Hajdú-Bihari Napló, 1970. október (27. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-18 / 245. szám
11 Nem szeretem Debrecent, amióta a klinikájáról lezárt fémkoporsóban hoztam fel a Farkasrétre tizenöt évesen a fiamat. Most mégis, mintha még jobban akarna gyötörni a sors, kéthetenként le kell utaznom a nyomdába lapot csinálni. Ilyenkor kíméletlen vagyok önmagammal szemben, iszom. Szeretnék a kábultságig részeg lenni, de hiába. A bor, a sör, a tömények kábítanak ugyan, de nem engednek eljutni abba az állapotba, amibe szeretnék. Aki akkor és úgy lát, nyugodtan mondhatja, hogy menthetetlen alkoholista vagyok. Pedig gyűlöltem és most sem szeretem az italt. És gyűlölöm Debrecent is. Ám a lapot meg kell csinálnom, havonta négy napot ott kell töltenem, akármilyen gyötrő is, mert élni kell. Ha végeztem a nyomdában, az utcán kószálok. És be-betérek a presszókba, vendéglőkbe inni. Legutóbb esett az eső, mégsem tudtam megütni egy helyen. Én akkor találkoztam Tóth Antallal, falumbéli rokonságommal. — Hát te? — nézett rám. — Hogy kerülsz ebbe a nagyfaluba? — Nyomdába járok le. — Csak nem írsz megint valamit Hajdúdorogról? — Nem, semmit. — Jobb is. Mert így se szeretnek a vezetők. Nagyon nem szeretnek. Mosolyogva fürkészem arcát. Nem válaszolok. — És téged ez nem dühít? — Nem. — Na, várjál csak, elmondom én neked, hogy mi dühít, csak menjünk be már valahova, és kapjunk be valamit. Konyakot kérek, ő rumot. Olyan barna-piros az arca, mintha kvarcoltatna. öklei súlyosan hevernek az asztalon, csuklóját nehezen tudnám átfogni. — Szidtad a Bocskait, mint a bokrot, mert gyalázatos állapotok voltak ott. Én is azt mondtam, igazad van. De most megváltozott a helyzet, most más, mert már van kereset. Ez hajtott engem is be Debrecenbe. Nem nagyon értettem, nem tudtam, hogy mit akar. Tűnődve néztem rá. — De itt meg úgy bánnak az emberrel, mint a kutyával. Vegye azt, ami van, fizessen és menjen. Az anyjuk hétszentségit... öklére paskoltam, csitítgattam. — Mi baj van? Mit akartál venni? — Égszínkék csempét! — Égszínkék csempét? — ismételem meg. — Minek az neked? Hátradobja magát a fotelszéken. Azt hittem, hogy a falig repül. Jutka, a felszolgáló lány ijedten pillant felénk. — Minek? Hát a fürdőszobába. Most én csodálkoztam tátott szájjal. Ismertem a házukat: alacsony, nádtetős, tornác nélküli ház. A pitvarból jobbra volt tiszta szoba, balra meg a lakókonyha. Hová tehette ott a fürdőszobát? — Persze te nem tudod, hogy amikor a Bocskaiban megindult a mozgás, szóval a téesz fizetett, mégpedig jól fizetett annak, aki dolgozott, hát én bizony szétdobattam az öreg házat és egy verendás kockaházat húzattam fel a helyére. Két szoba a mienk, egy az anyámé, aztán külön egy nagy konyhát és persze fürdőszobát, mert azt tudod, hogy ott a vízvezeték ... BÁBA MIHÁLY: Égszínkék csonti Elhallgatott. Felemeltük a poli maradékot. — Kisasszony — kiáltott Jutkár — És már kész a ház? — Kész lenne, ha ezek nem is londját. Csempéztettem a konyhi péztetem a fürdőszobát is, de az csempét adni... Hörpintettünk a frissen hozott is — .. .olyat, amilyen nekem kéne nekem az tetszik és kész. Azt his hiszik ezek, hogy a parasztnak ad érted? Nem jó! Nekem csak égszívkész. Megmondtam nekik, hogy a bolondját, mert én összetöröm a egyik azt mondja nekem: Hallja maga ehhez, örüljön, hogy ilyet ha Sárga csempe, rücskös, ragyás, ki megígértem Sárikának, égszínkék kém az kell. A pénzemért olyat ve tetszik. Tudod nem vagyok olyan is összeugrottak a nylonban a süvölynél vagdosták szét egymás fejét, ki kancsal székkel, kivertem a kezük nyolc embert hajítottam ki az ajtó résit. Mire a rendőr, az az egyszem csend volt és beszélgettünk továt Csak türelem nincs? Kit érdekel a kritikus meditációja? Talán a szerkesztőjét. De azt se nagyon. Meditáljon odahaza magában, hagyja békén a közvéleményt. Úgyis eleget bosszantják a