében? - Van itt Ezerjó, Szlankamenka, Kövidinka, de minőségi boraink is vannak: Olaszrizling, Leányka és Hárslevelű. A pincében a hordóktól csak egy ajtó választja el a palac­kozót, ahol szorgos munka folyik. - A múlt évben 400 000 palackot töltöttünk, az idei terv egymillió-kétszázezer palack. Most éppen szénsavval dúsított Szlankamenkát palackozunk. Ez friss, üde pecsenyebor, mosta­ni igényeknek megfelelő. Megkóstoljuk, valóban kellemes. Az aranyszínű bor csillo­gása egy pillanatra feledteti velünk­ a kinti világ gondjait. Fázósan húzzuk összébb magunkon a kabátot, amikor fel­jövünk a napvilágra, ám hangulatunk ha nem is „szüreti”, de vidám, hiszen ragyog a napsütés és belülről melegíti valami a lelkünket, valami, ami abban a pohár borban volt a tavalyi szüret vidámságából... Urbán Péter Egymillió beszélgetés Furcsául érzi magát az ember. A füle mellett suhan el Moszkva hí­vása, Berlin jelentkezése, vagy ép­pen a Csapó utca valamelyik la­kástelefonjának csengetése. Hang, dallam, csevegés, fontos közölniva­ló, vagy éppen néhány mondatos terefere rohan, száguld a vezetéke­ken, a vezetékdzsungelben. Itt a debreceni posta épülete, s a Hatvan utca alatt a vastag beton­falakból — szakmai nyelven — az érpályák százai, ezrei futnak a te­lefonközpontba. Ezekben a gyűjtő­aknákban találkozik a város több mint 6 ezer telefon-előfizetőjének kábele, összesen 17 600 szál veze­ték. — Mennyi hívás futott itt ke­resztül a múlt hónapban? A távközlési üzem vezetői — Szűcs Lajos és Tándor Zsigmond — pontos adattal szolgálnak: 1 122 377. Több mint egymillió csengetés. S ebben a számban nincs benne a vállalatok belső beszélgetése, és az interhívás sem. Ember legyen a talpán, aki ki tud igazodni ebben a labirintusban. Legalábbis a külső szemlélőnek ez a benyomása. Kapitány Imre ká­belmester, Balogh József, Miskolci Mihály szerelő azonban más véle­ményen van. Hallgatom a magya­rázatot : — A várost 44 főkábel hálózza be. Mindnek külön neve van: Néz­ze, Göcs, Törvény, Löki, Sugár, Mikro. Egy kábelben 416 vezeték található. Pontos kimutatások, helyszínrajzok segítik a gyors el­igazodást, a hiba elhárítását. Az alkalmi látogatónak nyo­masztó ez a légkör, ez a látvány. Úgy érzi, mintha hínár fogná kö­rül. Oldalt, fent, elöl, hátul min­denütt vezeték, a betonfalba, viszik a hírt, a kérést, a tanácsot. A deb­receni utcák alatt hálózzák be a várost, mint az ember testében az erek. A járdák, a lakóházak alatt kötik össze az embereket, városo­kat, kontinenseket. Ki gondolná, hogy naponta 37 ezer km vezeték felett lépkedünk, mert ennyi az, ami a földben található. Csöndet és nyugalmat parancsol­nak a betonfalak. De a csönd csak látszólagos. Hiszen élet, pezsgő élet található a kábelekben. Gondoljuk csak meg: januárban 1,1 millió be­szélgetés rohant át ezen az aknán. Ennyiszer hangzott el: Halló ... Tessék... Kapcsolom ... Király Ferenc A CSATORNA Engedélykérés: (az ember legyen ha­tározott). — És le is akar menni a csatornába? — Feltétlenül. — Holnap tíz órakor a Petőfi téren. Onnan eljuthatunk a Vörös Hadsereg útja alá . . . Pontos voltam, de elkéstem, mert az emberek, akik kísértek, nálam is pontosabbak voltak. Már kibontották a lejáratot, letakarították a lépcsőt borító sarat. A lejárat mellé odaké­szítették az esetleg szükséges védő­­felszereléseket, a combig érő gumi­csizmát, az esőköpenyt, a gázálarco­kat . . . Szarvas Péter művezető, Maczi Lajos brigádvezető és Erdős Sándor kísértek, ők mondták el, hogy a gázálarcok, az oxigénpalackos védőruhák, a levegőbiz­­tosító-berendezések azért kellenek, mert sohasem lehet tudni, hogy mi van odalent a város alatt húzódó 126 kilomé­ter hosszú hálózatban. A gyárak kör­nyékén vegyszerek, másutt gázok. A várost kell nagyon ismerni