Hajdú-Bihari Napló, 1970. október (27. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-18 / 245. szám

11 Nem szeretem Debrecent, amióta a klinikájáról le­zárt fémkoporsóban hoztam fel a Farkasrétre tizenöt évesen a fiamat. Most mégis, mintha még jobban akarna gyötörni a sors, kéthetenként le kell utaznom a nyomdába lapot csinálni. Ilyenkor kíméletlen va­gyok önmagammal szemben, iszom. Szeretnék a ká­­bultságig részeg lenni, de hiába. A bor, a sör, a tömé­nyek kábítanak ugyan, de nem engednek eljutni ab­ba az állapotba, amibe szeretnék. Aki akkor és úgy lát, nyugodtan mondhatja, hogy menthetetlen alkoho­lista vagyok. Pedig gyűlöltem és most sem szeretem az italt. És gyűlölöm Debrecent is. Ám a lapot meg kell csinálnom, havonta négy napot ott kell töltenem, akár­milyen gyötrő is, mert élni kell. Ha végeztem a nyomdában, az utcán kószálok. És be-betérek a presszókba, vendéglőkbe inni. Legutóbb esett az eső, mégsem tudtam megütni egy helyen. Én akkor találkoztam Tóth Antallal, falumbé­­li rokonságommal. — Hát te? — nézett rám. — Hogy kerülsz ebbe a nagyfaluba? — Nyomdába járok le. — Csak nem írsz megint valamit Hajdúdorogról? — Nem, semmit. — Jobb is. Mert így se szeretnek a vezetők. Na­gyon nem szeretnek. Mosolyogva fürkészem arcát. Nem válaszolok. — És téged ez nem dühít? — Nem. — Na, várjál csak, elmondom én neked, hogy mi dühít, csak menjünk be már valahova, és kapjunk be valamit. Konyakot kérek, ő rumot. Olyan barna-piros az ar­ca, mintha kvarcoltatna. öklei súlyosan hevernek az asztalon, csuklóját nehezen tudnám átfogni. — Szidtad a Bocskait, mint a bokrot, mert gyaláza­tos állapotok voltak ott. Én is azt mondtam, igazad van. De most megváltozott a helyzet, most más, mert már van kereset. Ez hajtott engem is be Debrecenbe. Nem nagyon értettem, nem tudtam, hogy mit akar. Tűnődve néztem rá. — De itt meg úgy bánnak az emberrel, mint a ku­tyával. Vegye azt, ami van, fizessen és menjen. Az anyjuk hétszentségit... öklére paskoltam, csitítgattam. — Mi baj van? Mit akartál venni? — Égszínkék csempét! — Égszínkék csempét? — ismételem meg. — Minek az neked? Hátradobja magát a fotelszéken. Azt hittem, hogy a falig repül. Jutka, a felszolgáló lány ijedten pil­lant felénk. — Minek? Hát a fürdőszobába. Most én csodálkoztam tátott szájjal. Ismertem a há­zukat: alacsony, nádtetős, tornác nélküli ház. A pit­varból jobbra volt­­ tiszta szoba, balra meg a lakó­konyha. Hová tehette ott a fürdőszobát? — Persze te nem tudod, hogy amikor a Bocskaiban megindult a mozgás, szóval a téesz fizetett, mégpedig jól fizetett annak, aki dolgozott, hát én bizony szétdo­battam az öreg házat és egy verendás kockaházat hú­­zattam fel a helyére. Két szoba a mienk, egy az anyá­mé, aztán külön egy nagy konyhát és persze fürdőszo­bát, mert azt tudod, hogy ott a vízvezeték ... BÁBA MIHÁLY: Égszínkék csonti Elhallgatott. Felemeltük a poli maradékot. — Kisasszony — kiáltott Jutkár — És már kész a ház? — Kész lenne, ha ezek nem is londját. Csempéztettem a konyhi péztetem a fürdőszobát is, de az csempét adni... Hörpintettünk a frissen hozott i­s — .. .olyat, amilyen nekem kéne nekem az tetszik és kész. Azt his hiszik ezek, hogy a parasztnak ad érted? Nem jó! Nekem csak égszív­kész. Megmondtam nekik, hogy a bolondját, mert én összetöröm a egyik azt mondja nekem: Hallja maga ehhez, örüljön, hogy ilyet ha Sárga csempe, rücskös, ragyás, ki megígértem Sárikának, égszínkék kém az kell. A pénzemért olyat ve­ tetszik. Tudod nem vagyok olyan is összeugrottak a nylonban a süvöly­nél vagdosták szét egymás fejét, ki kancsal székkel, kivertem a kezük nyolc embert hajítottam ki az ajtó résit. Mire a rendőr, az az egyszem csend volt és beszélgettünk továt Csak türelem nincs? Kit érdekel a kritikus meditáció­ja? Talán a szerkesztőjét. De azt se nagyon. Meditáljon odahaza magá­ban, hagyja békén a közvéleményt. Úgyis eleget bosszantják a nézőket, olvasókat. Gondolkodjanak