Hajdú-Bihari Napló, 1970. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-16 / 217. szám

Kihasználják a jó Őszi munkák a berettyóújfalui Dózsa Tsz-ben Nehéz tavasz, nehéz nyár. Belvíz borította a földeket, gyakori eső áz­tatta a talajt. Emiatt az emberek és a gépek nem tudtak dolgozni. Fe­szült várakozással várták azt a na­pot, órát, hogy végezhessék munká­jukat a határban. A kedvezőtlen időjárás hátráltatta, késleltette a növényápolást, gondot okozott az aratásban. Küzdelmet jelentett az elmúlt időszak a berettyóújfalui Dózsa Termelőszövetkezetben is. Őket is sújtotta a belvíz, az ő területüket sem kerülte el az eső. S mindezek ellenére előrelátással, jó szervezés­sel elérték azt, hogy ha nehézségek és küzdelmek árán is, de augusztus 22-én befejezték az aratást. Arra tö­rekedtek, hogy az aratással párhu­zamosan felszántsák és el is mun­kálják az őszi vetésre kerülő terü­leteket. Eddig 1000 holdat már fel­szántottak. Még 600 hold búzának készítik elő a talajt. Talán még sohasem várták a szö­vetkezetek úgy a meleg, hosszan­tartó őszt, mint éppen az idén. Ért­hető is ez az aggodalom és izgalom­mal telített várakozás. Ha bekö­szönt az esőzés, akkor szünetel a munka, várni kell a talaj szikkadá­­sára. Most, amikor végre napok óta kedvez az időjárás, ezt az időt kell jól kihasználni a talajelőkészítés, a szántás-vetés minél előbbi befejezé­sére. Még hatszáz hold búzának készí­tik elő a talajt a szövetkezetben. Ez most az egyik legfontosabb feladat. Az ország kenyeréről van szó, ezt tudják a mezőgazdasági üzem tag­jai és mindent elkövetnek, hogy idejében és jó minőségben kerüljön a búza a földbe. Naponta tizenkét gép dolgozik a talajelőkészítésben. Napi teljesít­ményük hatvan-nyolcvan hold. Ta­vaszi vetésre, szántásra vár még kétszáz hold. Nagy ez a terület, a búzáéval együtt nyolcszáz hold. En­nek kifogástalan megművelése gon­dos irányítást, jó szervezést igényel. Ebben nincs hiányosság a termelő­­szövetkezetben. Egy emberként dol­goznak a tagok az őszi munkák si­keres befejezése érdekében. Gépek zajától hangos a határ. Az ekék friss barázdákat húznak, csillog a föld nyomukban. Akaraterő, fele­lősségvállalás jellemző a szövetke­zeti családok tevékenységére. Ez az esztendő próbatétel volt ve­zetőnek és egyszerű tagnak egy­aránt. Bármennyire is kedvezőtlen az időjárás, nem volt megtorpanás, elkeseredés a mezőgazdasági üzem­ben. A kiesések miatt senkit sem hibáztattak, az emberek tudták, hogy a legjobb szándék és akarat mellett sem tudnak szembeszállni a mindennapos esővel, a természet mostohaságával. Azt is tudták, hogy a nehézségek, akadályok leküzdésé­hez együttesen, közös összefogással lehet ered­ményesen fellépni. Ez a törhetetlen akarat mutatkozik meg most az őszi munkák kezdetének idején is. Párt- és gazdasági vezetőségi ülé­seken, brigádértekezleteken arról tárgyaltak, hogyan, milyen módon lehetne a feltételek biztosítása mel­lett gyorsítani és a minőségi köve­telményeknek is eleget téve idejé­ben elvégezni az őszi szántást, elő­készíteni a talajt tavaszra. Tör­vényként mondták ki: mindent el­követnek, hogy ne maradjon szán­­tatlan terület. A szakvezetés úgy határozott, hogy a munka gyorsítá­sa és minőségi elvégzése érdekében — a korábbi évek gyakorlatától el­térően — a szántásban résztvevő traktorosoknak holdanként a mű­szaknormán felül még tíz forintot fizetnek. Ezt az úgynevezett többlet összeget hetenként kifizetik a trak­torosoknak. A vezetőség határoza­tát örömmel fogadták a gépeken dolgozók s ezt a gondoskodást és törődést becsületes és szorgalmas munkával hálálják meg. A lánctalpas gépek a talajmun­kában két műszakban, a traktorok pedig nyújtott műszakban dolgoz­nak. Este tíz óráig szántanak a szö­vetkezet határában. Az anyagi ösz­tönzésnek