nézőket, olvasókat. Gondolkodjanak magukban, egyedül. Igen ám, de a kritikust sem hagyja nyugodni a közvélemény. (A karikaturistákról és a humoristákról most ne is beszéljünk.) Egy-egy film vagy tévéjáték recenziója után néha esőstől érkeznek a levelek. Az még a finomabb változat, amikor a levélírók megállapítják, hogy a kritikus antidemokrata, műveletlen fickó, ajánlatos, hogy ne vegyen többé tollat a kezébe. Az erőteljesebb változatok pontosan körülhatárolják, melyik állatfajtával azonos, és egyértelmű tanácsokat adnak, mit műveljen a jövőben. Csak ritkán adódik olyan pillanat, mint a közelmúltban, amikor — tisztelettudó hangnemben — a nyilvánosság előtt vitát folytattam filmügyben egy nézővel. A hitelesség érdekében — sajnos — a nevét és a címét is megírtam, mire ő két nap múlva nagy szemrehányások közepette jelentkezett. Nem, nem azt panaszolta, hogy nem egyezik a véleményünk, ezt tudomásul vette, hanem azért hívott, mert címe alapján kinyomozták a telefonszámát, és egy vasárnapja azzal telt el, hogy ismeretlen telefonálók olyasmiket mondtak neki , amit máskor a kritikusnak szoktak megírni. Dehát miért ez az ádáz harag, a Kovács József táncdalénekes hangjáról, a Ha című angol filmről, egy Bartók-koncertről, vagy egy Picasso-képről van szó? Erről talán érdemes a nyilvánosság előtt meditálni. A közönség talán azért mérges, mert neki más tetszik, mint a kritikusnak, tehát vagy buta a kritikus, vagy — ami még rosszabb — ezt is sokan feltételezik — ugyanaz a véleménye, mint a nézőnek, csak ezt nem méri, vagy nem akarja leírni, tehát be akarja csapni a nézőket. Ám ha valaki a bosszankodáson túl egy percig tovább gondolkodik, fel kell tennie a kérdést: melyik kritikusra haragszik és mikor? Mert például itt volt a Fényes szelek vitája. Szép, kihegyezett, imittamott mérgezett nyilak röpködtek jobbra és balra, a vélemények — enyhén szólva — megoszlottak. S a néző eldönthette, kivel ért egyet, kivel nem. Igen ám, de itt volt egy újabb vita — a napokban a rádióban még folytatták — a Régi nyár című televízióoperettről. Most megint összekülönbözött a kritika egy része, nagy a valószínűsége, hogy aki ezt figyelemmel kíséri, és állást foglal, annak most arra kell mérgelődnie, akivel korábban egyetértett és megfordítva. S így megy ez napról napra, hétről hétre: a kritika új meg új csatárláncba áll össze, s ez bizony, elég ritka a teljes egység. Mert hiszen elég ritka a hibátlan remekmű, de még csak a gyengeségekből álló abszolút fércmű is (persze, ez utóbbiból jóval több akad, mint az előbbiből). S a ritka végleteket kivéve, a kritika elég gyakran megoszlik. Már csak azért sem egészen jogos általában elfogultsággal, befolyásolhatósággal vádolni. Persze, persze — vethetik sokan ellene — éppen ez a káosz a baj. Összevissza firkálnak a lapokban. Hogyan lehet ugyanarról a dologról jót is meg rosszat is írni? Mondjuk, itt van a Régi nyár, ami mégiscsak egyetlen tv-operett. Ugyanazokat a színészeket láthatták, ugyanazokat a zeneszámokat hallhatták Devecseren, Mágocson meg Budapesten a Nagyfuvaros utcában a tévéelőfizetők. Ha már a kritikusok azt állítják magukról, hogy valamit értenek ahhoz a művészeti ághoz, amelyről írnak — vagy ha nem állítják, de gondolják ezt —, akkor milyen szabályok azok, mi Egy kritikus meditáció i lyen az a kritikusi mérce, amelyik mást mutat a budapesti Blaha Lujza téren, mint a miskolci Kossuth Lajos utcában? Van ebben sok igazság, mert a bírált mű, az mindig és mindenütt azonos önmagával, a művészet szabályai is általában egységesek — vagy változásaikban egységesek —, s a magyar kritikusok azt tartják magukról, hogy egy tudományos világnézet alapján vizsgálják a valóságot, s annak művészi tükörképét. Mitől hát mégis, hogy a végeredmény nem egyforma? Mert itt van, mondjuk, öt kiló só, ami a föld felszínén, nagyjából, mindenütt öt kiló — a Sarkokon talán több a súlya, az