maguk­ban, egyedül. Igen ám, de a kritikust sem hagy­ja nyugodni a közvélemény. (A ka­rikaturistákról és a humoristákról most ne is beszéljünk.) Egy-egy film vagy tévéjáték recenziója után néha esőstől érkeznek a levelek. Az még a finomabb változat, amikor a levélírók megállapítják, hogy a kri­tikus antidemokrata, műveletlen fickó, ajánlatos, hogy ne vegyen többé tollat a kezébe. Az erőtelje­­sebb változatok pontosan körülha­tárolják, melyik állatfajtával azo­nos, és egyértelmű tanácsokat ad­nak, mit műveljen a jövőben. Csak ritkán adódik olyan pilla­nat, mint a közelmúltban, amikor — tisztelettudó hangnemben — a nyilvánosság előtt vitát folytattam filmügyben egy nézővel. A hiteles­ség érdekében — sajnos — a nevét és a címét is megírtam, mire ő két nap múlva nagy szemrehányások közepette jelentkezett. Nem, nem azt panaszolta, hogy nem egyezik a véleményünk, ezt tudomásul vette, hanem azért hívott, mert címe alapján kinyomozták a telefonszá­mát, és egy vasárnapja azzal telt el, hogy ismeretlen telefonálók olyasmiket mondtak neki , amit máskor a kritikusnak szoktak meg­­írni. Dehát miért ez az ádáz harag, a Kovács József táncdalénekes hangjáról, a Ha című angol film­ről, egy Bartók-koncertről, vagy egy Picasso-képről van szó? Erről talán érdemes a nyilvánosság előtt meditálni. A közönség talán azért mérges, mert neki más tetszik, mint a kri­tikusnak, tehát vagy buta a kriti­kus, vagy — ami még rosszabb — ezt is sokan feltételezik — ugyan­az a véleménye, mint a nézőnek, csak ezt nem méri, vagy nem akar­ja leírni, tehát be akarja csapni a nézőket. Ám ha valaki a bosszankodáson túl egy percig tovább gondolkodik, fel kell tennie a kérdést: melyik kritikusra haragszik és mikor? Mert például itt volt a Fényes sze­lek vitája. Szép, kihegyezett, imitt­­amott mérgezett nyilak röpködtek jobbra és balra, a vélemények — enyhén szólva — megoszlottak. S a néző eldönthette, kivel ért egyet, ki­vel nem. Igen ám, de itt volt egy újabb vita — a napokban a rádió­ban még folytatták — a Régi nyár című televízióoperettről. Most me­gint összekülönbözött a kritika egy része, nagy a valószínűsége, hogy aki ezt figyelemmel kíséri, és ál­lást foglal, annak most arra kell mérgelődnie, akivel korábban egyetértett és megfordítva. S így megy ez napról napra, hétről hét­re: a kritika új meg új csatárlánc­ba áll össze, s ez bizony, elég rit­ka a teljes egység. Mert hiszen elég ritka a hibátlan remekmű, de még csak a gyengeségekből álló abszo­lút fércmű is (persze, ez utóbbiból jóval több akad, mint az előbbi­ből). S a ritka végleteket kivéve, a kritika elég gyakran megoszlik. Már csak azért sem egészen jogos általában elfogultsággal, befolyásol­hatósággal vádolni. Persze, persze — vethetik sokan ellene — éppen ez a káosz a baj. Összevissza firkálnak a lapokban. Hogyan lehet ugyanarról a dolog­ról jót is meg rosszat is írni? Mond­juk, itt van a Régi nyár, ami még­iscsak egyetlen tv-operett. Ugyan­azokat a színészeket láthatták, ugyanazokat a zeneszámokat hall­hatták Devecseren, Mágocson meg Budapesten a Nagyfuvaros utcában a tévéelőfizetők. Ha már a kritiku­sok azt állítják magukról, hogy va­lamit értenek ahhoz a művészeti ághoz, amelyről írnak — vagy ha nem állítják, de gondolják ezt —, akkor milyen szabályok azok, mi­ Egy kritikus meditáció i­ lyen az a kritikusi mérce, amelyik mást mutat a budapesti Blaha Luj­za téren, mint a miskolci Kossuth Lajos utcában? Van ebben sok igazság, mert a bírált mű, az mindig és mindenütt azonos önmagával, a művészet sza­bályai is általában egységesek — vagy változásaikban egységesek —, s a magyar kritikusok azt tartják magukról, hogy egy tudományos vi­lágnézet alapján vizsgálják a való­ságot, s annak művészi tükörképét. Mitől hát mégis, hogy a végered­mény nem egyforma? Mert itt van, mondjuk, öt kiló só, ami a föld felszínén, nagyjából, mindenütt öt kiló — a Sarkokon talán több a súlya, az