ahhoz, hogy valaki eligazodjon ebben a szakmá­ban . . . Megindultunk a meredek lépcsőn. Előbb számoltam a lépcsőfokokat, az­tán nem számoltam tovább, mert a lé­pésre kellett ügyelni, hogy meg ne csússzak. Itt lent már tompább volt a hang. Ez a déli főgyűjtő. A legkényelme­sebb csatornánk, hiszen akár csónakkal is járható lenne. Fiatal még, nincs vele sok baj . .. Három villanylámpa égett, s mérhe­tetlenül sötét volt mégis. A betont már mélyszürkére festette a mindig párolgó szennyvíz, amelyből évente 11 millió köbméter hömpölyög el e földalatti fo­lyóban. S mintha a szépséggel gúnyo­lódna a szennyvíz, cseppkövektől sza­kállas a mennyezet. Mélyszürkék, feke­ték a kövek. .­ Vigyázzon! Nyálkás sár borít mindent, megcsúsz­ni könnyű. S a víz, amelynek mélysé­ge a 40 centiméter és a két méter kö­zött, néha óráról órára változik, hatvan kilométeres sebességgel rohan az át­emelő telephez.­­ Ha minden szennyvíz a városban maradna, akkor körülbelül egy méter magasan borítaná el Debrecent. . . Egy év alatt persze ... A számítást Szilágyi József főmérnök végezte el, bár magában biztosan meg­nevezte a kérdést, hogy mi történne, ha nem lenne csatorna. Erdős Sándor bácsi, aki 1961 óta dolgozik itt, egy mondatban intézi el a kérdést: - Nem lenne akkor város se, ké­rem ... A levegő nehéz. A rohanó víz lát­tán a Styx, az alvilág folyója jut az ember eszébe. Cliaton ladikja is elférne itt, aki a mitológia szerint az alvilág folyóján átvitte a holtakat. Nyelvem alatt nincs rézpénz, s a mitológiát el­feledteti a csatornák szaga. - Járható csatornánk 13 kilométernyi van. Ehhez jön még az úgynevezett húszható csatornák 50 kilométere. Ti­zenhat emberünk tartja rendben a háló­zatot. A norma szerint legalább harminc ember kellene, így bizony sok a túlóra is... Kotricz Ferenc mérnök fejből mond­ja az adatokat, hiszen sokszor kiszá­mították már. Egy eldugult csatorna már járvány­veszélyt jelenthet, s a vá­rosból távozó szennyvízzel olykor bir­kózni kell. - Egy félóra után menjünk fel. Ide­gennek nehéz itt. . . Szégyellem magam, de örülök a mondatnak. A fekete víz surrog, szi­szeg. Mondják, hogy most nagyon nyu­godt. Majd délután, majd este... És most gyalog valahogy eljuthatnánk a másik lejáratig, bár gyakorlat kell ah­hoz, hogy ebben a vízben lábalni tudjon az ember. - Mi is csak többedmagunkkal me­gyünk, mert aki itt elesik, azt elgör­getné a víz... Valaki mindig bizto­sít. Nem vágok neki a víznek. Félek? Félek is. A csatornatisztítók átlagosan 200 órát dolgoznak havonta. - Mennyit keresnek itt? - 1800 forint körül. Nyolc forintos órabér meg a veszélyességi . . . Újra a főmérnök mondja: - Budapesten 11 forint a kezdő csa­tornabúvár órabére. Ezért is van ke­vés emberünk. Pedig . . . Felfelé is elfelejtem megszámolni a lépcsőfokokat. A fény szinte vakít oda­fent. A Petőfi téren néhányan csodál­kozva néznek, honnan is bukkantunk elő. Kis kétkerekű öltözőkocsi vár. Me­leg van, fűtenek. Itt már barátságosabb a világ. Megszokottabb. Mutatják a gépeket, ami a munkát könnyíti, a vé­dőfelszereléseket, amelyek nélkül dol­gozni sem lehetne. Odalent. A város föld alatti folytatását jelentő csator­nákban. Bartha Gábor Föld alatt? Föld felett? A különöst kerestük volna, ám akikkel be­szélgettünk, azoknak ez a különös a mindennap. Az érlelődő bor zamata a munka. A klinika alagútrendszere a gyógyítás szolgálata, a telefon­­kábelek idegeneknek érthetetlen labirintusa a föld feletti világ érzékeny­­ idegrendszere. A város alatt futó csatornák hálózata a város mindennapi életének része, feltétele. S akik dolgoznak mind e helyeken? Emberek. Semmivel sem má­sok. Nem titkoknál írtunk hát. S a helyszínek megválasztása is csak kö­zös szándék miatt lett — reméljük nem csak nekünk — érdekesebbé.

Next