Hajdú-Bihari Napló, 1970. március (27. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-26 / 72. szám
NAPLÓ SÁMSON HAJA Elképesztő, hogy mit művelnek nálunk az újugiiók. Minden előzetes haragoskodás nélkül nekiestek és a nyílt utcán — akarom mondani a nyílt sajtóban — agyonverték, megölték a jobb sorsra érdemes és hosszú életűnek rendeltetett táncdalfesztivált. Már el is temették, s körözik az alávaló gaz tetteseket, akik „méltatlan" cikkek egész áradatával keserítették meg a lelkes és méltó — táncdalversenyek szervezésére méltó — szerkesztők dalszövegekkel édesített szájízét. Elgondolkodom. Igaza van Bánki Lászlónak, a tévé könnyűzenei szerkesztőjének (lásd Esti Hírlap): a suszter maradjon a kaptafánál. Vegyék végre az újságírók is tudomásul, hogy beleüthetik az orrukat a háború és a béke kérdésébe, elmélkedhetnek az űrkutatásról, a népgazdaság fejlődéséről, nemzetünk s a világ jövőjéről, s egyéb jelentéktelen témákról — ezekhez méltók —, de ne kotnyeleskedjenek bele olyan dolgokba, amelyekhez méltatlanok, s amelyek méltatlanok hozzájuk. Ebben tökéletesen egyetértek Bánki Lászlóval, s abban is, hogy „különben sem fontos az egész, hiszen »csak néhány millió ember szórakozásáról van szó". Azt viszont igazán sajnálom, hogy ez a szerkesztőknek most a ravatalnál jutott eszébe. Amíg élt a szegény megboldogult, alig látszottak törődni pártfogó közönségével, azzal a fennen hangoztatott néhány millióval. No persze mindjárt más lett volna a helyzet, ha van egy könnyűzenei színházunk, mely „az amatőrizmust profi körülmények közé” helyezi, s lehetőséget ad táncdalénekeseinknek a tanulásra és az önképzésre. Mert jelenleg a szegény árva „könnyűzenészek ... törvényen kívül állnak, nem tartoznak sehová”, ó, boldogtalan állapot! Mennyivel jobb volna nekik, ha olyan kötöttségekkel és annyi fizetésért dolgozhatnának, mint Gábor Miklós! Akkor talán nem űzné a tízezer forintos nyomor autójuk volánja mellé őket, s utazhatnának néha-néha autóbuszon. Éppúgy, mint Gábor Miklós, aki megbízható szemtanúk állítása szerint még a villamost se veti meg.(Lehet, hogy nincs tízezer forintja?) Igaz, ő nyugodtan járhat-kelhet az emberek között, hiszen nem sújtja a „nagy magyar átok”, a gyűlölködő indulatok végletes elszabadulása, ugyanis hosszú haja nem lévén nem „irritál egy előítéletektől terhes réteget”, amely nem hajlandó elfogadni, hogy a csimbókos fürtök alatt is érző szív dobog. S nem látja be, hogy harcolni, társadalmat újítani nemcsak tettekkel, de hajnövesztéssel is lehet. Félreértés ne essék, mindenki növessze akkorára a haját, amekkorára akarja, csak ne várjon ezért több elismerést, mint a kopasz ember a tar koponyájáért. A fejek értékét ugyanis a belbecs, és nem a külcsín dönti el. Eddig egyetlen kivétel volt a „történelem”-ben, Sámson, de végül az ő haját is levágták. P. G. I. VITA A VIDÉKI SZÍNHÁZAKRÓL A „vidéki" csak földrajzi meghatározó legyen! A színház jövőjén meditáló, gondolatébresztő cikkében Sándor Iván négy, zárójel közé írt mondatával utal rá, hogy Budapesten kívül is van színházi élet, s ez önálló gond, amit a fővárosétól elkülönítve kell megvizsgálni. Fontosnak tartja a magasabb színvonalú együttesek megteremtését, s megpendíti egy vidéki város színházi centrummá kiképzésének gondolatát, ahol a budapesti színházakéval egyenrangú társulat szolgálja Tháliát. Nehéz vita nélkül elfogadni, hogy a magyar színházművészet jövőjének taglalásánál csak Budapest kerüljön szóba, illetve nehéz egyetérteni azzal, hogy Magyarországon kétfajta színházművészetet ismerjünk el: egy fővárosit és egy vidékit. E füstölgés ellenére számolni kell a realitásokkal, a kialakult helyzettel, és Sándor Iván zárójeles megjegyzését követve önálló gondolatkörként kell megközelítenünk a vidéki