Egyenlítőnél valamivel kevesebb, de ez a diffe­rencia elhanyagolható. Egy ötkilós kis bronzszobor is nagyjából ugyanannyi súlyú mindenütt. De önmagában a legszebb formákba kiöntött bronz sem műalkotás, ha nincs, aki nézi. Akkor lesz műalko­tás, ha van valaki, aki megérti, továbbgondolja mindazt, ami miatt a művész a szobrot éppen ilyen for­májúvá és nem másmilyenné farag­ta. Hiába vannak hát a műalkotá­soknak azonos szabályai — ame­lyeket éppen a legkitűnőbb művé­szek rendszerint át is hágnak, hogy maguk teremtsenek újakat —, ahány néző, ahány befogadó, annyi különböző múlt, élettapasztalat, él­mény. Annyi ember. S persze, a kritikus is ember. Szóval minden hiba mindig a kö­zönségben van? Mert nem érti meg a művészt. Meg a kritikust. Már Komlós János is írt erről a Nép­­szabadságban. Jó vicceset. A mű­vész felrúghatja a szabályokat, mert hátha újakat csinál. A kriti­kus is csak ember, tehát tévedhet. Kizárólag a néző az, aki mindenről tehet, ha nem tetszik neki egy film, pedig a művész is, meg a kritikus is jónak tartja? El kell ismerni, van­nak művészek és kritikusok is, akik így gondolkodnak. Elfeledve Brecht figyelmeztetését: „A közön­séget pedig nem lehet leváltani”. Dehát hogyan lehet egyszerre igaza a közönségnek, a művésznek és a kritikának? Ilyesmi csak akkor válna lehetségessé, ha nemcsak a kritika lenne egységes, nemcsak a művészek lennének mindenben azonos véleményen, hanem, ha egyáltalán léteznék olyasmi, hogy „a” közönség. Általában a közön­ség. Pedig annyira nincs ilyen, hogy mindenki tudja, még ugyan­az a néző is, tarthat egy filmet ti­zenöt éves korában remekműnek, harmincéves korában u­nalmasnak, negyvenévesen pocséknak, pré­miumosztás után vidámnak, lot­tófőnyeremény elnyerése esetén nagyszerűnek! Akkor tehát nincs egységes kri­tika, nincs egységes művészet, nincs egységes közönség. Mégis, mi van? Mert valami azért mégiscsak van, ha Rajkin szavai szerint nem is mindig az igazi. Természetesen van egy változó, fejlődő, sok nagy­szerű eredményt és nem kevés kö­zépszerű vagy még rosszabb művet produkáló művészi élet. Van egy nagyon összetett, változó, fejlődő, az igazán nagy művekre rendsze­rint nagy tömegben reagáló közön­ség. Csak türelem nincs. Vagy csak igen ritkán mutatkozik. Úgy lát­szik, nagyon kevés van belőle. Türelem az iránt, aki nem szereti Bartókot, és a komoly zenét, és az iránt is, aki szereti, mert nem rit­kán sznobnak tartják ezért. Türe­lem ahhoz, aki a beatzenéért rajong, mert attól még kitűnően tanuló, jól dolgozó s gondolkodó fiatal lehet, s a beatzene is lehet művészet. S tü­relem az idősek iránt, akik teljes joggal menekülnek a hangerősítő közeléből, amelyből már csak­­a ritmus hörgése hallható, a dobhár­tyaszaggató üvöltés. A párhuzamo­kat folytathatnánk. Türelmet persze, a templomban szoktak prédikálni. De néha a művészet ügyében sem árt. Nem azért, hogy összebéküljön az összebékíthetetlen, hogy mindig csak az maradjon, ami van, hogy megszűnjék minden változás, s ez­zel megálljon a fejlődés. Csak azért, hogy a művészet kérdéseiben ne akarjuk egymás vérét venni (vagy egymást benzinnel leönteni, mint egy „szíves” levélíró tanácsol­ta). Mindenkinek nem lehet igaza, de akikről kiderül, hogy tévedtek — legyen az művész, kritikus vagy né­ző —, azok sem feltétlenül selejtjei az emberiségnek. Bernáth László A DEBRECENI NAGYTEMPLOM Élesdy István fővárosi festi­varellt és grafikát készített rá Debrecenbe látogat, hogy Derfo zalban mutassa­ be több mű­emi szépségeit. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1970. OKTÓBER 18. SZILÁGYI HI­KLI ASSZONYSZAVAK Csukott szememen átzuhogsz Benne lüktetsz a csöndben Fogaid között almaág asszony­szavak megérett-szép gyümölcse. KAPCSOLATUNK Meghitt kapcsolatunk­ kínálja magát a pohár. óh, nem a tulajdon jogán Van mit egymásnak mondanunk. LASSAN MÁR ELFOGY Kihullunk lassan már az istenek szigorú tenyeréből el­fogy a sok titok.

Next