Hajdú-Bihari Napló, 1970. március (27. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-26 / 72. szám

NAPLÓ SÁMSON HAJA Elképesztő, hogy mit művelnek nálunk az úju­giiók. Minden előze­tes haragoskodás nélkül nekiestek és a nyílt utcán — akarom mondani a nyílt sajtóban — agyonverték, megölték a jobb sorsra érdemes és hosszú életűnek rendeltetett táncdalfesztivált. Már el is temették, s kö­rözik az alávaló gaz tetteseket, akik „méltatlan" cikkek egész áradatá­val keserítették meg a lelkes és méltó — táncdalversenyek szervezésé­re méltó — szerkesztők dalszövegekkel édesített szájízét. Elgondolkodom. Igaza van Bánki Lászlónak, a tévé könnyűzenei szerkesztőjének (lásd Esti Hírlap): a suszter maradjon a kaptafánál. Vegyék végre az újságírók is tudomásul, hogy beleü­thetik az orrukat a háború és a béke kérdésébe, elmélkedhetnek az űrkutatásról, a nép­gazdaság fejlődéséről, nemzetünk s a világ jövőjéről, s egyéb jelenték­telen témákról — ezekhez méltók —, de ne kotnyeleskedjenek bele olyan dolgokba, amelyekhez méltatlanok, s amelyek méltatlanok hozzájuk. Ebben tökéletesen egyetértek Bánki Lászlóval, s abban is, hogy „különben sem fontos az egész, hiszen »csak­ néhány millió em­ber szórakozásáról van szó". Azt viszont igazán sajnálom, hogy ez a szerkesztőknek most a ravatalnál jutott eszébe. Amíg élt a szegény megboldogult, alig látszottak törődni pártfogó közönségével, azzal a fennen hangoztatott néhány millióval. No persze mindjárt más lett volna a helyzet, ha van egy könnyű­zenei színházunk, mely „az amatőrizmust profi körülmények közé” he­lyezi, s lehetőséget ad táncdalénekeseinknek a tanulásra és az önkép­zésre. Mert jelenleg a szegény árva „könnyűzenészek ... törvényen kí­vül állnak, nem tartoznak sehová”, ó, boldogtalan állapot! Mennyivel jobb volna nekik, ha olyan kötöttségekkel és annyi fizetésért dolgoz­hatnának, mint Gábor Miklós! Akkor talán nem űzné a tízezer forintos nyomor autójuk volánja mellé őket, s utazhatnának néha-néha autó­buszon. Éppúgy, mint Gábor Miklós, aki megbízható szemtanúk állí­tása szerint még a villamost se veti meg.­(Lehet, hogy nincs tízezer forintja?) Igaz, ő nyugodtan járhat-kelhet az emberek között, hiszen nem sújtja a „nagy magyar átok”, a gyűlölködő indulatok végletes elszaba­dulása, ugyanis hosszú haja nem lévén nem „irritál egy előítéletektől terhes réteget”, amely nem hajlandó elfogadni, hogy a csimbókos für­tök alatt is érző szív dobog. S nem látja be, hogy harcolni, társadalmat újítani nemcsak tettekkel, de hajnövesztéssel is lehet. Félreértés ne essék, mindenki növessze akkorára a haját, amek­korára akarja, csak ne várjon ezért több elismerést, mint a kopasz ember a tar koponyájáért. A fejek értékét ugyanis a belbecs, és nem a külcsín dönti el. Eddig egyetlen kivétel volt a „történelem”-ben, Sámson, de végül az ő haját is levágták. P. G. I. VITA A VIDÉKI SZÍNHÁZAKRÓL A „vidéki" csak földrajzi meghatározó legyen! A színház jövőjén meditáló, gon­dolatébresztő cikkében Sándor Iván négy, zárójel közé írt mondatával utal rá, hogy Budapesten kívül is van színházi élet, s ez önálló gond, amit a fővárosétól elkülönítve kell megvizsgálni. Fontosnak tartja a magasabb színvonalú együttesek megteremtését, s megpendíti egy vi­déki város színházi centrummá ki­képzésének gondolatát, ahol a bu­dapesti színházakéval egyenrangú társulat szolgálja Tháliát. Nehéz vita nélkül elfogadni, hogy a magyar színházművészet jövőjé­nek taglalásánál csak Budapest ke­rüljön szóba, illetve nehéz egyet­érteni azzal, hogy Magyarországon kétfajta színházművészetet ismer­jünk el: egy fővárosit és egy vidé­kit. E füstölgés ellenére számolni kell a realitásokkal, a kialakult helyzettel, és Sándor Iván zárójeles megjegyzését követve önálló gondo­latkörként kell megközelítenünk a vidéki színházak