ez a formája c­endületet adott a traktorosoknak. A vezetőség felismerése helyes volt: ilyen küzdelmes és nehéz ta­vasz, nyár után az anyagiak révén is meg kell becsülni mindazoknak a munkáját, akik fáradságot nem ismerve tevékenykednek a jövő év kenyerének megteremtéséért. Kedvező időjárás estén a még hátra levő nyolcszáz holdon 10—12 nap alatt el akarják végezni a szán­tást. Erre megvan a lehetőség a szö­vetkezetben. Király Gergely, a szövetkezet el­nöke, miközben ismertette az őszi feladatokat, Sóvárgó tekintettel kémlelte az eget. Nagyot sóhajtott, csak ilyen verőfényes időnk lenne egy hónapig, akkor mázsás gond szakadna le a vállunkról. Úgy fé­lünk már az esőtől, mint a tűztől. Az idén volt benne részünk bősé­gesen. Területünk egy részét­ még most is belvíz borítja. Ahhoz, hogy maradéktalanul eleget tudjunk ten­ni őszi programunknak, mindenek előtt melegre, száraz, napfényes időre van szükségünk. E hét közepén — a tervek sze­rint — megkezdik a cukorrépa ásá­sát és szedését, ezzel párhuzamo­san pedig az őszi árpa és a takar­mánykeverék vetését. A talaj már elő van készítve. A kedvezőtlen időjárás miatt kö­rülbelül két-három hetet késik a szövetkezetben a kukorica törése. Először azt a tengerit törik, amely­nek helyére búzát vetnek. A tapasztalatok alapján nyugod­tan mondhatjuk, a Trózsa Termelő­­szövetkezet vezetősége és tagsága mindent megtett és megtesz annak érdekében, hogy sikeresen végre­hajtsák az őszi feladatokat. Bieliczky Sándor ■ ■■■■■■■ Sokszor tapasztaltuk a múltban, hogy bizonyos árucikkeket akkor kezdett gyártani az ipar, amikor a divat már megváltozott. A követ­kezmény: magas készletállomány, kényszer­leértékelés és üzleti vesz­teség az egyik oldalon, kielégítetlen kereslet a másik oldalon. Ezzel kap­csolatosan kérdezzük időnként: miért nem vagy mikor alkalmazko­dik az ipar (a kereskedelem) a di­vathoz vagy a kereslethez? Az alkalmazkodás a gazdasági életben egyértelmű a vállalkozás­sal. Minden gazdasági vállalkozás célja a lehető legkisebb ráfordítás­sal a lehető legnagyobb nyereség elérése, miközben a vállalkozó ki­­sebb-nagyobb kockázatot visel.­­ Kockázatviselés nélkül - tartósan - nyereségre nem lehet szert tenni, legalábbis abban az esetben, ha a piac funkcióképes. Az esetleges kockázati veszteség­­ minimálisra való csökkentéséhez ter­mészetesen minden vállalatnak ér­dekei fűződnek. Többek között ezért is kerül előtérbe a közép- és hosszútávra szóló vállalati fejlesz­tési koncepciók, tervek kidolgozása. Minden jel arra mutat, hogy a gaz­daságirányítás jelenlegi rendszeré­ben a vállalatok és szövetkezetek igénye a jövő kutatása és feltárása, a piaci lehetőségek és az esetleges veszélyzónák feltárása iránt sokkal erősebb mint a múltban volt. És ez érthető, hiszen a vállalatok döntési hatáskörének növekedésével növe­kedett felelősségük és kockázatvise­lési kötelezettségük is. A tervezés tehát nem a felső szervek által kí­­vülről diktált feladat többé, hanem a vállalati döntési rendszer szerves része, belső igénye. Az esetleges kockázati vesztesé­gek csökkentésére irányuló törekvés realizálódásának egyik lehetséges módja alternatív fejlesztési koncep­ciók kidolgozása. Természetesen sokkal könnyebb ezt a követelményt felállítani, mint megvalósítani. Hi­szen egyetlen vállalatfejlesztési terv kidolgozása is - ha azt valóban megalapozottan készítik elő - igen nagy energiákat köt le, nagy infor­mációs anyag felkutatását és fel­dolgozását teszi szükségessé. Hát még az alternatívák kidolgozása! Igaz, hogy a népgazdasági össze­függések tekintetében nálunk a vál­lalatok biztosabb alapokra építhet­nek, mint a­ tőkésországokban. A népgazdasági terv és a tervcélokkal összhangban lévő szabályozó rend­szer, legalábbis középtávon megad­ja a vállalati