színházak problémáját. Egyet kell értenünk Sándor Ivánnal: magasabb színvonalú együttesek kellenek a vidéki színházakba, s ezáltal kell eltűnnie az egyes fővárosi színházak és a vidékiek közötti különbségnek. A Naplóban kibontakozó vitából kitűnően többen is egyetértünk abban, hogy a tájolás korszaka egyértelműen lejárt. Ami 1948-ban hősi tett volt a ponyvás teherautókkal, napjainkban már Ikarus buszokon is szánalmas pótszer, s a ma vidéken működő tíz plusz egy (Déryné) színház képtelen a fővároson kívüli teljes Magyarország színházi ellátását biztosítani. A teljességről alighanem már elöljáróban le kell mondani, nem lehet az ország minden községét színházi előadással ellátni. Tudomásul kell venni, hogy a színház nem olyan házhoz szállítható meveltségforrás mint a könyv vagy a hanglemezre rögzített zene vagy akár film is, ami lényegileg azonos a fővárosi premier moziban vagy a falusi művelődési ház vásznán. Színháznak csak oda kell és szabad mennie, ahol valóban színházi előadást lehet tartani, s nem a helyi kényszerkörülményektől szabottan, annak csökkentett értékű változatát. És itt mindjárt Sándor Iván javaslatát kell idéznünk, illetve vitázni vele. Vajon elég lenne-e még ilyen erősen lecsökkentett előadáshely esetén is egy vidéki színházi centrum? Aligha, sőt 3—4 centrum is kevésnek bizonyul. A fővárosi színházak jövőjének lehetőségeit kutatva, Sándor Iván figyelembe veszi a közönség várható igénytagolódását. Ezzel a tagolódással vidéken is számolni kell, számításba kell venni a színházi székhely környezetében levő települések lakosságának összetételét, és igényének sokrétűségét. Példaként említem a Miskolci Nemzeti Színház vonzáskörét. Ez azért is figyelmet érdemel, mert a színház négy éve ellátja a szomszédos megyeszékhely, Eger színházát is. Miskolc színházlátogató közönsége ipari munkásságból, műszaki értelmiségből, különféle alkalmazotti kategóriákba tartozókból, igen kis részben humán értelmiségből tevődik össze. Egerben inkább a humán értelmiség, azon belül is a pedagógustársadalom dominál. Területükön Ózd tipikusan vasmunkás és műszaki értelmiségi, Kazincbarcika bányász, vegyipari munkás és műszaki értelmiségi, Sátoraljaújhely humán értelmiségi és alkalmazotti, Tiszaszederkény műszaki értelmiségi, Mezőkövesd paraszti és alkalmazotti közönséggel várja a színházat. Ez a megoszlás részben már tükrözi az igények megoszlását is, de az egyes kategóriákon belül már ma is többféle, egymásnak ellentmondó kívánsággal találkozunk, és ez az igénymegoszlás a jövőben csak hatványozódhat. Ezzel szemben áll egyetlen színház, amely megpróbál sokféle hangszeren, több húron játszani — jól-rosszul. Napjainkban kevés az olyan vidéki színház, amelyben olyan országos hírű színész működik huzamosabb ideje, aki képes lenne országos érdeklődést vonzani. Olyan színház pedig, amelyben több nagy színész is működne, talán nincs is. Az a tény, hogy egy-két budapesti színész személyi vagy egyéb okok miatt egy évadra leszerződik egy fővároshoz közeli színházhoz, eljátszik egy vagy két szerepet, nem megoldás. A vidéki színházaknál viszonylag magas fizetéseket találunk, s nem egy helyen a kiugróan magas fizetés is — országos mércével mérve — középszerűséget honorál. Feltétlenül vonzóbbá kellene tenni a vidéki színházi alkalmazást. Meg kellene találni a pénzügyi lehetőségeit, hogy országos nevű művészek is szívesen jöjjenek vidéki városokba, s módot kell teremteni, hogy a filmgyár, a televízió, a rádió is támaszkodjék a vidékiekre, s ne ritka csodabogarakként kezelje, ha egyikmásik színész olykor kamerák elé jut. Biztosítani kell ilyen esetben, hogy a színész eleget tehessen megbízatásának, s ne kelljen például a filmek utószinkronjánál idegen hangot igénybe venni, mert a színészt nem