problémáját. Egyet kell értenünk Sándor Iván­nal: magasabb színvonalú együt­tesek kellenek a vidéki színházakba, s ezáltal kell eltűnnie az egyes fő­városi színházak és a vidékiek kö­zötti különbségnek. A Naplóban kibontakozó vitából kitűnően többen is egyetértünk ab­ban, hogy a tájolás korszaka egy­értelműen lejárt. Ami 1948-ban hő­si tett volt a ponyvás teherautók­kal, napjainkban már Ikarus buszo­kon is szánalmas pótszer, s a ma vidéken működő tíz plusz egy (Dé­ryné) színház képtelen a fővároson kívüli teljes Magyarország színházi ellátását biztosítani. A teljességről alighanem már elöljáróban le kell mondani, nem lehet az ország min­den községét színházi előadással el­látni. Tudomásul kell venni, hogy a színház nem olyan házhoz szállítha­tó me­veltségforrás mint a könyv vagy a hanglemezre rögzített zene vagy akár film is, ami lényegileg azonos a fővárosi premier moziban vagy a falusi művelődési ház vász­nán. Színháznak csak oda kell és szabad mennie, ahol valóban szín­házi előadást lehet tartani, s nem a helyi kényszerkörülményektől sza­bottan, annak csökkentett értékű változatát. És itt mindjárt Sándor Iván javaslatát kell idéznünk, illet­ve vitázni vele. Vajon elég lenne-e még ilyen erősen lecsökkentett elő­adáshely esetén is egy vidéki szín­házi centrum? Aligha, sőt 3—4 cent­rum is kevésnek bizonyul. A fővárosi színházak jövőjének lehetőségeit kutatva, Sándor Iván figyelembe veszi a közönség várható igénytagolódását. Ezzel a tagolódás­sal vidéken is számolni kell, számí­tásba kell venni a színházi szék­hely környezetében levő települé­sek lakosságának összetételét, és igényének sokrétűségét. Példaként említem a Miskolci Nemzeti Színház vonzáskörét. Ez azért is figyelmet érdemel, mert a színház négy éve ellátja a szomszé­dos megyeszékhely, Eger színhá­zát is. Miskolc színházlátogató kö­zönsége ipari munkásságból, mű­szaki értelmiségből, különféle alkal­mazotti kategóriákba tartozókból, igen kis részben humán értelmiség­ből tevődik össze. Egerben inkább a humán értelmiség, azon belül is a pedagógustársadalom dominál. Te­rületükön Ózd tipikusan vasmun­kás és műszaki értelmiségi, Kazinc­barcika bányász, vegyipari munkás és műszaki értelmiségi, Sátoraljaúj­hely humán értelmiségi és alkalma­zotti, Tiszaszederkény műszaki ér­telmiségi, Mezőkövesd paraszti és alkalmazotti közönséggel várja a színházat. Ez a megoszlás részben már tükrözi az igények megoszlását is, de az egyes kategóriákon belül már ma is többféle, egymásnak el­lentmondó kívánsággal találkozunk, és ez az igénymegoszlás a jövőben csak hatványozódhat. Ezzel szem­ben áll egyetlen színház, amely megpróbál sokféle hangszeren, több húron játszani — jól-rosszul. Napjainkban kevés az olyan vi­déki színház, amelyben olyan or­szágos hírű színész működik huza­mosabb ideje, aki képes lenne or­szágos érdeklődést vonzani. Olyan színház pedig, amelyben több nagy színész is működne, talán nincs is. Az a tény, hogy egy-két budapesti színész személyi vagy egyéb okok miatt egy évadra leszerződik egy fő­városhoz közeli színházhoz, elját­szik egy vagy két szerepet, nem megoldás. A vidéki színházaknál viszonylag magas fizetéseket találunk, s nem egy helyen a kiugróan magas fizetés is — országos mércével mérve — középszerűséget honorál. Feltétle­nül vonzóbbá kellene tenni a vidé­ki színházi alkalmazást. Meg kelle­ne találni a pénzügyi lehetőségeit, hogy országos nevű művészek is szí­vesen jöjjenek vidéki városokba, s módot kell teremteni, hogy a film­gyár, a televízió, a rádió is támasz­kodjék a vidékiekre, s ne ritka csodabogarakként kezelje, ha egyik­másik színész olykor kamerák elé jut. Biztosítani kell ilyen esetben, hogy a színész eleget tehessen meg­bízatásának, s ne kelljen például a filmek utószinkronjánál idegen han­got igénybe venni, mert a színészt nem