orientáció fő irányát. A népgazdasági terv mellett a vál­lalatok a minisztériumok ágazati fejlesztési terveire is támaszkod­hatnak. Mindez már önmagában is jó alap a vállalati középtávú ter­vek elkészítéséhez. Mindez azonban nem elégséges, hiszen ezek a tervek nem foglalkoz­hatnak részletekbe menően az egyes áru (szolgáltatási)­­ piacok hely­zetével, a kereseti és kínálati viszo­nyok alakulásával, a technikai fej­lődés valamennyi olyan részkérdé­seivel, amelyek pedig a vállalatok szempontjából sorsdöntőek lehetnek. A részletek a vállalatokra tartoz­nak. Amikor a vállalat tervez, állan­dóan az a kérdés lebeg előtte: jól alkalmazkodik-e a változó viszo­nyokhoz, illetve hogyan alkalmaz­kodjék a minduntalan változó kör­nyezeti feltételekhez. Ez az alkal­mazkodási igény talán gyengébb a kohászatban és erőteljesebb a gép­iparban, vagy a divatiparokban. Ezért a vállalatoknak olyan fejlesz­tési politikát célszerű követniük, amely erősíti alkalmazkodó képes­ségüket, manőverezési lehetőségei­ket. Erre éppen úgy nem lehet (és nem is szabad) általánosítható re­cepteket adni, mint pl. a kockáza­ti tényező mértékére. Amíg az egyik vállalatnál­ az erőforrások koncentrációja és a nagyfokú spe­cializáló, addig a másiknál a vá­laszték bővítése és a piacok széthú­zása javítja az alkalmazkodóképes­séget-, vannak vállalatok, ahol az adott időszakban a gyártmányfej­lesztés, más vállalatoknál pl. a for­galmazási rendszer és a piaci mun­ka megjavítása az alkalmazko­dóképesség javításának a feltéte­le. Az alkalmazkodóképesség javítása természetesen nem öncélú. Bebizo­nyosodott, hogy a rugalmasság, a­­ gyors reagálási készség a verseny­­képesség egyik fontos feltétele, amely önmagában is erőforrás-ténye­zőnek tekintendő. A vállalatok, amikor az alkal­mazkodóképesség javításáról van szó, rendszerint mint eladók, mint értékesítők vizsgálják a témát. Pe­dig minden vállalat vásárló is, fel­használó is: munkát, energiát, nyers- és alapanyagot, különféle szolgál­tatásokat vesznek igénybe a terme­lési folyamatban. A legígéretesebb fejlesztési elgondolás is zátonyra futhat a megvalósítás során, ha ki­derül, hogy pl. a szóbanforgó ter­mékhez szükséges anyagféleségek árszínvonala nagymértékben megnö­vekedett vagy éppenséggel szakem­berhiány miatt vezet csődhöz a fej­lesztési elgondolás. Előfordulhat az ellenkezője is, amikor éppenséggel egy új, igen olcsó helyettesítő anyag megjelenése teszi versenyképtelenné a vállalat által gyártott terméket stb. Az alkalmazkodóképességről töb­ben úgy vélik : mindent megtettek, ha biztosították, hogy vállalatuk ké­szen álljon minden változásra való gyors reagálásra. Ha ezt megtették, igaz, hogy már sokat tettek, de még sem mindent. A vállalkozó típusú vezető ugyanis nem elégszik meg azzal, hogy passzív módon alkal­mazkodik a mindenkori keresleti és kínálati viszonyokhoz, a műszaki fejlődés által kiváltott követelmé­nyekhez. Az alkalmazkodás aktív értelmezése feltételezi, magában foglalja a környezetre való hatást, a a környezet befolyásolását is. Ezt a vállalat bizonyos technológiák és termékek élenjáró fejlesztésével, sajátos árpolitikával, piaci munká­val érheti el. Amikor piacteremtés­­ről beszélünk, rendszerint arra gon­dolunk, hogy a vállalat nem csu­pán követi a műszaki és a gazdasá­gi feltételekben végbement változá­sokat, hanem saját tevékenységével maga is e feltételek és viszonyok alakítójává, formálójává válik. Ez a fajta aktív alkalmazkodás nagy mér­őkben függ a vállalat vezetési­­stílu­sától és a Vezetők kockázatviselési készségétől. Már szóltunk az alternatív fej­­lesztési koncepciók kidolgozásának a fontosságáról. Nos, jelentősége most válik igazán érthetővé: a gyors és hatásos alkalmazkodás - azaz a versenyképesség - feltétele az al­ternatív