tudja elengedni színháza. Egyéni elképzelésem szerint a jövőben néhány nagyobb, patinás színházat érintetlenül kellene hagyni, s az előző bekezdésben írtak szerint jó művészi erőkkel feltölteni. Ezeket a színházakat úgy kellene fejleszteni, hogy többféle igényt elégíthessenek ki, legyen kamaraszínházuk, s általában a székvárosuk és környéke igényeinek többféle műsorral szolgálhassanak. Ezek a színházak lehetőleg ne mozduljanak ki székvárosukból, vagy ha igen, úgy csak két-három, erre mindenképpen alkalmas városba járjanak ki rendszeresen. Következő lépésnek tartom, hogy mérjük fel, hol lehet egyáltalán színházi előadást tartani. Készüljön valami kataszter a színházak és nagyobb művelődési házak színpadi adottságairól. E felmérés után kialakítandó néhány színházi körzet. Például egy Észak-Magyarországon, egy a Tiszántúlon, egy az Alföldön s a Dunántúlon is egy vagy kettő. E körzetek kapnának egy-egy színházat, amely az előbbi kataszterben szereplő helyeken, a színpadtechnikai lehetőségek ismeretében színre állított produkciókkal rendszeresen felkeresné az ott található tíz-tizenkét művelődési házat. (Ez a rendszer nem tévesztendő össze a régebbi tájolással, sem pedig a Délné Színház funkciójával.) Adt esetben egy-egy komplett produkci cserealapon a szomszédos körzetbe is átmehetne. E színházakat is természetesen megfelelő művészi erőkkel kellene feltölteni. A körzeti színházak gazdasági fenntartása az érintett területek igazgatási szerveinek közös gondja, művészeti munkájukat, műsorpolitikájukat egy országos bizottság koordinálná. E módszerrel többféle igényt lehetne kielégíteni. A társulatok esetleg nem naponta utaznának ki a székhelyükről, hanem többnapos programokkal szállhatnának ki egy helyre. Nehéz szakítani a jelenlegi gyakorlattal, a sok évtizedes megszokottsággal, a helyi színház iránti nosztalgiával. De amíg egyetlen társulat látja el a nagyváros és a meszsze vidék szolgálatát, amíg a kevés művészi erő vidéken teljesen szétforgácsolódik, javulás nem várható. A fent vázolt terv szerint a helyi színházak majd jobban építhetnek — vidéki kötelezettség nélkül — a helyi igényekre, a körzeti színház érettebb és csonkítás nélküli előadásokat vihet városaiba és községeibe. A kis helyeket pedig továbbra is felkeresi a Déryné Színház, s marad még átmenetileg a televízió. Az egész ország egyenértékű színházi ellátására, a teljességre adott körülményeink között nem törekedhetünk, de arra igen, hogy a „vidéki” ne minőségi, hanem csak földrajzi meghatározó legyen. Benedek Miklós, az Észak-Magyarország (Miskolc) kulturális rovatvezetője Hároméves a Megyei Művelődési Központ Három évvel ezelőtt, 1967. január 1-én alakult meg Debrecenben a Hajdú-Bihar megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának, a Debrecen Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának és a Szakszervezetek Megyei Tanácsának közös megállapodása alapján a Debreceni és Megyei Művelődési Központ. Az intézmény létrejöttekor magába olvasztotta a Debrecen Városi Tanács és a szakszervezet felügyelete alá tartozó kulturális, illetve művelődési otthon jellegű intézmények egy részét Debrecenben, ugyanakkor tanácsadói és felügyeleti jogokat kapott a megye területén működő művelődési otthonok, népművelési intézmények felett. A művelődési központ tehát egyfelől a megye, másfelől Debrecen város területén fejti ki tevékenységét, folytat szakmai-módszertani irányítást. Három év már elég idő ahhoz, hogy bármely intézmény működéséről, tevékenységének hatásáról áttekintést kapjunk. Ezért tűzte napirendre a debreceni városi és a megyei tanács végrehajtó bizottsága a művelődési központ munkájának értékelését, ami a legutóbbi közös ülésen meg is történt. A művelődési központ munkájáról szóló jelentést