tudja elengedni színháza. Egyéni elképzelésem szerint a jö­vőben néhány nagyobb, patinás színházat érintetlenül kellene hagy­ni, s az előző bekezdésben írtak sze­rint jó művészi erőkkel feltölteni. Ezeket a színházakat úgy kellene fejleszteni, hogy többféle igényt elégíthessenek ki, legyen kamara­­színházuk, s általában a székváro­suk és környéke igényeinek több­féle műsorral szolgálhassanak. Ezek a színházak lehetőleg ne mozdulja­nak ki székvárosukból, vagy ha igen, úgy csak két-három, erre mindenképpen alkalmas városba járjanak ki rendszeresen. Következő lépésnek tartom, hogy mérjük fel, hol lehet egyáltalán színházi előadást tartani. Készüljön valami kataszter a színházak és na­gyobb művelődési házak színpadi adottságairól. E felmérés után ki­alakítandó néhány színházi körzet. Például egy Észak-Magyarországon, egy a Tiszántúlon, egy az Alföldön s a Dunántúlon is egy vagy kettő. E körzetek kapnának egy-egy szín­házat, amely az előbbi kataszterben szereplő helyeken, a színpadtechni­kai lehetőségek ismeretében színre állított produkciókkal rendszeresen felkeresné az ott található tíz-tizen­­két művelődési házat. (Ez a rend­szer nem tévesztendő össze a ré­­gebbi tájolással, sem pedig a Dél­­­né Színház funkciójával.) Adt­­ esetben egy-egy komplett produkci cserealapon a szomszédos körzetbe is átmehetne. E színházakat is ter­mészetesen megfelelő művészi erők­kel kellene feltölteni. A körzeti szín­házak gazdasági fenntartása az érin­tett területek igazgatási szerveinek közös gondja, művészeti munkájukat, műsorpolitikájukat egy országos bi­zottság koordinálná. E módszerrel többféle igényt lehetne kielégíteni. A társulatok esetleg nem naponta utaznának ki a székhelyükről, ha­nem többnapos programokkal száll­hatnának ki egy helyre. Nehéz szakítani a jelenlegi gya­korlattal, a sok évtizedes megszo­­kottsággal, a helyi színház iránti nosztalgiával. De amíg egyetlen tár­sulat látja el a nagyváros és a mesz­­sze vidék szolgálatát, amíg a kevés művészi erő vidéken teljesen szét­­forgácsolódik, javulás nem várható. A fent vázolt terv szerint a helyi színházak majd jobban építhetnek — vidéki kötelezettség nélkül — a helyi igényekre, a körzeti színház érettebb és csonkítás nélküli előadá­sokat vihet városaiba és községei­be. A kis helyeket pedig továbbra is felkeresi a Déryné Színház, s ma­rad még átmenetileg a televízió. Az egész ország egyenértékű szín­házi ellátására, a teljességre adott körülményeink között nem töreked­hetünk, de arra igen, hogy a „vidé­ki” ne minőségi, hanem csak föld­rajzi meghatározó legyen. Benedek Miklós, az Észak-Magyarország (Miskolc) kulturális rovatvezetője Hároméves a Megyei Művelődési Központ Három évvel ezelőtt, 1967. január 1-én alakult meg Debre­cenben a Hajdú-Bihar megyei Tanács Végrehajtó Bizottságá­nak, a Debrecen Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának és a Szakszervezetek Megyei Tanácsának közös megállapodása alapján a Debreceni és Megyei Művelődési Központ. Az in­tézmény létrejöttekor magába olvasztotta a Debrecen Városi Tanács és a szakszervezet felügyelete alá tartozó kulturális, illetve művelődési otthon jellegű intézmények egy részét Debrecenben, ugyanakkor tanácsadói és felügyeleti jogokat kapott a megye területén működő művelődési otthonok, nép­művelési intézmények felett. A művelődési központ tehát egyfelől a megye, másfelől Debrecen város területén fejti ki tevékenységét, folytat szakmai-módszertani irányítást. Három év már elég idő ahhoz, hogy bármely intézmény működéséről, tevékenységének hatásáról áttekintést kapjunk. Ezért tűzte napirendre a debreceni városi és a megyei tanács végrehajtó bizottsága a művelődési központ munkájának érté­kelését, ami a legutóbbi közös ülésen meg is történt. A mű­velődési központ munkájáról szóló jelentést Gyarmati