Egyenlítőnél valamivel kevesebb, de ez a differencia elhanyagolható. Egy ötkilós kis bronzszobor is nagyjából ugyanannyi súlyú mindenütt. De önmagában a legszebb formákba kiöntött bronz sem műalkotás, ha nincs, aki nézi. Akkor lesz műalkotás, ha van valaki, aki megérti, továbbgondolja mindazt, ami miatt a művész a szobrot éppen ilyen formájúvá és nem másmilyenné faragta. Hiába vannak hát a műalkotásoknak azonos szabályai — amelyeket éppen a legkitűnőbb művészek rendszerint át is hágnak, hogy maguk teremtsenek újakat —, ahány néző, ahány befogadó, annyi különböző múlt, élettapasztalat, élmény. Annyi ember. S persze, a kritikus is ember. Szóval minden hiba mindig a közönségben van? Mert nem érti meg a művészt. Meg a kritikust. Már Komlós János is írt erről a Népszabadságban. Jó vicceset. A művész felrúghatja a szabályokat, mert hátha újakat csinál. A kritikus is csak ember, tehát tévedhet. Kizárólag a néző az, aki mindenről tehet, ha nem tetszik neki egy film, pedig a művész is, meg a kritikus is jónak tartja? El kell ismerni, vannak művészek és kritikusok is, akik így gondolkodnak. Elfeledve Brecht figyelmeztetését: „A közönséget pedig nem lehet leváltani”. Dehát hogyan lehet egyszerre igaza a közönségnek, a művésznek és a kritikának? Ilyesmi csak akkor válna lehetségessé, ha nemcsak a kritika lenne egységes, nemcsak a művészek lennének mindenben azonos véleményen, hanem, ha egyáltalán léteznék olyasmi, hogy „a” közönség. Általában a közönség. Pedig annyira nincs ilyen, hogy mindenki tudja, még ugyanaz a néző is, tarthat egy filmet tizenöt éves korában remekműnek, harmincéves korában unalmasnak, negyvenévesen pocséknak, prémiumosztás után vidámnak, lottófőnyeremény elnyerése esetén nagyszerűnek! Akkor tehát nincs egységes kritika, nincs egységes művészet, nincs egységes közönség. Mégis, mi van? Mert valami azért mégiscsak van, ha Rajkin szavai szerint nem is mindig az igazi. Természetesen van egy változó, fejlődő, sok nagyszerű eredményt és nem kevés középszerű vagy még rosszabb művet produkáló művészi élet. Van egy nagyon összetett, változó, fejlődő, az igazán nagy művekre rendszerint nagy tömegben reagáló közönség. Csak türelem nincs. Vagy csak igen ritkán mutatkozik. Úgy látszik, nagyon kevés van belőle. Türelem az iránt, aki nem szereti Bartókot, és a komoly zenét, és az iránt is, aki szereti, mert nem ritkán sznobnak tartják ezért. Türelem ahhoz, aki a beatzenéért rajong, mert attól még kitűnően tanuló, jól dolgozó s gondolkodó fiatal lehet, s a beatzene is lehet művészet. S türelem az idősek iránt, akik teljes joggal menekülnek a hangerősítő közeléből, amelyből már csaka ritmus hörgése hallható, a dobhártyaszaggató üvöltés. A párhuzamokat folytathatnánk. Türelmet persze, a templomban szoktak prédikálni. De néha a művészet ügyében sem árt. Nem azért, hogy összebéküljön az összebékíthetetlen, hogy mindig csak az maradjon, ami van, hogy megszűnjék minden változás, s ezzel megálljon a fejlődés. Csak azért, hogy a művészet kérdéseiben ne akarjuk egymás vérét venni (vagy egymást benzinnel leönteni, mint egy „szíves” levélíró tanácsolta). Mindenkinek nem lehet igaza, de akikről kiderül, hogy tévedtek — legyen az művész, kritikus vagy néző —, azok sem feltétlenül selejtjei az emberiségnek. Bernáth László A DEBRECENI NAGYTEMPLOM Élesdy István fővárosi festivarellt és grafikát készített rá Debrecenbe látogat, hogy Derfo zalban mutassa be több műemi szépségeit. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1970. OKTÓBER 18. SZILÁGYI HIKLI ASSZONYSZAVAK Csukott szememen átzuhogsz Benne lüktetsz a csöndben Fogaid között almaág asszonyszavak megérett-szép gyümölcse. KAPCSOLATUNK Meghitt kapcsolatunk kínálja magát a pohár. óh, nem a tulajdon jogán Van mit egymásnak mondanunk. LASSAN MÁR ELFOGY Kihullunk lassan már az istenek szigorú tenyeréből elfogy a sok titok.