Gyarmati Kálmán igazgató terjesztette elő. A továbbiakban a jelentés alapján szeretnénk a művelődési központ hároméves múltjáról, munkájáról, eredményeiről rövid áttekintést adni, egy-két lényegesebbnek tűnő momentum kiemelésével. A jelentés mindenekelőtt megállapítja, hogy Debrecen gazdaságilag és társadalmilag igen sokrétű település, éppen ezért a városban differenciált népművelési tevékenységet kell folytatni. A művelődési központ munkája az eltelt három év alatt ebben a vonatkozásban tévszerűbb volt, mint a beolvasztott intézményeké annak előtte. Ebből következik, hogy hatása is sokkal nagyobb tömegeket érint. A művelődési központ tehát nem egyenlő az előző intézmények összességével, az egyesített minőségi változást is hozott. A művelődési központ jelenlegi közösségeinek háromezer állandó tagja van, ami önmagában is jelentős szám. Többségük fiatal fizikai dolgozó. Nagy eredménye az intézmény munkájának, hogy kapcsolata egyre intenzívebb a fizikai dolgozókkal. Igen jelentős annak a kultúrpolitikai elvnek következetes megvalósítása is, hogy a munka tartalmi arányai a műszaki, természettudományos, politikai, világnézeti területek felé bővüljenek, az eddig túlsúlyban levő művészeti területekkel szemben. A számos felsorolható példa közül a közgazdasági, jogi ismeretek széles körű propagandáját, a kertészeti kultúra terjesztésének eredményeit, az ifjúsági klubok működését, a forradalmi évfordulók megünneplésének műsorait lehet kiemelni. A tradíciók és adottságok következtében még mindig az irodalmi, művészeti tevékenység a legerőteljesebb az intézmény munkájában. A művelődési központ a különböző szakbizottságok, stúdiók létrehozásával, a művészeti szövetségekkel és a megyei társintézményekkel való együttműködés alapján az alkotó tevékenység és a tömegnevelés egységének megteremtésére törekszik. Az intézmény hét élvonalbeli öntevékeny művészeti együttessel rendelkezik, melyek az országban és külföldön is elismertek. Ezek az együttesek 1969-ben a megyében 77, Debrecenben 81, megyén kívül pedig 17 alkalommal léptek fel. Külföldön 10 országban 17 alkalommal szerepeltek az elmúlt három év alatt. A Debrecenben működő, kiemelkedő színvonalat képviselő együttesek a megye hasonló együtteseinek munkájára is kedvező hatással vannak. Az együttesek munkájának igen lényeges és egyre erőteljesebb törekvése az utánpótlás tervszerű és következetes nevelése, ami a gyermek- és ifjúsági csoportok létrehozása és működtetése által történik. A művelődési központ a saját egységeiben folytatott megfigyelések tapasztalatait, a kísérletek eredményeit felhasználja Debrecen és a megye művelődési otthon hálózatának irányításában. Ezt elsősorban a járási, városi művelődési központok útján látja el. A jelentés ezzel a munkával kapcsolatban megállapítja, hogy bár a hálózati, módszertani munka évről évre jelentősebb, jelenleg még nem éri el a kívánt színvonalat sem mennyiségi, sem minőségi vonatkozásban. Nem tudták még elérni, hogy Debrecen és a megye művelődési otthon jellegű intézményeiben a legfontosabb társadalmi, gazdasági kérdésekkel folyamatosan, kellő intenzitással és korszerű formában foglalkozzanak. A jövőben arra fognak törekedni, hogy ilyen irányú törekvéseik a művelődési házak, klubok egész éves tevékenységét meghatározzák. A művelődési központ ez irányú munkájának több hatékony formája van. Az egyik a patronálás, helyszíni segítés és ellenőrzés. 