Kál­mán igazgató terjesztette elő. A továbbiakban a jelentés alap­ján szeretnénk a művelődési központ hároméves múltjáról, munkájáról, eredményeiről rövid áttekintést adni, egy-két lényegesebbnek tűnő momentum kiemelésével. A jelentés mindenekelőtt megállapítja, hogy Debrecen gaz­daságilag és társadalmilag igen sokrétű település, éppen ezért a városban differenciált népművelési tevékenységet kell foly­tatni. A művelődési központ munkája az eltelt három év alatt ebben a vonatkozásban tévszerűbb volt, mint a beolvasztott intézményeké annak előtte. Ebből következik, hogy hatása is sokkal nagyobb tömegeket érint. A művelődési központ tehát nem egyenlő az előző intézmények összességével, az egyesített minőségi változást is hozott. A művelődési központ jelenlegi közösségeinek háromezer állandó tagja van, ami önmagában is jelentős szám. Többsé­gük fiatal fizikai dolgozó. Nagy eredménye az intézmény mun­kájának, hogy kapcsolata egyre intenzívebb a fizikai dolgo­zókkal. Igen jelentős annak a kultúrpolitikai elvnek követke­zetes megvalósítása is, hogy a munka tartalmi arányai a mű­szaki, természettudományos, politikai, világnézeti területek fe­lé bővüljenek, az eddig túlsúlyban levő művészeti területek­kel szemben. A számos felsorolható példa közül a közgazda­­sági, jogi ismeretek széles körű propagandáját, a kertészeti kultúra terjesztésének eredményeit, az ifjúsági klubok mű­ködését, a forradalmi évfordulók megünneplésének műsorait lehet kiemelni. A tradíciók és adottságok következtében még mindig az irodalmi, művészeti tevékenység a legerőteljesebb az intéz­mény munkájában. A művelődési központ a különböző szak­­bizottságok, stúdiók létrehozásával, a művészeti szövetsé­gekkel és a megyei társintézményekkel való együttműködés alapján az alkotó tevékenység és a tömegnevelés egységének megteremtésére törekszik. Az intézmény hét élvonalbeli ön­tevékeny művészeti együttessel rendelkezik, melyek az ország­ban és külföldön is elismertek. Ezek az együttesek 1969-ben a megyében 77, Debrecenben 81, megyén kívül pedig 17 alkalom­mal léptek fel. Külföldön 10 országban 17 alkalommal szere­peltek az elmúlt három év alatt. A Debrecenben működő, kiemelkedő színvonalat képvi­selő együttesek a megye hasonló együtteseinek munkájára is kedvező hatással vannak. Az együttesek munkájának igen lényeges és egyre erőteljesebb törekvése az utánpótlás terv­szerű és következetes nevelése, ami a gyermek- és ifjúsági csoportok létrehozása és működtetése által történik. A művelődési központ a saját egységeiben folytatott meg­figyelések tapasztalatait, a kísérletek eredményeit felhasználja Debrecen és a megye művelődési otthon hálózatának irá­nyításában. Ezt elsősorban a járási, városi művelődési köz­pontok útján látja el. A jelentés ezzel a munkával kapcsolat­ban megállapítja, hogy bár a hálózati, módszertani munka évről évre jelentősebb, jelenleg még nem éri el a kívánt szín­vonalat sem mennyiségi, sem minőségi vonatkozásban. Nem tudták még elérni, hogy Debrecen és a megye művelődési otthon jellegű intézményeiben a legfontosabb társadalmi, gazdasági kérdésekkel folyamatosan, kellő intenzitással és kor­szerű formában foglalkozzanak. A jövőben arra fognak tö­rekedni, hogy ilyen irányú törekvéseik a művelődési házak, klubok egész éves tevékenységét meghatározzák. A művelődési központ ez irányú munkájának több haté­kony formája van. Az egyik a patronálás, helyszíni segítés és ellenőrzés. 