lehetőségek feltárása. Ezek kidolgozására fordított munka rend­szerint bőségesen megtérül a válla­lat számára, még akkor is, ha ezt nem mindig lehet számszerűen, a nyereségben kimutatni. Dr. Varga György A Központi Bizottság kongresszusi irányelveiben azt olvashatjuk: „A szocialista építőmunka, a gazdasági, kulturális fejlődés eredményeként tovább javultak ha­zánkban a dolgozók életkörülményei, öt év alatt a munkások és alkalmazottak reáljövedelme átlagosan 30—32 százalékkal, az egy keresőre jutó reálbér mint­egy tizenhét százalékkal emelkedett.” Ezeket a számokat olvasva az emberek többsége egy kicsit talán hitetlenkedik. Túlságosan is soknak tűnik, s úgy érezzük, nem vettünk észre ekkora fejlődést sa­ját életszínvonalunkon, családi költségvetéseink alaku­lásán. Hiszen, amikor fizetés napján beosztjuk a pénzt, általában úgy tapasztaljuk, nem telik mindenre, amit szeretnénk, ha csak kicsivel is, de mindig több kellene. Gondolom, amíg a világon pénz lesz, az embereknek mindig lesz ilyen problémájuk. Valami újat mindig ki­találnak, valami mindig van, ami még hiányzik a ház­tartásunkból, vagy amit nagyon szeretnénk elérni. Ha végre megvan a szobabútor, akkor függöny is kellene, a porszívó után hűtőgép következik, s amikor már magnónk is van, a gépkocsi kerül sorra. Ki tudná meg­mondani, vajon a víkendházak után a magánhelikop­ter lesz-e az, amit szeretnénk magunkénak tudni, vagy valami egészen újat fognak addig feltalálni? Elég ta­lán sohasem lesz a pénzünk, és még azt is ritkán érez­zük, hogy több, mint amennyi korábban volt. Pedig a számok nem csalnak. Sőt, megyénkben még valamivel jelentősebb is a lakosság jövedelmének emelkedése, mint amennyi országosan. Miből adódik ez? Adódik abból, hogy négy év alatt az iparban foglal­koztatottak átlagkeresete 1661 forintról 1748 forintra emelkedett, az építőiparban pedig 1963 forintról 2122 forintra. Az átlagon belül természetesen igen jelentős eltérések mutatkoznak egyes­­­unkahelyeknek, szak­­képzettségnek megfelelően. A leginkább feltűnő a me­zőgazdasági termelőszövetkezetek tagságának jövede­­lemalakulása. 1966-ben megyénkben a tsz-tagok egy évi közösből származó részesedése átlagosan 12 900 fo­rint volt, a múlt évben 19 000 forint. Tegyük hozzá, eb­ben része van ar­­ak is, hogy évről évre növekedett a ledolgozott napok, órák száma a termelőszövetkezetek­ben, s ez nagy mértékben hozzájárult a jövedelmek emelkedéséhez. Tovább vizsgálva a négy esztendőt, ebben az évben is jelentős eredményeket tapasztalhattunk. Megyénk, de különösen Debrecen város életében nagyon sokat jelent a felsőoktatási intézményekben dolgozók, az egészségügyi középkáderek és vasutasok fizetésrende­zése, ami egy-egy család kasszájában néhány száz fo­rint formájában jelentkezik, összegét tekintve viszont tetemes jövedelemnövekedést mutat. A családok havi bevételét növelte a nyugdíj, a családi pótlék összegének felemelése is, és amit leggyakrabban szoktunk emlegetni: a gyermekgondozási segély beve­zetése sok család számára lehetővé tette, hogy az édes­anya, ha csökkentett mértékben is, de kereső marad­hasson gyermekének első éveiben. Megyénk életében ugyanakkor rendkívül nagy jelen­tősége van annak, hogy az elmúlt években igen komoly ütemben növekedett a munkalehetőségek száma. Négy év alatt közel húszezren álltak munkába Debrecen és a megye ipari üzemeiben, építőipari vállalatainál. Egy részük még mindig a mezőgazdaságból jött — az ipar­ban nyilván jobban megtalálja a számítását —, a jelen­tősebb százalék viszont most munkába álló fiatal és olyan nő, aki korábban csak a háztartásban tevékeny- s kedett. Ha csak tízezerre tesszük is azoknak a számát,­­­­ akik azelőtt egyáltalán nem végeztek kereső munkát — eltartottak voltak —, s most munkába