14 szakbizottság több mint száz szakemberrel végzi ezt a munkát. Ezenkívül két járási művelődési otthon átfogó vizsgálatát végzik el évenként, ami szintén lehetőséget ad az intézmények munkájának helyes irányba való terelésére, a helyes arányok kialakítására. A tanácsi és szakszervezeti hálózat főhivatása és tiszteletdíjas népművelői számára 18-féle többnapos, illetve két és háromhetes tanfolyam biztosítja a rendszeres továbbképzést évenként. Negyedévenként konzultációkat is tartanak. A fórumok a különböző művészeti ágak bemutatóira és tanácskozására adnak lehetőséget. A munkaterveket, kiemelkedő programok forgatókönyveit módszertani kiadványok formájában közreadják a hálózat számára. Egyes évfordulókra útmutatókat, műsorjavaslatokat készítenek. Egy-egy szakterület időszerű feladatait módszertani levélben foglalják össze, és juttatják el a népművelőkhöz. A központi kiadványokra felhívják a figyelmet, bibliográfiákat, jegyzékeket készítenek. A beszámoló a továbbiakban az intézmény társadalmi kapcsolataival, majd a munka objektív és szubjektív feltételeivel foglalkozott. Utóbbival kapcsolatban többek között megállapította, hogy az intézmény Debrecenben 18 különböző épületben van elhelyezve. Hiányzik egy megfelelő, korszerű központi objektum, de a felépítésére vonatkozó tervek már előrehaladott stádiumban vannak. A jelentés végül nyolc pontban határozza meg azokat a feladatokat, melyeket az eddigi munka ismeretében és a további munka színvonalának, hatékonyságának megjavítása érdekében a jövőben végre fognak hajtani. Magyar Vilmos (ÜNNEP ÉS REHABILITÁCIÓ.) Lehet-e húsz percben akárcsak felvillantani is az elsőő magyar proletárdiktatúra jellegét, érzékeltetni jelentőségét? Különösen akkor, ha a hallgató inkább a személyiségekre, semmint a történelmi folyamatra kiváncsi. Nos „A modern történetírás problémái" című sorozat alkotóinak az ötödik adásban sikerült megvalósítaniuk a lehetetlent. Rövid, velős, mégis árnyalt szintézisbe foglalták a tudományosságot, az időszerűséget és a vonzó előadásmódot. A sorozat kiemelkedően jó és nem éppen jó részeinek váltakozása után rájöttek arra, hogy történelmi személyiségekről — Kun Béláról, Károlyi Mihályról és Kunfi Zsigmondról — beszélgetve-vitatkozva kitapinthatók isti erővonalai. A korszakot kutató specialisták bebizonyították, hogy a három politikus a XX. század magyar társadalmának egy-egy haladó áramlatát képviselte, s ami a legfontosabb: azt, hogy az adott helyzetben csak Kun Béla alternatívája, a proletárdiktatúra valósulhatott meg. Felesleges bizonygatni a történelemkönyvek igazságait? Nem hinném. Ennek a műsornak éppen az a nagy érdeme, hogy alkotói-közreműködői kicsalogatták a tankönyvek lapjairól az elszürkített embereket, elismerően, egyszersmind élesen reagáltak a publicisták izgalmas, bár történelmietlen állításaira. Ezzel nemcsak időszerű problémához nyúltak hozzá, hanem a marxista történészek frissítő gondolkodásmódjából is ízelítőt adtak. Ünnep? Én már csak így tudom elképzelni legnagyobb évfordulóink megünneplését. Rehabilitáció? Nemcsak Kunfi Zsigmondé, nemcsak a történelmi személyiségé. Alighanem a tartalmas és színes ismeretterjesztés, a k. u.p esti rétegműsor megújulásának is fültanúja lehetett az érdekességre és gondolkodtatásra is vágyó hallgató. (HANG - KÉP.) Vagyis a rádió új vasárnap reggeli Magazinja. A csevegő műsorok elburjánzásának korában vajon igénylik a hallgatók a rádió és televízió életét bemutató csevegő műsort? A kérdést most, az első évfolyam harmadik száma után illik föltenni. A válasz nem lehet kétséges, még akkor sem, ha a Magazin rendezője egyelőre csak araszolgatja a lehetőségeket. Vasárnapra váratlanul kitavaszodott. Remek hangulatomat igazán nem rontotta dr. Márkus Éva másfél órás hívogatója. — Különösen a sportriporterek önironikus kitárulkozása szórakoztatott. — De ahhoz, hogy a hallgatók odafigyeljenek az önmagukról, munkájukról író rádiósokra-tévésekre, további önirónia-adag, jobb kísérőzene és még érdekesebb téma szükségeltetik. Zöldi László HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1970. MÁRCIUS 26.