14 szakbizottság több mint száz szakemberrel végzi ezt a munkát. Ezenkívül két járási művelődési otthon átfogó vizsgálatát végzik el évenként, ami szintén lehetősé­get ad az intézmények munkájának helyes irányba való terelé­sére, a helyes arányok kialakítására. A tanácsi és szakszervezeti hálózat főhivatása és tisztelet­díjas népművelői számára 18-féle többnapos, illetve két és háromhetes tanfolyam biztosítja a rendszeres­­ továbbképzést évenként. Negyedévenként konzultációkat is tartanak. A fó­rumok a különböző művészeti ágak bemutatóira és tanácsko­zására adnak lehetőséget. A munkaterveket, kiemelkedő programok forgatókönyveit módszertani kiadványok formájában közreadják a hálózat szá­mára. Egyes évfordulókra útmutatókat, műsorjavaslatokat ké­szítenek. Egy-egy szakterület időszerű feladatait módszertani levélben foglalják össze, és juttatják el a népművelőkhöz. A központi kiadványokra felhívják a figyelmet, bibliográfiá­kat, jegyzékeket készítenek. A beszámoló a továbbiakban az intézmény társadalmi kap­csolataival, majd a munka objektív és szubjektív feltételei­vel foglalkozott. Utóbbival kapcsolatban többek között meg­állapította, hogy az intézmény Debrecenben 18 különböző épületben van elhelyezve. Hiányzik egy megfelelő, korszerű központi objektum, de a felépítésére vonatkozó tervek már előrehaladott stádiumban vannak. A jelentés végül nyolc pontban határozza meg azokat a feladatokat, melyeket az eddigi munka ismeretében és a to­vábbi munka színvonalának, hatékonyságának megjavítása érdekében a jövőben végre fognak hajtani. Magyar­ Vilmos (ÜNNEP ÉS REHABILITÁCIÓ.) Le­het-e húsz percben akárcsak felvillan­tani is az elsőő magyar proletárdiktatú­ra jellegét, érzékeltetni jelentőségét? Különösen akkor, ha a hallgató inkább a személyiségekre, semmint a törté­nelmi folyamatra kiváncsi. Nos „A mo­dern történetírás problémái" című so­rozat alkotóinak az ötödik adásban si­került megvalósítaniuk a lehetetlent. Rövid, velős, mégis árnyalt szintézisbe foglalták a tudományosságot, az idő­szerűséget és a vonzó előadásmódot. A sorozat kiemelkedően jó és nem ép­pen jó részeinek váltakozása után rá­jöttek arra, hogy történelmi személyi­ségekről — Kun Béláról, Károlyi Mi­­hályról és Kunfi Zsigmondról — be­­szélgetve-vitatkozva kitapinthatók isti erővonalai. A korszakot kutató spe­cialisták bebizonyították, hogy a három politikus a XX. század magyar társa­dalmának egy-egy haladó áramlatát képviselte, s ami a legfontosabb: azt, hogy az adott helyzetben csak Kun Béla alternatívája, a proletárdiktatúra valósulhatott meg. Felesleges bizonygatni a történelem­könyvek igazságait? Nem hinném. En­nek a műsornak éppen az a nagy ér­deme, hogy alkotói-közreműködői ki­csalogatták a tankönyvek lapjairól az elszürkített embereket, elismerően, egyszersmind élesen reagáltak a pub­licisták izgalmas, bár történelmietlen állításaira. Ezzel nemcsak időszerű problémához nyúltak hozzá, hanem a marxista történészek frissítő gondolko­dásmódjából is ízelítőt adtak. Ünnep? Én már csak így tudom el­képzelni legnagyobb évfordulóink meg­ünneplését. Rehabilitáció? Nemcsak Kunfi Zsigmondé, nemcsak a történel­mi személyiségé. Alighanem a tartal­mas és színes ismeretterjesztés, a k. u.p esti rétegműsor megújulásának is fül­­tanúja lehetett az érdekességre és gon­­dolkodtatásra is vágyó hallgató. (HANG - KÉP.) Vagyis a rádió új vasárnap reggeli Magazinja. A csevegő műsorok elburjánzásának korában va­jon igénylik a hallgatók a rádió és te­levízió életét bemutató csevegő műsort? A kérdést most, az első évfolyam har­madik száma után illik föltenni. A vá­lasz nem lehet kétséges, még akkor sem, ha a Magazin rendezője egyelőre csak araszolgatja a lehetőségeket. Vasárnapra váratlanul kitavaszodott. Remek hangulatomat igazán nem ron­totta dr. Márkus Éva másfél órás hí­­vogatója. — Különösen a sportriporte­rek önironikus kitárulkozása szórakoz­tatott. — De ahhoz, hogy a hallgatók odafigyeljenek az önmagukról, munká­jukról író rádiósokra-tévésekre, továb­bi önirónia-adag, jobb kísérőzene és még érdekesebb téma szükségeltetik. Zöldi László HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1970. MÁRCIUS 26.

Next