álltak, ez is azt jelenti, hogy tízezer családnak növekedett a havi jöve­delme átlagosan több mint ezerhétszáz forinttal. Hogy ez milyen sokat jelent, azt az a család tudja, amelyik mostanában már bekalkulálhatja költségvetésébe a ke­resővé nőtt gyerek, vagy a munkába állt háziasszony fi­zetését is. Ha többen dolgoznak a családból, természetes, hogy nagyobb a család jövedelme — mondhatja bárki. Ez így igaz. De gondoljunk azokra az asszonyokra, fiatal lányokra is, akik hónapokon, sőt éveken keresztül vol­tak törzsvendégek a munkaközvetítőnél. Dolgozni, ke­resni szerettek volna, de nem volt számukra munka­­lehetőség. Most várja őket a konzervgyár, a műanyag­gyár, a MEDICOR, a finomkötöttáru-gyár. Van mun­kahely, s ezeknek a munkahelyeknek a megteremtése súlyos milliókba került. A beruházott milliók most fi­zetési borítékokba zárva így jutnak el a családokhoz, így teszik lehetővé, hogy kevesebb gonddal járjon a család szükségleteinek kielégítése, hogy hamarabb va­lósággá váljanak a dédelgetett tervek. Megyénkben az OTP betétállománya meghaladja az 1,2 milliárd forintot. A kongresszusi irányelvekben pe­dig azt olvashatjuk, hogy hazánkban ma minden máso­dik családnak van mosógépe és televíziója, és majdnem minden harmadik család tudott már vásárolni hűtő­gépet és porszívót. Érdemes néha elgondolkodni ezeken. Egy kicsit, a magunk helyzetét nézve is. Talán még olyan formában is, hogy néhány évvel ezelőtt mi volt az, ami ha meg­tetszett, azt mondtuk rá: majd fizetéskor, most pedig hónap közepén is megvehetjük. Egy harisnya, egy könyv, vagy talán két-háromszáz forintos érték is? Vagy mondjuk azt, hogy kevesebben vannak ma, akik azért vásárolnak barna kenyeret, mert az hatvan fil­lérrel kevesebbe kerül? Vannak családok, ahol még ma is így számolnak — nem lenne helyes elhallgatnunk, hiszen csak azt mond­juk, hogy egyre kevesebben vannak. És vannak áru­cikkek, amelyeknek az utóbbi években nemhogy csök­kent, hanem emelkedett az ára — nem egynek indoko­latlanul emelkedett. De éppen az irányelvekben olvas­hatjuk a következő évekről szólva ezt a tömören meg­fogalmazott mondatot: „javítani kell az alacsony jöve­delmű családok helyzetét’’. És az is benne van, hogy az állam nagyobb részt vállaljon magára a gyermekek neveléséből, hiszen az alacsonyabb életszínvonal ma az esetek többségében azoknál a családoknál tapasz­talható, amelyekben több gyermeket nevelnek. A té­nyek közé tartozik az is, hogy az utóbbi években ép­pen a párt szervei szorgalmazták leghatározotabban, hogy senki, egyetlen vállalat, kereskedelmi szerv se él­hessen vissza előnyös helyzetével a dolgozók pénztár­cájának rovására. A számok, milliós tételek,a közgazdászok nyelvén be­szélnek. Egy kicsit azonban mindannyian közgazdászok vagyunk, hiszen a saját jövedelmünkkel magunk gaz­dálkodunk. A fejlődést is legszívesebben ezen­ keresztül mérjük, „a piacról élünk”. Nem árt néha itt is nagyon tárgyilagos számvetést csinálni, és esetleg bevallani önmagunknak is — bár ez manapság nem divatos do­log , hogy valóban jobban, könnyebben élünk nem­csak mint huszonöt, hanem mint tíz vagy öt évvel ez­előtt is. Hogy a terveink, a vágyaink nagyobb volume­nűek, mint korábban, és időnként az elégedetlenségünk is csak ebből fakad. És tulajdonképpen ez az elégedet­lenség sem baj, előbbre viszi a világot. Hiszen az em­berek döntő többsége tisztességes úton, becsületes munkával akarja elérni, hogy megvalósíthassa elkép­zeléseit. És ez teljes mértékben egyezik pártunk prog­ramjával, amit az irányelvekben így fogalmaztak meg: „a szocialista társadalom építésének együtt kell járnia a dolgozók életszínvonalának rendszeres eme­lésével”. Nagy Zsuzsa a­ ­ Forintban HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1970. SZEPTTMTI

Next